Már a század első felében is nagy szóródást mutatott a térség egyes országainak telekommunikációs rendszere. Miközben például Lengyelországban 1939-ben már 225 ezer előfizetőt látott el a nemzeti társaság, az e szempontból viszonylag fejlettnek mondható Szlovákiában és Magyarországon akkor csupán néhány tízezren szerepeltek a nyilvántartásban. A második világháborút követően valamennyi országban államosították és egybevonták a postát és a távközlést. A hatvanas-hetvenes éveket a nagy és egyenlőtlen fejlesztés, míg a nyolcvanas évtizedet a pénzhiány és a gazdasági megtorpanás jellemezte.
Európa legszegényebb államában, a 3,3 millió lakosú Albániában ma 50 ezren várnak a kiemelkedést jelentő távbeszélő állomás bekapcsolására. A kilencvenes évek elején még példásan előretörő albán gazdaságban a távközlésnek is szép reményei voltak. Ezek azonban a piramis játékok miatt szertefoszlottak. Az elképzelések szerint az ellátottság átlagos szintje 2002-re 5,5 százalékra emelkedne.
A tervek Bulgáriában is kecsegtetőek. Kérdés, sikerül e tőkét bevonni a megvalósításukhoz. A helyi távközlési vállalat, a BTC 25-30 százalékos tulajdoni részének eladása tavaly kudarcba fulladt. Pedig az állam már évekkel ezelőtt megteremtette a fejlődés alapjait azzal, hogy nemzetközi tendert írt ki az országos digitális hálózat létrehozására. Olyan beszállítókat nyert meg mint a Siemens, az Alcatel, a brit Northern Telecom vagy az amerikai STS. A mobiltelefóniával és űrtávközlési lehetőségekkel is ellátott országban költségalapú tarifákat alkalmaznak.
Az egykori Csehszlovákiában, az 1993-as szétválás után eltérő módszereket követtek a távközlési hálózat korszerűsítésében. A csehek 1995-ben privatizáltak: a távközlési vállalat, az SPT Telecom részvényeinek 27 százalékát adták el holland, svájci és amerikai befektetőknek, akik több mint 1,4 milliárd dollárt adtak a pakettért. A magas ár nem véletlen: miközben nálunk ma ádáz harc folyik a kormányzati és a készenléti távközlés (mentők, tűzoltók) megszerzéséért, az SPT vevői a hatalmas üzletágat ajándékba kapták a teljes vezetékhálózat mellé.
A szlovák távközlésnek pechje van: a kilencvenes évek elején befürdött a nemzetközi pénzintézetekkel, amelyektől késve érkeztek a hitelek és kölcsönök, így az államnak saját szűkös eszközeiből kellett megkezdenie a digitális gerinchálózat kiépítését. Ahhoz, hogy az ellátottság és a minőség az ezredfordulóra megközelítse az Európai Unió tagjainak alsó harmadát, számítások szerint összesen 600 millió dollárnyi külső forrásra lenne szükség. Márpedig Szlovákiában nem igazán kedvelik a külföldi szakmai befektetőket – bár pénzüket szívesen vennék. Vagy módosítanak elveiken, vagy tovább lobbyznak a nemzetközi pénzintézeteknél.
Az 1991 nyarán szétesett Jugoszlávia különböző részei igen eltérő helyzetben vannak a távközlést illetően. Az elitet a 2 millió lakosú Szlovénia jelenti, ahol a tanulmány készítése idején 7231 dollár volt az egy főre jutó GDP (a szürkegazdaságot is beszámítva e számot 9000 dollárra teszik.) A vezetékes telefónia fejlesztésében elért eredményeket jól tükrözi, hogy 1989-ben még alig 8 telefon jutott 100 lakosra, míg ma durván 30 (igaz, a külföldi szakértők kalkulációja szerint, az egy főre jutó GDP alapján, már legalább 40-nél kellene tartani). A számos szempontból vonzó országba azért csordogál nehezen a külföldi tőke, mert igen nagyok a munka költségei. A távközlésben dolgozók szakértelmében Horvátországban sincs hiány. Az viszont tény, hogy a polgárháború okozta sebek miatt becslések szerint összesen 6 milliárd dollárba kerülne a lerombolt infrastruktúra – benne a távközlés – helyreállítása. A távközlésre egyébként 2,1 milliárd dollárt fordítottak a kilencvenes évek első felében. A fejlesztésekkel a legkorszerűbb üzleti szolgáltatások, a mobiltelefónia és a személyhívó szolgáltatás szinte valamennyi változata megjelent a gazdaságban. A hajdani jugoszláv távközlés szegényei a szerbek és a Crna Gora-iak. Nemcsak pénzük nincs elegendő – egyesek szerint jó ideig évi félmilliárd dollárt kellene az ágazatra fordítani -, de még a posta és a távközlés szétválasztásán sem jutottak túl.
Ukrajna, a maga 18 százalékos ellátottságával, igencsak a sor vége felé kullog. Tervek persze itt is vannak: az ezredfordulóig a távolsági, 2005-ig pedig valamennyi hívás esetében el kívánják érni a digitalizáltságot a vezetékes hálózatban. Hogy ebből mi és mikorra valósul meg, azt ma még sejteni sem lehet. Az viszont bizonyos, hogy a mobil-távközlésnek hihetetlen távlatai vannak az 52 millió lakosú országban.
Romániában, ahol már 1930-ban koncessziós jogot adtak az amerikai ITT-nek a nemzeti telefonszolgáltatásra, a rendszerváltás idejére az ellátottság a csúfos 9,5 százalékos szintre süllyedt. Az erőfeszítések dacára 1993-ig egyáltalán nem volt az országban digitális telefonvonal, holott a piacon olyan világnagyságok voltak jelen mint az AT&T vagy a Sprint. A Ceausescu-éra papírszigetelésű vezetékei azért lassacskán eltűnnek, s megjelennek a láthatáron a korszerű távközlési szolgáltatások, no meg a befektetők.
Lengyelországban az ellátottság 1989-ben 8,5 százalékos volt, vidéken pedig alig 2 telefon jutott 100 lakosra. Azóta nemcsak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is jelentős változások következtek be, noha az elért színvonal még mindig csak harmada-negyede a fejlett országokénak. A lengyelek azonban sikeresen csalogatták magukhoz a külföldi befektetőket. Ez meglátszik a vezetékes szolgáltatások változatosságán, ugrásszerű fejlődésén, s azon, hogy a mobiltelefóniában már százezres előfizetői táborról lehet beszélni. A befektetők – noha koncessziót nem kaptak – minden fontos területen megjelentek. A piacot 2003 után nyitják meg. A nemzeti távközlési társaságot, a TP SA-t várhatóan 1998 őszén vezetik be a tőzsdére.
