Václav Klaus – először mint Csehszlovákia pénzügyminisztere, majd mint az 1993 elején az önállóságba vezetett Csehország miniszterelnöke – mindenki másnál jobban rányomta a bélyegét a kilencvenes évek elején indított cseh gazdasági reformfolyamatra. Egy elszánt liberalizálási és stabilizációs politikával az országnak sikerült viszonylag gyorsan letérnie a tervgazdaság útjáról, méghozzá túl nagy hibák nélkül. Ezt illeszkedési válság követte – amely 1991-ben érte el a mélypontját -, majd a gazdaság 1993-ban, csökkenő infláció, alacsony munkanélküliség és kiegyenlített, illetve többletet felmutató költségvetésekkel visszatért a növekedés ösvényére.
Ezzel párhuzamosan az állami üzemek nagy része – a részvények lakosság közötti szétosztását jelentő kupon-privatizációval – magánkézbe került. Az alkalmazott technika a jelenlegi visszaesés egyik okának minősíthető, nem jöttek ugyanis így létre „igazi” tulajdonosok, akik az üzemekbe a szükséges friss tőkét és know-howt bevihették volna, s egy energikus vállalati irányítással hozzájárulhattak volna a szerkezetváltáshoz. A részvények sokkal inkább a túl magas árat kérő kisrészvényesek és beruházási alapok kezébe kerültek. Ráadásul a legfontosabb alapok nagy részét a négy nagybank vezette, amelyeket a korábbihoz hasonlóan az állam ellenőrzött. Utóbbi a tulajdonos és hitelező kettős szerepével ajándékozta meg a bankokat, és – a jogalkotás és joggyakorlat hiányával súlyosbítva – a rossz hitelek folytatódó támogatását segítette elő. Ráadásul a nem kellően szabályozott tőkepiacok visszaélésekre alkalmas szövevénye alakult ki.
Ezek a szerkezeti hiányosságok – a termelés alakulásához mérten túlzott reálbér-emelésekkel, s a korona 1996 végén és 1997 elején végbement reál-felértékelésével együtt – lanyhuló gazdasági növekedéshez, s ezzel párhuzamosan a kereskedelmi és folyó fizetési mérleg hiányának gyors növekedéséhez vezettek.
A Klaus-csapat csődjét azonban nem csak a kupon-privatizáció melletti döntés okozta (minden más technikának is megvannak a maga hibái); sokkal inkább az, hogy túl sokáig szemet hunytak ezen eljárás árnyoldalai felett. Ahelyett, hogy leküzdötték volna a mellékhatásokat, túl korán és túl öntudatosan nyilvánították lezárultnak az átalakulást. A mulasztások csak a korona elleni tavaly tavaszi roham után kerültek először nyilvánosságra. A kurzuskorrekciót – két takarékossági csomaggal és a lebegtetésre való áttéréssel – túl későn vezették be.
A lényeges szerkezeti reformok tulajdonképpen csak ekkor kezdődtek el. Egy, a parlament által jóváhagyott törvénymódosítás korlátozta a bankok befolyását az ipar területén, s falat emelt a beruházási és az egyéb banktevékenységek között. Egy másik – még előkészítés alatt álló – módosításnak a bankfelügyeletet kell erősítenie. A kormány jóváhagyott egy javaslatot a befektetési alapok szabályozására, s egy alkotmánymódosítást a nagybankok privatizálására, a parlament pedig támogatta egy független Értékpapír Bizottság létrehozását.
Miközben ezzel – még ha részben inkább Klaus ellenében, mintsem vele – számottevő lépések történtek a gazdasági válság leküzdésére, a politikai bukást már nem lehetett feltartóztatni. A mindmáig tartó belviták és a lakosság csalódottsága miatt nyitott kérdés, hogy Csehországban kitartanak-e a bejelentett reformtervek mellett, és azokat milyen gyorsan fogják végrehajtani. Ezekre a kérdésekre – miután a jelenlegi kabinet gazdaságpolitikai mozgástere erősen korlátozott – alighanem csak egy előrehozott választások után létrejövő új, stabil kormány adhatna választ.
