A keletnémet átalakulás finanszírozásának óriási kiadásai rémisztő példával szolgálhatnak a közép- és kelet-európai országok támogatási igényeit felbecsülni próbálók számára. Logikusnak tűnhet az olyan megközelítés, amely szerint, ha az egyik legfejlettebbnek tartott volt szocialista ország felzárkózása ekkora összegeket igényel, akkor a többi ország még több segítségre szorulhat – pedig már a keletnémet tartományok támogatásának nagyságrendje is távol áll az unió által elképzelhető tehervállalás mértékétől. Nos, e párhuzam hamissága két súlyos érvvel is alátámasztható. Egyrészt a keletnémet tartományok a piacgazdasági átalakulás elejétől kezdődően kapták a támogatásokat: a teljes gazdasági átalakulást, a tulajdonosváltást és a szerkezetváltást is meg kellett finanszírozni. Méghozzá úgy, hogy közben teljes egészében hiányoztak a piacgazdaság működéséhez szükséges intézmények is. A rendkívül nagy támogatásokra tehát olyan tényezők miatt volt szükség, amelyek a jelenlegi közép- és kelet-európai országokban már nem állnak fenn: ezen országok már túl vannak az átalakulás fő részén, ilyen jellegű finanszírozást tehát már nem igényelnek. Másrészt nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a keleti tartományoknak Európa egyik legfejlettebb gazdaságához kell felzárkózniuk. A jelenlegi társult államok célja ezzel szemben a legkevésbé fejlett EU-tagok szintjének elérése, hosszú távon pedig legfeljebb az unió átlagának megközelítése. A támogatások szintjére ez a tény is mérséklőleg hat.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
