Bár a hitelintézetek kockázatkezelési tevékenységére sem itthon, sem külföldön nincs egységes módszer, a bankoknál fellelhető rizikókat – már csak hasonló tevékenységi körükből adódóan is – három csoportba szokás sorolni: a régebb óta figyelemmel kísért likviditási és hitelkockázatok mellé idővel betársult a kamatlábkockázat mérése, kalkulálása is.
A pénzügyi konstrukciók gyarapodásával azonban egyre több kockázati tényező jelent meg, minek nyomán a “rizikó árába” már nemcsak a piaci, hanem a hitelfelvevő intézmény egyéni kockázatát is beleszőtték. Mindezek ellenére, a szakértők jelentős része szerencsésnek tartaná, ha a hazai bankok minél előbb egy egységes, teljes körű, azonos szempontok szerint felépített kockázatvizsgálási és -kezelési rendszert építenének ki. Jóllehet, ezen megközelítésnek vannak ellenzői is, néhány jogszabály a hitelintézeteknél óhatatlanul viszonylag azonos játékteret engedélyez. Elsőként a hitelintézeti törvény sorolta fel a banki kockázatvállalás körülményeit, előírván a különféle rizikók felméréséről, csökkentéséről és állandó ellenőrzéséről rendelkező belső szabályzat kidolgozását, s külön kiemelve a biztosítékok nyilvántartásának módozatait. Emellett felügyeleti, később pénzügyminisztériumi rendeletek is pontosították a teendőket. Utóbbiak írják elő például a kintlévőségek, befektetések és mérlegen kívüli tételek minősítésére vonatkozó belső szabályzat kötelmét, a fedezetek figyelembevételének módját és a céltartalék képzésének mértékét is.
E keretszabályozások mellett persze valamennyi kereskedelmi bank önállóan – olykor nemzetközi módszerekre alapozva – alakítja ki belső kockázatkezelési rendszerét. Az egyes bankok gyakorlata abban is eltér, hogy a különböző kockázati típusokat mely osztályaik kezelik. Sok helyütt például a kamatkockázat szemmel tartása és kezelése a treasury feladata. A hitelkockázati tényezők latolgatásakor pedig az ügyfél helyzetének vizsgálata mellett legalább olyan fontos az ágazat megítélése, vagy világviszonylatban az országkockázat minősítése.
A megfelelő rendszerekben még a fejlettebb gazdaságok pénzügyi szereplői tekintetében is vannak fehér foltok. A nemzetközi gyakorlatban a kockázat értékét becsülik meg, vagyis azt az összeget, amellyel a már meglévő tapasztalatok, kiszámítható trendek, illetve a várakozások alapján többé-kevésbé számolni lehet. Ezen érték megközelítésére a szakértők jelenleg több módszert tartanak célszerűnek, melyek közül a legegyszerűbb a korrelációs, míg a legrugalmasabb az úgynevezett Monte Carlo szimuláció (ennek használata viszont elválaszthatatlan a számítógéptől).
A kockázatminősítéssel és -kezeléssel foglalkozók közül jó néhányan – módszertől függetlenül – a rizikó vizsgálatában jelentős hangsúlyt helyeznek a különböző időtávokra. Az eltérő intervallumok – általában egynapos, egy hónapos, s egy még hosszabb periódus – fényében ugyanis más-más kockázati tényezők kerülhetnek előtérbe. A több részletből összerakott minősítési mozaikban pedig elengedhetetlen e “részidők” kiegészíthetősége.
A hazai hitelintézetek több mint felét kezében tartó külföldi bankok persze igyekeznek a hazájukban jól bevált kockázatkezelési módszereiket itteni családtagjaikhoz átültetni, természetesen mindenkor a helyi gyakorlatra alakítva. Mindinkább elterjedő szemlélet – s ez már bizonyos szempontból az egységes módszerek kialakításának irányába mutat -, hogy a potenciális adósok tulajdonosait is górcső alá veszik. Különösen igaz ez azon esetekben, ha a kérelmező ügyfélnek külföldi többségi részvényese van.
A pénzügyi konstrukciók, s ennek nyomán a banki szolgáltatások tárháza mindenesetre továbbra is bővül, s ezzel párhuzamosan minden bizonnyal egyre nagyobb szerep jut majd a kockázatok kezelésének: a tartalékolásnak, illetve az elbírálás finomításának. A fejlődés generálta kihívásokra pedig – fogalmazta meg már nem is egy nemzetközi tanácsadó cég – nem biztos, hogy a módszerek további bonyolítása a megfelelő válasz. Addig ugyanis, amíg nincs egységesített módszer, az ügyfelek meg-ítélése is eltérő marad.
