Az OECD-országokban egy főre vetítve átlagosan nyolcszor annyi pénz szolgálja a kutatás-fejlesztést, mint idehaza – derül ki egy nemrégiben készült OMFB-tanulmányból. A fejlett államokban a teljes K+F kiadásoknak csupán 40 százaléka származik a költségvetésből és egyéb forrásokból – alapítványokból, külföldi szervezetektől -, a többit a vállalatok maguk finanszírozzák. Nálunk ez épp fordítva igaz: tavaly a központi pénzek aránya 51,3 százalékot, a vállalatiaké pedig 37,4 százalékot tett ki (a hiányzó részt egyéb forrásokból fedezték). A visszás helyzetet tovább rontja az is, hogy a ráfordítások összege – reálértéken mérve – tavaly 36 százaléka volt csak az 1990. évinek.
Bihari István a bajok alapvető okát abban látja, hogy a cégek még ma sem kapnak olyan ösztönző erőt, amely a kísérleti fejlesztések irányába terelne. Az elmúlt években sokkal egyszerűbb és gyümölcsözőbb volt a pénzt állampapírokba fektetni, mintsem új gyártási technikákat, technológiákat keresni vagy alkalmazni. Sokan nem is igazán készültek fel arra, hogy kísérleti fejlesztéseiket valóságos termékre váltsák, mert hiányosak piaci és marketingismereteik, vagy nem rendelkeznek elég tőkével a termékek bevezetéséhez. Új technológiákat legfeljebb a multik hoznak magukkal – szigetként működtetve azokat az országban. Mivel a közepes vállalatok beszállítóként főként a multinacionális cégek köré szerveződnek, ezek a szigetek Bihari István reményei szerint nagyobb területekre nyúlhatnak majd át, hogy aztán egyszer összeérjenek.
Egyelőre azonban még rendkívül alacsony a beszállítók aránya hazánkban. A magyarázat egyszerű: a beszállítói lét versenyképes árakat, szoros költséggazdálkodást, szállítói fegyelmet, s a vállalat egészét átható innovációt igényel. Emellett szükség van jelentős befektetésekre a technológia korszerűsítése, a követelményeknek megfelelő logisztikai háttér megteremtése érdekében is. És akkor még mindig kétséges, hogy egy adott vállalati K+F program megtérül-e, s ha igen, akkor mennyi idő alatt és hogyan. A kitartóbbak persze egy idő után megjelenhetnek a piacon saját termékeikkel is, ám az OMFB elnöke szerint ez a ritkább. A hazai középvállalatokat tulajdonosi szerkezetük és méretük a nyugatiakéhoz hasonlóvá teszi, ám tevékenységükben merőben eltérnek azoktól, hiszen zömük még mindig keresi helyét és szerepét a piacon.
A termelés végeredményét tekintve igen alacsony a hazai hozzáadott érték. Ahhoz, hogy a magyar szellemi tevékenység kellőképpen kibontakozhasson, Bihari szerint a kormányzatnak prioritásokat kellene kitűznie. Nyilvánvalóan előnyben kell részesíteni az olyan kevéssé költségigényes területeket, mint például a szoftveripar vagy a biotechnológia egyes elemei. Az OMFB néhány hónappal ezelőtt már a kormány elé terjesztette javaslatait. Ezek lényege, hogy a közvetlen támogatási eszközök mellett a jövőben több közvetett eszközt alkalmazzanak. Magyarán: a költségvetés ne csupán adjon, hanem mondjon le bizonyos összegekről a távolabbi többletbevétel reményében. Az OMFB szakértői azt javasolják, hogy a K+F-re fordított összegnek a jelenlegi 120 százaléknál nagyobb, legalább 180-200 százalékát lehessen költségként leírni a jövőben. A vállalati kutatás-fejlesztési tevékenység előmozdítása érdekében célszerű lenne, ha a tb-járulékot az ilyen munkaköröket létesítő kis- és középvállalatok esetében a Foglalkoztatási Alapból finanszíroznák, legalább egy átmeneti, két-három éves időszakra.
A javaslattevők tisztában vannak vele: az ország költségvetése most nem teszi lehetővé, hogy e lépéseket egy ütemben tegyék meg. Mégis érdemes elindulni a szemléletváltás útján, mert innovációt – hangsúlyozza az OMFB elnöke – nem lehet hosszú távon a technológia importra építeni.
