A bankok hitelezési gyakorlatában a vállalatoktól egyfelől jogi dokumentumokat és a társaság gazdálkodására utaló adatokat követelnek meg. (Ugyanakkor a bank a hitel futamideje alatt várható eseményekre is kíváncsi, így legalább az üzleti tervet kéri.) Amennyiben a társaság általában kívánja a kölcsönt felhasználni, a bankok elsősorban a cash-flow prognózisra összpontosítanak. Ha valamilyen konkrét beruházás a hitel célja, akkor azt is alaposan elemzik. Másfelől a fedezetekre és az esetleges bankgaranciákra vonatkozó iratokat kérik be. Az első esetében “pusztán” az érintett tárgyakat, ingatlanokat vizsgálják, a második kapcsán viszont jóval bonyolultabb az eljárás: a hitelintézet a garanciát kibocsátó bankot is szemügyre veszi.
A hitelkockázatok megítélésénél mindazonáltal sor kerülhet a kölcsönt felvevő vállalat vevőinek és szállítóinak áttekintésére is. Ez ma már része a kockázatkezelésnek. Az ügylet rizikóját tehát nem csupán szorosan a kölcsönre koncentrálva mérik fel a bankok, sőt még nem is csak a vállalatot vizsgálják át, hanem annak is utána járnak, hogy az illető ágazat miként teljesít.
A bankok hitelnyújtásainak nagyságát a hitelintézeti törvényben meghatározott úgynevezett nagykockázati limit határolja be. Nagy kockázatról akkor beszélünk, ha egy ügyfél vagy ügyfélcsoport részére adott összes kockázatvállalás nagysága meghaladja a hitelintézet szavatoló tőkéjének tíz százalékát. (Hogy az ügyfélcsoporton mi értendő, azt a számviteli törvény határozza meg.) Ennek a törvény mindazonáltal felső limitet is szab: csoportonként a bank szavatoló tőkéjének legfeljebb 25 százalékáig mehet el, míg nagy kockázatot összesen szavatoló tőkéjének nyolcszorosáig vállalhat.
