Némileg eufemisztikus módon kereskedelempolitikai – és nem piacvédelmi – eszköznek nevezi az Európai Unió (EU) azokat a rendelkezéseket, amelyekkel a közösség harmadik országbeli vállalatot sújthat. Ezek gyökere azokban a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) által megszabott szabályozásokban rejlik, amelyekre az EU az uruguayi GATT-forduló során vállalt kötelezettséget. Mint Michel Servoz, az EU Bizottságának illetékese a Figyelőnek elmondta, a szóban forgó eszközöket nem az egységes piac védelmében érvényesítik, éppen ellenkezőleg: efféle lépésekre akkor van szükség, ha a harmadik országbeli vállalat versenyt torzító eszközöket használ. Ilyen például, ha egy vállalat dömpingáruval lepi el a közös piacot: az ez ellen fellépő dömpingellenes vám szerepel leggyakrabban az alkalmazott eszközök között.
A dömping fogalmát általában az olcsó importra értik, a helyzet azonban ennél bonyolultabb – magyarázta Michel Servoz. Az 1996-ban elfogadott uniós előírás szerint ugyanis dömpingellenes intézkedést három feltétel fennállása esetén lehet hozni. Egyfelől, ha az áru exportára alacsonyabb a hazai fogyasztói árnál; másrészt, ha az import jelentékeny kárt okoz az unió egy adott ipar-ágán belül; harmadrészt pedig, ha a közösség által alkalmazott ellenintézkedések költsége nem haladja meg az azokból fakadó hasznot.
Az EU egyes esetekben a társult országokkal szemben is alkalmaz – kereskedelempolitikai intézkedésként – dömpingellenes eljárásokat. Ilyenre hazánkkal kapcsolatban a társulási megállapodás életbe lépése óta egyszer került sor: a Bizottság tavaly november végi határozata a Csepeli Csőgyárat sújtotta. Az intézkedés nyomán a hazai acélcső-exportot 36,5 százalékos védővám terheli (Figyelő, 1998. 1-2. szám). Michel Sevoz ezzel kapcsolatban elmondta: ezen eljárás jelentőségét nem kell túlértékelni, hiszen az a Magyarországról jövő 1996-os uniós importnak mindössze 0,08 százalékát teszi ki. A bizottsági tisztségviselő hozzátette: semmilyen más ügyben nincs folyamatban lévő dömpingellenes eljárás hazánkkal szemben.
Az efféle eljárások többsége egyébként a Miniszteri Tanács fennhatósága alá tartozik, s csupán néhány terület a Bizottság hatásköre. Utóbbihoz, azaz az unió “kormányához” tartoznak az átmeneti ügyek, illetve a szén és vastermékekkel kapcsolatos rendelkezések. A Bizottságnak minden esetben 15 hónapon belül kell döntenie. A kiszabott büntetés az importált áru értékének bizonyos százaléka, vagy egy fix összeg. A pótvámok 5 évig vannak érvényben, utána külön eljárást kell lefolytatni azok meghosszabbítására.
Kereskedelempolitikai eszközként alkalmazza az unió az úgynevezett értékkiegyenlítő vámot abban az esetben, ha a behozatal az importőr országában közvetlen támogatást élvez. Ezen – szintén öt évig tartó – lehetőséget is akkor lehet bevetni, ha az EU-ba exportáló vállalat úgy kapott exporttámogatást, hogy annak kivitele jelentékeny kárt okozott a közösség egyik-másik iparágában.
Az előbbi két kategóriába nem tartozó kereskedelmi korlátok kérdésében az unió szabályozása meglehetősen nagyvonalúan fogalmaz. Az 1995-től érvényben lévő intézkedés szerint valamely uniós és egy külső ország közötti minden “tisztességtelen” kereskedelempolitikai gyakorlatot – akár az uniós importra, akár pedig az exportra vonatkozik – büntetni kell, függetlenül attól, hogy a GATT/WTO-regulák alá tartozik-e. Ezen eszközök alkalmazásának feltétele a fentiekével azonos.
