Nem túlzás azt állítani, hogy a CIB Bank szinte megalapításától fogva állandó beszédtémát szolgáltatott. Elsőként mindjárt off-shore státusával, mely akkoriban még meglehetősen idegenül csengett a hazai füleknek. Alkalmasint e területenkívüliséget hat – egyenként 11-11 százalékos részesedésű – külföldi bank alapítói részvétele kényszerítette ki. A hazai tulajdont a Magyar Nemzeti Bank (MNB) 34 százalékos részvényhányada jelentette, ami nem véletlen, hiszen e bank életre hívásának az ötlete is a Szabadság téren született meg.
Az idő tájt még egész egyszerűen nem volt más lehetőség arra, hogy egy bank Magyarországon külföldiek hatékony közreműködésével (értsd: többségi tulajdonában) vágjon bele a kereskedelmi banki tevékenységbe. Mi több, azokban az években még kereskedelmi bankok sem léteztek, lévén, hogy az effajta intézményeknek csak a kétszintű bankrendszer 1987. évi elindítása adott zöld jelzést. S a vegyes bankok többsége (jelesül a CIB Bankkal általában egy lapon emlegetett Raiffeisen Unicbank és a Citibank) is csak jobbára a nyolcvanas évek közepén alakult meg, igaz, immár belföldi tevékenységre szóló engedélyekkel felvértezve.
Ezzel szemben a CIB első éveiben – egészen százszázalékos leánybankja, a CIB Hungária Bank 1988. évi alapításáig – még el volt zárva a forintműveletektől; kizárólag konvertibilis devizákban végezhetett tranzakciókat, s tőkéjét is külföldi pénznemekben tartotta nyilván. Persze ez az állapot nem volt feltétlenül hátrányos a bank számára. Amellett, hogy – az akkori haladó hagyományok szerint – külföldi bankként 1993-ig kedvezményes, 10 százalékos adókulccsal számolhatott, nem tartozott a hazai devizahatóság hatáskörébe. Utóbbi azonban – hangsúlyozta egy közelmúltbeli beszélgetésen Zdeborsky György elnök-vezérigazgató – önmagában nem is számított akkora előnynek, hiszen ettől még a CIB-től hitelt igénylő hazai vállalatok nem úszták meg a devizaengedélyeztetési procedúrát. Az viszont kétségtelen, hogy amikor az ország esetenként megingott likviditása okán nehezen lehetett külföldön forráshoz jutni, akkor a CIB – mindenekelőtt tekintélyes tulajdonosi háttere okán – hozzáférhetett a külföldi devizacsapokhoz, ráadásul versenytársainál olcsóbban.
Nem felel meg a valóságnak, hogy az MNB, tulajdonosi részvétele okán, különleges elbánásban részesítette volna a CIB-et – jelentette ki Zdeborsky György. Bár a jegybank az első években kétségtelenül segítette “gyermekét” – mindenekelőtt akkreditív üzletek lebonyolításának átadásával -, ezzel együtt egészen tulajdoni hányada értékesítéséig csak a pénzügyi befektetőktől megszokott magatartást tanúsította. Az pedig, hogy a CIB mentesült a jegybanki kötelező tartalékképzés alól, egészen 1987-ig nem számított nagy dolognak, lévén, hogy kereskedelmi bankok híján egészen addig kötelező tartalékok sem léteztek. (Az más kérdés, hogy a későbbiek során a bankközi és a külföldi betétek tartalékmentesítése nyilvánvalóan nem jött rosszul a forrásait alapvetően e két csatornából hizlaló CIB-nek.)
Bár a bank működését szinte a legutóbbi időkig érték bírálatok, Zdeborsky György felhívta a figyelmet, hogy az általa irányított hitelintézet mindig is ellenőrzés alatt állt: 1993-ig a Pénzügyminisztérium, attól kezdve pedig a volt Állami Bankfelügyelet, majd annak jogutódja, az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet vette górcső alá. Utóbbi helyszíni vizsgálatai éppen a közelmúltban fejeződtek be, anélkül, hogy a felügyelők bármiféle kivetnivalót találtak volna a gazdálkodásban.
Amúgy a bank eddigi működése során összességében 311,5 millió dollár adózott eredményt ért el, melyből 101 millió dollár osztalékot juttatott részvényeseinek. Utóbbiak közül az olasz Banca Commerciale Italiana (BCI) 1997 végén 95 százalékra növelte a Comit Holding International S. A.-n keresztül addig is meglévő 13,2 százalékos tulajdoni hányadát. E többség megszerzése 360 millió dollárt ért meg az olaszoknak: ennyit fizettek az MNB, valamint a többi tulajdonos – a német Bayerische Vereinsbank, a francia Société Générale, valamint a japán The Sakura Bank – részvényeiért. Kizárólagos tulajdonról mégsem beszélhetünk, minekutána a The Long-Term Credit Bank of Japan korábbi 13,2 százalékos tulajdoni részesedéséből 5 százalékot megtartott.
Ezzel együtt valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a CIB jövője a BCI elképzelései szerint alakul majd. Az olaszok stratégiai terveikkel még nem álltak elő. Azok mibenlétére azonban következtetni lehet abból a tényből, hogy a saját tőkéje alapján a világ 48. hitelintézete abban a 44 országban, amelyben jelen van, univerzális bankként működik. E tevékenységet az anyaországban több mint ezer, külföldön pedig 330 fiók és 26 képviseleti iroda biztosítja. (A közép- és kelet-európai régióban Lengyelországban és Oroszországban is rendelkeznek banki tulajdoni részesedéssel.)
Az előbbiek szellemében tehát valószínűsíthető, hogy az egykoron csak a fizetőképes vállalati kört (azon belül is jobbára a nagyobb cégeket) finanszírozó CIB az eddiginél is erőteljesebben fordul a lakosság felé. E téren a kezdeti lépéseket három évvel ezelőtt tették meg: először akkor kínáltak szolgáltatásokat magánszemélyeknek, akiktől az elmúlt év végéig közel 30 milliárd forintot gyűjtöttek. A további terjeszkedés szempontjából előnyös, hogy fejlett számítógépes hátteret tudhatnak magukénak. Nem véletlen, hogy a CIB honosította meg az elektronikus folyószámlát a hazai piacon, emellett az úgynevezett home banking üzletágban is igen aktív. Hátrány viszont a viszonylag sovány, a 3 budapestit is beszámítva mindössze 17 tagból álló fiókhálózat. A bank fel is akarja gyorsítani a fiókhálózat fejlesztését, annál is inkább, mert a hitelezési expanzióhoz elengedhetetlen forintforrások mindenekelőtt az utóbbi időben rendre növekvő lakossági megtakarítások megcsapolása útján duzzaszthatók.
