Egy 13 százalékos munkanélküliségtől sújtott országban nem utolsó szempont, hogy valakinek már az öltözködése is sugallja: az illetőnek van munkája, és az valamelyes önállósággal, vagy legalábbis relatív döntési szabadsággal jár. Egy olyan társadalomban pedig, amely minden híreszteléssel ellentétben sem nem könnyed, sem a társadalmi mobilitás nem erőssége, mindez különösen nagy súllyal esik a latba.
Menedzsernek tudvalevőleg kevesen születnek, akik pedig azzá válnak, azok közt nagy és merev válaszfalak emelkednek, még ha azok láthatatlanok is. Lévén, hogy maga a menedzser viszonylag új és túlságosan általános fogalom a tagolt és hierarchizált francia társadalomban, még a szóhasználattal is világosan különbséget tesznek állami intézmények és vállalatok, illetve a magáncégek felsőszintű vezetői, valamint a kis- és középvállalatok ügyvezetői és tulajdonosai között. Az utóbbiak gyakran mindkét státuszt egyszerre töltik be, és kicsit dinamikusabb társadalmakban a self made men megjelölést használnák rájuk. Csakhogy Frankhonban idegenkednek az angolszász szóhasználattól – sőt egyelőre gyakorlattól is -, nem beszélve arról, hogy az első self made man itt Bernard Tapie volt, aki aztán hamar lejáratta ezt a fogalmat.
Maradnak hát a hagyományos kistulajdonosok, kisvállalkozók, akik ügyvezetői címmel is hasonlóképpen vagy ugyanúgy állnak a pult mögött, ugyanúgy tárgyalnak, “anyagbeszereznek”, műszaki rajzolnak, építésvezetnek mint beosztottjaik. Megjelenésük éppúgy kevéssé üt el alkalmazottaikétól, mint életmódjuk: nem szűkölködnek éppen, de évente legfeljebb egyszer mennek szabadságra (sőt, olykor ez is kimarad); aperitifre persze odakönyökölnek a bárpultra, mert az a társasági élet központja, de éttermi üzleti vacsorák helyett otthon kosztolnak (és az üzleti eddegélést amúgy is jól helyettesíti náluk egy-két célirányos telefon).
Másként élnek az állami és magáncégek középvezetői. Ebbe a magasabb életmódsávba persze az állami alkalmazottaknál gyorsabban lépnek be azok, akik a privát szférában kezdik karrierjüket. A 14-20 ezer frankos fizetéssel mindenesetre mindkét szféra bérből-fizetésből – és mind gyakrabban jutalékból – élői hasonlóan öltözködnek: Hugo Boss és Lanvin öltönybe, Gucci ingbe bújnak, s Dior nyakkendőt kötnek hozzá. Az utóbbi kiváltható lazán ingnyakba gyűrt, lehetőleg márkás selyemsállal, sőt, kihajtott ingnyakkal, ha alatta a férfibőr ápolt, vagyis kiviláglik, hogy az illető úr “beruház” a testápolásba. Utóbbit a testépítő, illetve kondicionáló vállalkozások egész sora segíti – ezen intézményekben a legtöbb bérletet a középmenedzserek vásárolják. Nemcsak a szépség végett, hanem mert a Gymnase-klub kicsit olyan, mint a harmincas években volt a gőzfürdő: a társasági élet és az üzleti kapcsolatápolás egyik nem lebecsülhető színhelye. Persze, emellett teniszezni, télen pedig (legalább kétszer) síelni sem árt: az utóbbit alacsonyabb szinten Andorrában, kicsit magasabban Szavojában szokás tenni.
Lakni egyelőre nemcsak rezervátum-szerű “úri negyedekben” szoktak a francia menedzserek: szívesen mennek – legalábbis Párizsban – olyan kerületekbe is, ahol van némi népességkeveredés, vagyis élet, amiből aztán egyszerűen egy lift vagy lépcső igénybevételével lehet kiemelkedni. Merthogy a francia menedzserek közül csak az újgazdagok hangsúlyozzák átlagon felüli társadalmi-anyagi helyzetüket; a megállapodottak megengedhetik maguknak, hogy normális, közönséges halandók legyenek. Sőt, ez a sikkes.
A menedzser nem annyira az első pillantásra szembeszökő dolgokban üt el a nép egyszerű fiától, mint inkább abban, hol taníttatja gyermekét, és hol tanult ő maga. Itt vannak az óriási, az áthághatatlan és az örök időkre szóló különbségek Franciaországban.
A menedzser elitközépiskolákba küldi gyermekét. Ebből a fővárosban fél tucat van, de igazán csak négyet jegyeznek. A külföldön – Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, esetleg Németországban – nyári nyelvtanfolyamokra járatott leszármazottak nem a tömegegyetemeket veszik célba, hanem az amerikai rendszerű, újmódi kereskedelmi akadémiákat, azaz a menedzserréteg ily módon itt is újratermeli önmagát. Francia sajátosság az egyetemekkel egyenrangú, sőt azokat sok tekintetben meghaladó “nagy iskolák” rendszere, amelyeket semmiképpen sem lehet összekeverni a közönséges főiskolákkal. E nagy iskolák a napóleoni elitképzés töretlen szellemű fellegvárai, és több mint két évszázados hagyományaikból mit sem engedve nevelik a mindenkori Franciaország mindenkori legfelsőbb döntéshozóit. E sajátos arisztokrácia főhercegei az Ecole Normale Administrative-on (ENA), az államigazgatás tömjénfüsttel körüllengett szentélyében nevelődnek. Minden évfolyamot külön névvel jelölnek, tagjaik pedig egymást holtomiglan-holtodiglan számon tartják, miniszteri előszobákban, sőt, nem ritkán a köztársasági elnöki hivatalban is. Aki ebbe a kasztba tartozik, bárhová vesse is az országot a történelem vihara, önmaga fölemelkedésre van ítélve; a politikai fordulatok legfeljebb annyiban befolyásolják a sorsát, hogy egy választási periódust ki kell várnia, míg újból államtitkár lesz a barátja, vagy ő maga. Az ENA és a többi nagy iskola régi hallgatói egyesületeket hoznak létre, saját hírlevélből tájékozódnak köreik belviszonyairól csakúgy, mint az állásajánlatokról, sőt a fogadásokról és ünnepségekről, ahová családjukat is feltétlenül elviszik. E körökben ugyan elenyészően kevés azoknak a száma, akik ismerik a “suba a subához, guba a gubához” magyar közmondást, ám – mindenféle kulturális különbségen könnyedén átlendülve – maradéktalanul megvalósítják annak szellemét.
A mellékletet Rédei Judit szerkesztette
