Helyenként éles viták övezik a kockázatitőke-törvény tervezetét. E polémiák legkülönösebbje az adókedvezmények kérdéséhez kötődik. A Pénzügyminisztérium, összhangban az előterjesztés többi kidolgozójával – a célszerűséget elfogadva – támogatta a kockázati tőke befektetőinek nyújtandó adókedvezmény koncepcióját. Ám szakmai körökből – az “értünk aggódás” zászlaja alatt – e dotáció létjogosultságát kétségbe vonó (és ezzel azt igen komolyan veszélyeztető) támadások is észlelhetők.
A kedvezmény megadásáról szóló döntés perdöntő lehet abban, hogy a magyar vállalkozások az eddigieknél nagyobb mértékben kapnak-e tőkét és a fejlődésüket segítő egyéb közreműködést a kockázatitőkeiparágtól. E tőke közvetítő szerepet tölt be a pénz- és tőkepiacon a pénztulajdonosok és a vállalkozások között, s ott versenyez a megtakarításokért. Ha nem tud olyan hozamesélyeket kínálni, amelyek kellőképpen ellensúlyozzák e befektetési ág nagyobb rizikóját, akkor a pénztulajdonosok elkerülik ezt a finanszírozási területet, s így a kockázati tőke nem lesz képes ellátni forrásbővítő szerepét.
A kritikus kérdés tehát az, akarjuk-e és tudjuk-e nélkülözni a honi pénztulajdonosok pénzét a kockázati tőke itteni tevékenységében. Ha megelégedhetünk azzal, hogy külföldről majd csak jön elég pénz, akkor elfelejthetjük e kedvezményt. Ha viszont célszerű, hogy a kockázati tőke révén a belföldi megtakarítások egy része is a vállalkozások működőtőkéjévé alakuljék, annak minden előnyével – nem utolsósorban ideértve az inflációt fékező hatást -, akkor nagyon is kellenek ezek az ösztönzők.
A világban sok helyütt működtek és működnek ilyen kedvezmények – gyakorta követve az állam gazdasági szerepvállalását illető politika ismert ciklikusságát -, és nincs példa arra, hogy azokat bárhol is károsnak ítélték volna. Kedvező nemzetgazdasági hatásaikat viszont számos ország vállalkozói és polgárai élvezik. Tisztában kell lenni azzal, hogy az az adó, amelynek beszedésétől az állam így eltekint, nem veszteség, hanem befektetés: hozadéka az adózás szintjén az a többletbevétel, amely a kockázati tőke közreműködésének köszönhetően megnövekedett vállalkozások, valamint az ezekkel fenntartott kapcsolatokból élő további cégek jövedelméből keletkezik. Nemzetgazdsági összefüggésekben pedig ezt csak növelik azok a további kedvező hatások, amelyek a gazdasági szereplők gyarapodásából, erősödéséből származnak.
Az ellenzők arra szoktak hivatkozni, hogy az Egyesült Államokban, ahol mindmáig a legerősebb a kockázati tőke iparága, az abba befektetőket nem ösztönzik adókedvezményekkel. Ám erre ott nincs is szükség, lévén, hogy a befektetések túlnyomó hányada olyan pénztulajdonosoktól jön ide, amelyek eleve alanyi adómentességet élveznek. A tengerentúlon a kockázatitőke-cégek felépítését is azokhoz a követelményekhez igazítják, amelyek feltételül szolgálnak ahhoz, hogy a befektetőik megőrizhessék adómentességüket.
Egy másik ellenérv szerint az adókedvezmény kártékony, mert felpuhítja az ezen vállalkozásokkal szemben támasztott követelményeket. Valójában éppen azt kell elérni, hogy a jelentős fejlődésre képes cégek széles köre jusson hozzá a kockázati tőke jelentette támogatáshoz, s ne csak azok a legjobbak, amelyeket az a saját, nyereségkövetelményre alapozott mérlegelési szempontjai alapján minden rásegítés nélkül is kiválasztana magának. Ilyen értelemben és mértékben tehát igenis közérdeknek számít ésszerűen felpuhítani az elvárásokat.
Naivitás lenne azt várni, hogy a szóban forgó kedvezmények mellett maguk a kockázati tőkések álljanak ki. Kérdéses, mennyiben áll nekik érdekükben, hogy több pénz áramoljék erre a területre, s ezzel megnövekedjék a tőkekínálat. Azon országokban, ahol ez az iparág már megerősödött, egyre inkább a kockázati tőkések versenyeznek a befektetési lehetőségekért, és az ígéretes vállalkozások azok, amelyek válogatnak közöttük. Ez jó a vállalkozásoknak, jó a gazdaságnak, de aligha szívük vágya e tőkéseknek.
Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyarországi iparág megizmosodása nélkül a külföldi kockázati tőkések sem igen fogják számottevően növelni az itteni befektetéseiket. E téren is veszítünk tehát, ha a törvény nem tölti be rendeltetését a szektor fejlesztésében.
Az ösztönzést illetően az a cél, hogy a pénztulajdonosoknak megérje ide befektetni. Ennek előmozdítására az adószabályok mellett vagy helyett egyéb eszközök is kínálkoznak. Az Egyesült Államok és más országok bevált példái igazolják: az is jó megoldás, ha az állam olcsó pénzt biztosít a kockázatitőke-cégek befektetéseihez. A célzott ösztönzésnek ez igen jól kezelhető, hatékony eszköze, melynek alkalmazásáról Magyarországon sem lenne szabad lemondani (lásd külön írásunkat).
A hazánk által is megcélzott Európai Unió kritikus jelentőségűnek ítéli a kockázati tőke részvételét a kis- és közepes vállalkozásokban, s most keresi a módját, miként ösztönözze azt közösségi erőforrások felhasználásával. Mindezzel áttételesen a cégeket, az azok erősödéséhez fűződő közösségi érdekek érvényesülését igyekszik segíteni. A most futó Innovációs Program több ilyen célú elemet is tartalmaz. Ilyen például az I-TEC Finance, amely a technológiai innovációkra támaszkodó kis- és középvállalkozásokat hivatott induló tőkéhez segíteni. Az I-TEC Partner a közösség kutatási programjai és a pénzügyi szektor közötti kapcsolatrendszer javítására rendeltetett, az I-TEC Info célja pedig az, hogy közösségi szinten javítsa az innováció-finanszírozás információs bázisát. Mindezek segítenek majd abban, hogy az 1998-2002. évi Ötödik Keretprogram további, jelentős akciókat indítson a vállalkozások finanszírozásának javítására.
E döntések a kockázati tőke részvételével működő európai vállalkozások jelentőségét vizsgáló felmérésre támaszkodnak, amelyet a Coopers & Lybrand Corporate Finance és az Európai Kockázati Tőke Szövetség adott közre. Eszerint 1991 és 1995 között e vállalkozások kiemelkedő növekedést értek el: értékesítési bevételeik átlagosan évi 35 százalékkal nőttek, kétszeresen meghaladva az 500 legjobb európai cég hasonló mutatóit. Az általuk biztosított munkahelyek éves növekedése 15 százalékos volt (ugyanez a félezer legjobb európai cégnél 2 százalék); állóeszköz-befektetéseik éves átlagos növekedése 25, exportjuké pedig 30 százalék volt. A vizsgált cégek túlnyomó többsége úgy értékelte, hogy a kockázati tőke nélkül sokkal kisebb bővülést értek volna el, vagy egyáltalán nem növekedhettek volna.
Mindebből következően az állam számára az új munkahelyek teremtésének egyik legolcsóbb módja, ha a saját eszközeivel is előmozdítja, hogy a kockázati tőke részt vegyen a jelentős növekedési képességű kis- és közepes vállalkozások fejlesztésében.
