Köszönhetően a közel két éven át a legutóbbi időkig káprázatos teljesítményt nyújtó Budapesti Értéktőzsdének (BÉT), az egyre nagyobb mennyiségű forrásbevonás felértékelte a befektetési alapokat elkerülő, saját hasznosulási utat kereső, független likvid vagyontömegeket. Ezek mozgósítását a nyilvánosan meghirdetettnél magasabb kamathozam melletti betétlekötéssel, illetve – jobb esetben – nagyobb összegű (folyószámla, lombard vagy lakáscélú) hitelkeretekkel való kiszolgálását ma már nálunk is elegánsan private bankingként emlegetik.
A fejlett gazdaságokban azonban magánvagyon-kezelés alatt ennél lényegesen szélesebb skálájú termék- és szolgáltatási csomagot értenek, nevezetesen: a vagyon értékét megőrző (biztosítási funkció), illetve növelő (hozammaximalizálási funkció) tanácsadást, mondhatni adófizetést minimalizáló befektetési művészetet. Bizonyos elemeiben a hazai gyakorlat már megfelel az e tekintetben mintaként szolgáló országokénak: például abban, hogy a tőkeszámlanyitás és tőzsdei megbízási díj egymillió forint felett kedvezményes, 3-5 millió felett pedig díjmentes, s az elért hozamból a bankok, illetve brókercégek százalékos elv szerint részesednek. Nagyon fontos elemek azonban még hiányoznak a rendszerből. A készpénzlekötés és az értékpapír-befektetések mellett egyelőre nem honosodott meg a nemesfém-, a műkincs- vagy az ingatlan-befektetés, az élet- és karrierpálya-tervezés, a likviditásmendzsment, vagy például a befektetések időbeli és földrajzi optimalizálása sem.
A vagyonos állampolgárok rétege még nem érte el azt a kritikus tömeget, amelytől a tevékenység hatékonyan művelhető és nemzetközi összehasonlításban értelmezhető lehetne. A private banking ugyanis tipikusan a reálszektor menedzser rétegének, a köztisztviselői-közalkalmazotti szektor közép-felső osztályához tartozóknak, illetve a kiugró éves jövedelemmel (járadékkal) rendelkező “felső tízezernek” szól. Legalábbis szerte a világban. Míg azonban az Egyesült Államokban vagy Németországban a magánvagyon-kezelés igénybevételének alsó küszöbe legalább évi 100 ezer dollár, illetve 150-200 ezer márka körül mozog (azaz egy tisztességesen megfizetett, közép-felső osztályba sorolható, 40 év feletti polgár éves jövedelmének felel meg), addig nálunk egy hasonló társadalmi megítélésű minisztériumi főtisztviselő vagy gimnáziumi igazgató éves jövedelme sok esetben a 2 millió forintot sem éri el.
Ha manapság hazánkban valaki a klasszikus magánvagyon-kezelés teljes tárházát kombinálni szeretné, akkor – kisebb méretű budai ingatlan-befektetésekből kiindulva – legalább 15-20 millió forint likvid vagyonnal kell rendelkeznie. Márpedig az a réteg, amely ilyen nagyságrendű egyszeri, illetve folyamatos legális jövedelemmel rendelkezik, s azt hajlandó is beterelni a pénzügyi elosztó rendszerekbe, ma még igencsak vékonynak tekinthető.
A privátvagyon-kezelés erőteljesebb fejlődését a banki és brókeri erőforrások más irányú lekötése is akadályozza. Banki oldalról még a vállalati piac infrastruktúrájának, technológiai hátterének költséges kiépítése, felfuttatása sem zárult le. Ráadásul a költség-haszon elemzés szempontjából igencsak vonzó középvállalati mezőny piacának újrafelosztása is javában folyik. Mindemellett mostanában vannak kialakulóban a lakossági üzletágak, az ahhoz kapcsolódó számítástechnikai beruházásokkal együtt. Ami pedig a brókereket illeti, nekik elég feladatot ad, hogy minden szóba jöhető erőforrást bevessenek a részvénykibocsátásokba és -kereskedésbe.
Fontos feltétel továbbá, hogy az ügyfelek részéről határozott igény mutatkozzék a private banking mint komplex szolgáltatás iránt. Ez ma még kevéssé érzékelhető. Az ismert és sikeres nagyvállalatok részvénykibocsátásainak, valamint a külföldi alapok aktív hazai tőzsdei részvételének köszönhetően manapság valamennyi megtakarítási formánál népszerűbbé váltak a tőzsdei termékek, dacára a napokban Budapestre is begyűrűzött bessznek.
Ezek után nem csoda, ha a köztudatba kellően be nem vezetett magánvagyon-kezelés, illetve a gazdasági átalakulással párhuzamosan lezajlott értékátrendeződés még nem támaszt akkora követelményeket, hogy a verseny e téren is felgyorsítsa a fejlődést. Úgy tűnik, hogy a pillanatnyi befektetési igények és a piaci lehetőségek egyensúlyban vannak, s a komplikáltabb – nem csak értékpapír-alapú, vegyes – befektetési portfoliók ideje még nem jött el Magyarországon.
