Már a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi törvényben is benne rejlik a kötelező környezeti felelősségbiztosítás létrehozásának lehetősége. A törvény szövege úgy szól, hogy a környezethasználó tevékenységének megkezdéséhez akár ilyenre is kötelezhető. Hogy mi módon, azt a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM) egy ideje már fontolgatja, dűlőre azonban mind ez idáig több okból sem jutott. Egyebek mellett azért nem, mert a részleteket a környezetvédelmi törvény kormányrendeletben kívánja megfogalmazni, a biztosítási törvény szerint azonban ilyen ügyet csak törvény taglalhat. Jelenleg a Pénzügyminisztérium készít törvényt ezen ellentmondás feloldására.
Ami a KTM-et biztosan nem gátolja, az az Európai Unió gyakorlata és az esetleges jogharmonizációs elvárások; ilyenek ugyanis csak nyomokban vannak, a felelősség rendezése az unióban is kérdés. Mérvadó rendszert szerte a kontinensen tulajdonképpen csak két helyen dolgoztak ki. Elsőként, 1989-ben Svédországban született környezeti felelősségbiztosítási törvény, melynek értelmében valamennyi – szám szerint 7500 – környezetre veszélyes tevékenységű vállalat köteles effajta biztosítást kötni. Ezekből alkalomadtán nem a befizető cégek által okozott károkat térítik a biztosítók; a rendszer ugyanis épp a “gazdátlan” szennyezések felszámolását szolgálja. (Vagyis azokét, melyek okozóját például nem lehet felkutatni, mert mondjuk jogutód nélkül megszűnt, vagy létezik éppen, de fizetésképtelen. Ide tartozik az az eset is, amikor a környezeti kárra olyan hosszú idő után derül fény, hogy azt már a polgári jog szerint sincs kire hárítani.) Ezzel szemben a két évvel fiatalabb németországi rendszerben a hagyományos felelősségbiztosítási koncepciót terjesztették ki a környezetre. Ha tehát a szerződő szennyez, helyette a biztosító fizet.
Utóbbi rendszert vette alapul kevert modelljeinek kidolgozásakor az Öko Rt., amikor a KTM felkérésére tanulmányt készített az ügyben. A szerzők szerint itt egyáltalán nem felelősségbiztosításról van szó, hiszen ahhoz a károkozó kilétét mindenképpen ismerni kellene – mondta el Oszoli István, a tanulmány felelőse. Következésképpen az egyik lehetőség olyan szakmai káralapok létrehozása volna, melyekből a károsultak igényeit kielégítik és a gazdátlan károk helyreállítását is törlesztik, míg az így kifizetett összegeket a biztosítással védett károkozóra terhelik. Másik modelljük – a veszélyesség, a kár típusa és hasonló jellemzők alapján – csoportokba rendezné a gazdálkodókat, amelyek díjat fizetnének. Az így képződő káralapból térítenék az egyes tagok által harmadik személyeknek, valamint a környezeti elemekben okozott károkat – legyen a károkozó azonosítható vagy sem.
Egy másik, ugyancsak a minisztérium felkérésére dolgozó stáb ugyanakkor a svéd rendszerhez idomuló, tehát a gazdátlan károk megtérítésére szolgáló javaslattal állt elő. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Környezetgazdasági és Technológia tanszékének csapata – nevezetesen Kerekes Sándor tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács Erzsébet egyetemi docens és Kék Mónika Phd ösztöndíjas – az államra hármas szerepet kíván róni. A felelősségbiztosításra kötelezendő vállalatok körének kijelölése és az üzletág korai rizikóira fedezetet nyújtó alap létrehozása mellett ezek közé tartozna az első évek viszontbiztosítási kockázatának vállalása is.
Mindezek nyomán a KTM arra jutott, hogy a gazdátlan szennyeződések fedezésére célszerű egy garanciaalapot létrehozni. Mindezen feladatot a biztosítók normál működésébe ágyazni – hangsúlyozta a Figyelőnek Hargitai Katalin, a tárca illetékese – amúgy is túlzottan veszélyesnek tűnik. Az viszont még javában kérdés, hogy a biztosítás kötelezettsége valamennyi ipari tevékenységet űző vállalkozásra vonatkozzon, vagy csupán a veszélyes üzeműekre, mely utóbbi mellett önkéntes alapon bármelyik biztosítóval lehetne szerződni. Ezt egyébként a társaságok már jó ideje megtehetik, bár ez, már csak a szűkös kínálat miatt sem vált szokásukká. A magyar piacon effajta módozat valójában már az Állami Biztosító átalakítása előtt is akadt: gazdálkodó szervezetek korlátozott formában, de részesülhettek ilyen védelemben. A szűkös határokat a legfeljebb egymillió forintos kártérítési limit, valamint az jelölte ki, hogy biztosítható káreseménynek csak a környezetvédelmi berendezések meghibásodása számított.
Jóllehet, a limitek egyes biztosítóknál mindmáig alig emelkedtek, a lehetőségek köre immár jóval szélesebb. A felelősségbiztosítások ezen fajtáját azonban ma is alig néhány biztosító kínálja, s úgy hírlik, hogy több társaság külföldi tulajdonosa egyenesen tiltólistára tette a környezetszennyezési konstrukciókat. Az óvatos üzemmód azonban mindenütt fokozottan jellemző e téren. A komplex szolgáltatás jelszava alatt környezeti felelősségbiztosítást önállóan egy társaság sem köt, arra csak a vállalati vagyon-, illetve felelősségbiztosítás keretében kerülhet sor. Az éves kárkifizetés maximumát meglehetősen szerény mértékig engedik, ezzel szemben az önrészt szívesen srófolják (a konstrukciókról lásd táblázatunkat.) Ugyanakkor ezen biztosítások aránya még a felelősségbiztosítási állományukon belül is elenyésző (a Hungária Biztosítónál például 4-5 százalék), ám a társaságok egyöntetűen az igények jövőbeli növekedését jósolják.
Óvatos magatartásuk következménye manapság az ágazat nullszaldó körüli eredménye. Amint azt Papp Árpádtól, a Hungária Biztosító osztályvezetőjétől, a Magyar Biztosítók Szövetsége vagyonbiztosítási tagozatának illetékesétől megtudtuk, a kárhányad e téren 60-70 százalékos. A szerződések megkötésénél körültekintésre főként az int, hogy nehezen dönthető el, mihez képest szennyez az ügyfél. Magyarország környezeti állapotát ugyan folyamatosan mérik, de korántsem jutottak még a teljes feltérképezés végére.
Tapasztalatok szerint azonban a biztosítók sem fordítanak különösebb gondot a kockázatok felmérésére, igaz, ez bizonyos esetekben nagyon is vaskos költségekkel járna. Egy részük csupán kérdőívvel, a biztosított önbevallása alapján igyekszik e rizikókról meggyőződni. Akad persze példa a másik végletre is, amikor helyszíni kockázatfelmérést folytatnak, és igyekeznek rátapintani a valaha folytatott vagy a későbbiekben “szándékozott” környezetkárosító tevékenységekre is.
Jóllehet, a biztosítók túlságosan veszélyesnek tartják ezen konstrukciókat, a kötelező rendszertől nem zárkóznak el. A jogszabály elkészültét követően – a KTM érdeklődésére – a cégek különböző módozatok kidolgozását ígérték. Papp Árpád mindazonáltal úgy véli, ezen biztosításhoz ellenőrzésre is szükség van. Szerinte veszélyes, hogy a szennyezésre hajlamos társaságok esetleg alacsony limitre, nagy önrésszel olcsó biztosításokat kötnek, amelyek díját rá-adásul az engedélyeztetési eljárás után esetleg nem is fizetik. Az ódzkodást mindazonáltal az utóbbi idők egynémely nehézsége is alátámasztja, amikor is olyan biztosítási kötelezettséget írt elő jogszabály, amelyet a társaságok csak igen nyögvenyelősen tudtak teljesíteni. Mint hangsúlyozta, a polgári jog azon elve, hogy aki másnak kárt okoz, azért felelni köteles, kellő alapot ad a környezeti károk rendezésének – mindezt kötelezően felelősségbiztosítással megfejelni már szükségtelen. A Polgári törvénykönyvben (ptk) foglaltak analóg módon a környezeti károkra is kiterjeszthetők – vélekedett Hargitai Katalin is. Az ilyen ügyek hiánya pusztán azzal magyarázható, hogy erről az érintetteknek nincs tudomásuk. Mások szerint viszont, mivel a környezeti kárt mérni, sőt, gyakran körülírni is meglehetősen nehéz, a ptk alapján elmaradhat a károkozók felelősségre vonása. A biztosítással viszont erre mindenképpen sor kerül, jóllehet, megvan a veszélye, hogy ez a megoldás “elkényelmesít”: azaz a biztosított a kártérítésre hagyatkozik, megfeledkezvén a megelőzés szükségességéről.
A felelősségbiztosítást, mint a nem várt, ám bizonyos valószínűséggel bekövetkező károkat “semlegesítő” eszközt a törvény további kettővel egészítené ki. A KTM koncepciója szerint a környezetre veszélyes tevékenységek esetén, ha azt az előzetes hatásvizsgálat igazolja, a működési engedély ki-adásához a Környezetvédelmi Főfelügyelőség előírhatja a biztosítékok és céltartalékok elkülönítését. A céltartalékképzés az adózás előtti eredményt érinti, bár “pusztán” könyveléstechnikai eszközként. A biztosítéknak viszont elkülönített számlán kellene sorsára várnia. A céltartaléknak a teljes szükséges kiadást fedeznie kellene bárminemű környezeti kár esetén, a biztosíték pedig ennek egy meghatározott hányada lenne. Nagyságrendjük kialakítását az nehezíti, hogy míg a céltartalékképzés vállalati visszaélésekre adhat alkalmat (ezt elkerülendő, a majdan előírt mértéket nem is könyvelhetnék el egyetlen év alatt), addig a biztosíték esetleg a vállalatok túl sok erőforrását lekötné. E veszély pedig – vélekedett Kék Mónika – meglehetősen súlyosnak tűnik: a tervezett eszközök terhei akár csődsorozatot is beindíthatnak. Szerinte a környezeti költségek és ráfordítások – a nemzetközi trendek alapján – a vállalati árbevétel legfeljebb 2,0-2,5 százalékára rúghatnak.
