A hazai timföldgyártás – a Lengyelországgal és a Szovjetunióval a hatvanas évek elején kötött egyezmények alapján – a rendszerváltásig lassan, de folyamatosan nőtt. A hidegháború végével azután összeomlott az egyik legnagyobb megrendelőnek számító orosz hadiipari gépgyártás (különösen a repülőgépek előállítása), s vészesen visszaesett a személyautók és közúti járművek gyártása is. A meghatározó szerepet betöltő egykori Szovjetunió keresletének drasztikus csökkenése az egész világpiacot megrázta. Nyugat-Európa termelői a kilencvenes évek elején számos gyárat voltak kénytelenek bezárni, s a dolgozókat szélnek ereszteni.
A hazai alumíniumgyártást az is sújtotta, hogy megszűnt a KGST-n belül viszonylag jól működő kooperáció. E kettős szorítás egyaránt megviselte a bányákat, a kohókat és a fémfeldolgozó cégeket; utóbbiak zöme a csőd szélére sodródott. A bajokat csak tetézte az egyre drágább villamos energia. A korábbi trösztből alakult Hungalu Rt. – amely holdingként fogta össze 14 kft.-jét – előbb a vagyonmentői, vagyonkezelői feladatokat igyekezett ellátni, majd nekilátott a privatizációnak is.
Először a kohók váltak veszteségessé: közülük a tatabányait és az ajkait rövid időn belül be kellett zárni. Egyedül az inotai maradt talpon, mert az évtized elején sikerült barterszerződést kötnie az ukránokkal. A végelszámolás sorsára jutott azonban a kutató-fejlesztő Aluterv, a bauxitkutatással foglalkozó Geoprospekt és a zalaegerszegi Alugép.
A privatizáció 1992-ben még úgy indult, hogy 25 százalék plusz 1 szavazatnyi tulajdonrész tartósan állami kézben marad. Az 1995-ben született új privatizációs törvény azonban már nem írta elő az állami tulajdon megtartását. Helyette új stratégiát dolgoztak ki a magánosításra, amelynek feladatát teljes egészében a Hungalura hárították. A hosszú távú terv lényege az volt, hogy a holdinghoz tartozó cégeket egyenként értékesítik, s a bevételekből oldják meg a hitelek visszafizetését, illetve a környezeti károk rendezését. A folyamat végére a Hungalu végelszámolása tett volna pontot.
Az első és legnagyobb privatizációs ügyletet a székesfehérvári Könnyűfémmű eladása hozta. Az Aluminium Company of America (Alcoa) előbb 50,1 százalékos üzletrészhez jutott, majd 1996 elején élt a lehetőséggel, és felvásárolta a maradék tulajdoni hányadot is. Sorrendben másodikként a fémszerkezeteket előállító és forgalmazó Alucon kelt el. A kft. hódmezővásárhelyi telephelyét a német Plettac GmbH vette meg. Kissé bonyolultabb művelet volt a Mindszenten lévő Metalucon Kft. eladása: ezt 1995-ben csak második kísérletre sikerült továbbadni egy pénzügyi befektetőnek, az MMB Finance Kft.-nek. A Balassagyarmati Fémipari Kft. sem volt túlságosan kapós, privatizációjára egyetlen érvényes ajánlat érkezett. A magyar magánszemélyekből álló Altus Rt. és a vállalatvezetés alkotta konzorcium így viszonylag könnyen juthatott hozzá az építőiparnak minőségi termékeket szállító társasághoz. A Mosonmagyaróvári Timföld és Műkorund Kft. (Motim) meghirdetésénél ugyancsak az Altus (és a menedzsment) nyújtotta be a nyertes ajánlatot. Figyelemre méltó aktivitást mutatott a szintén magyar magánbefektetőkből álló Magyar Alumínium (Mal) Kft. is (a D&B International adatai szerint a cégből Galla Gábor és Petrusz Béla egyaránt 37,5 százalékot, míg Pataki Zoltán 25 százalékot birtokol), amely az idők során részvénytársasággá nőtte ki magát. Övék lett az inotai alumíniumkohó, az ajkai Alufém (ez a korábbi Ajkai Alumíniumipari Kft. egy részéből alakult üzem, amely ötvözeteket és alumíniumipari féltermékeket állít elő) valamint a Kőbányai Könnyűfémmű, s bevonták vállalkozásukba az osztrák Ruzicka nevű fémfeldolgozó céget is. Emellett volt még egy formaöntőde, amelyet a bezárt kohó csarnokával együtt a francia Fonderies et Atelieres du Beliere nevű befektetőnek adtak el. A timföldgyárat képviselő maradék Ajkai Alumíniumipari Kft.-t az Inotai Alumínium Kft. vette meg. Az utolsó társaság, a kereskedelemmel foglalkozó Hungaluker privatizációs pályázatára egyetlen – a Mal-Altus alkotta – konzorcium tett a napokban eredményesnek nyilvánított ajánlatot.
Az alumíniumipari privatizáció eddig összesen 6,2 milliárd forint készpénzbevételt hozott. Az egyes társaságok vásárlói összességében a Hungalutól 2,1 milliárd forint tartozást vállaltak át – ezekből 1999-ig 1,1 milliárd forint teljesítése marad hátra. A privatizáció beindításakor elkészült környezetvédelmi felmérés tanúsága szerint körülbelül 10 milliárd forint a közvetlen beavatkozást igénylő károk értéke, amiből a társaságok 7,5 milliárd forintnyi részt vállaltak magukra.
Az, hogy megizmosodik-e az új magyar tulajdonosi csoport – amely ismét teljes alumíniumipari vertikumot tart a kezében – egyelőre bizonytalan. A kohászat és a fémfeldolgozás 1997 első felében meglehetősen szolidan tudta növelni termelését, exportbevételei is alig 8 százalékkal haladták meg a tavalyi első hat hónap szintjét. Mivel az ezredforduló körüli időszakban alumíniumhiánnyal számolnak Európában, a hazai gyártók kiviteli lehetőségei bizonyosan javulni fognak. Szakértők szerint addig is lassú fejlődés várható, mert a különböző felhasználói körök egymástól eltérő – ám hosszú távon növekvő – igényekkel lépnek majd fel. Az építőiparban, a technológiák változásával ugyan valószínűleg a korábbinál kevesebb alumíniumot használnak majd, az országhatárainkon belül is erősödő személyautó-gyártás viszont az eddiginél jóval nagyobb igényekkel léphet fel, már a közeli jövőben.
A fémfeldolgozásban várhatóan megjelennek új befektetők is, akik további szereplőket vonzhatnak ide, elsősorban Nyugat-Európából. Az idei nyár végén a VAW Aluminium AG bejelentette, hogy Győrben építi fel öntödéjét, ahol személygépkocsik újonnan kifejlesztett három- és négyhengeres motorjaihoz gyártanak majd alumínium hengerfejeket. Vagy egy másik példa: a napokban adták át Tatabányán a Suoftec Könnyűfémmű Gyártó Kft. üzemcsarnokát – itt az ezredfordulón már 2,5 millió alumíniumfelnit készítenek majd.
A hazai gyártók versenyképességével kapcsolatban azért érdemes megjegyezni: az alumíniumfém timföldből való előállításánál a világon szinte mindenütt olcsóbban jutnak villamos energiához, mint Magyarországon. Idehaza közel 4 dollárcentbe kerül egy kilowattóra, ami az Európai Unió országaiban alig haladja meg a 2 centet, Dél-Amerika egyes részein pedig jóval az alatt marad.
A hazai helyzeten az energiatermelők privatizálása segíthet, hiszen akkor azonos piaci pozícióban lévő felek ülhetnek le egymással tárgyalni – állapítja meg a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem vállalatgazdaságtan tanszékének tanulmánya az ágazat helyzetéről. A kutatók ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy belföldön egyre nyíltabbá és élesebbé válhat a verseny a timföldgyárak között, hiszen azok eltérő tulajdonosok kezébe kerültek. Míg korábban e gyárak a beruházásokért küzdöttek, az orosz piac beszűkülése után a harc a szállítási lehetőségekért, a kapacitások megőrzéséért folyik. Hogy kialakul-e, kialakulhat-e egyáltalán közöttük egyfajta egészséges piac- és munkamegosztás, azt egyelőre nem lehet tudni. A hazai gyártók mindenesetre erejükön felül igyekeznek a minőségbiztosítás feltételeit megteremteni, s termékeiket és technológiáikat fejleszteni.
