Talán a politikusok sem gondolták, hogy ekkorára nő az a szellem, amelyet a kárpótlással engednek ki a palackból. A számok önmagukért beszélnek: az öt kárpótlási törvény alapján – de főként a vagyoni és a személyi kárpótlás során – 1990. november elsejétől idén szeptember végéig az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal (OKKH) 137 milliárd forint címletértékű kárpótlási jegyet adott ki, s 10 kilométer hosszú irattömeget állított elő. A kárpótlási jegyekkel az első és a második földalapra megtartott 26 ezer árverésen összesen 1,1 millió ember vett részt. A 428 ezer új tulajdonos 39,1 milliárd aranykorona értékű, becsülhetően 2,6 millió hektárnyi földet szerzett meg.
A földkárpótlás során 29,8 milliárd forint értékű kárpótlási jegyet használtak fel a kárpótoltak, illetve megbízottaik. Ennél ugyan sokkal többre lett volna igény, ám az elárverezhető föld idő előtt elfogyott. (A második kárpótlási földárverésekhez rendelkezésre álló 2 millió aranykorona például a szükséges földalapnál 800 ezer aranykoronával volt kevesebb.) A privatizáció kapcsán becsülhetően mintegy 70 milliárd forint értékű jeggyel fizettek. A fennmaradó papírok egy részét életjáradékra váltották, 10 milliárd forintnyi jegytömeg pedig feltehetőleg még felhasználatlanul kallódik, vagy cserél gazdát további befektetés reményében a szabadpiacon.
A kárpótlás során kiadott és még kiadandó jegyek címletértéke – a hátralévő 200 ezer kárpótlási igényt, illetve a jogvitás ügyeket is számításba véve – 150 milliárd forintra rúghat, természetesen a kamatok nélkül. (Az állam meghatározott ideig garantálta a kárpótlási jegy mint állami értékpapír kamatát, amelynek a nyilvántartási értéke napjainkra elérte a címletérték 174,2 százalékát.) A földárverések 99 százaléka már az idén augusztusban befejeződött, csupán kevés jogvitás eset van hátra. Nagy Ferenc címzetes államtitkár, az OKKH elnöke szerint tehát újabb jelentős jegytömeggel már nem számolhat a befektetői piac. A jegyek viszonylag stabil, a címletértékhez viszonyítva jelenleg 80-90 százalékos tőzsdei árfolyama (az 1996-os 15-20 százalékos mélypont után) azt tükrözi, hogy a jegy- és a részvénykínálat egyensúlyban van.
Végeredményben előfordulhat, hogy alig néhány milliárd forintnyi papír marad csupán felhasználatlanul. A kárpótlás lezárásának hírére ugyanis nyilván sok vánkos alatt lapuló jegy is bekerül majd a piaci forgalomba, jó részüket vélhetően életjáradékra váltják. Igaz, ez utóbbi eddig nem volt túl népszerű: alig 110 ezren éltek ezzel a lehetőséggel. (A mintegy 360 ezer politikai üldözött igénylőből például csak 50 ezer választotta a kárpótlási nyugdíjat, a másfél millió vagyoni igénylőből pedig csupán 3 ezren döntöttek az életjáradék mellett.)
A legviharosabb, egyszersmind a gazdaságra legnagyobb hatást gyakorló kárpótlási folyamat a földkárpótlás volt. A privatizáció ugyan értékében több jegyet szívott fel, ám nem volt akkora sorsfordító szerepe a gazdaságban. Ezzel szemben az első és a második földalapból tulajdonhoz jutott több százezer földbirtokos megjelenése alaposan megváltoztatta az addig nagyobb részt állami, szövetkezeti tulajdonból álló birtokszerkezetet.
Egyes szakemberek szerint azonban a földkárpótlás – nem a végrehajtók hibájából – célt tévesztett (Figyelő, 1996/10. szám). A folyamat nyomán ugyanis általában nem versenyképes farmergazdaságok alakultak ki, hanem elszórt kis birtoktestek, amelyeken a jobbára idős új gazdák éppen csak boldogulnak. Az újdonsült földtulajdonosok 37,8 százalékának a birtoka kisebb egy hektárnál. Ezek az emberek összesen az elárverezett terület 2,6 százalékát szerezték meg, s átlagos birtoknagyságuk nem éri el a 3 ezer négyzetmétert. A földszerzőknek csupán 12 százaléka rendelkezik életképes, 10 hektárnál nagyobb (átlagosan 28 hektáros) területtel.
A földkárpótlás befejeztével tehát egyértelműen elmondható: a kialakult tulajdonosi szerkezet nem alkalmas arra, hogy a magyar gazdák sikeresen versenyezzenek uniós társaikkal. Igaz, az árverezők nagy része nem is gazdálkodói ambícióval ment licitálni, hanem spekulált. Ezt támasztja alá, hogy – a nagy értékű budapesti, illetve üdülőterületi árveréseket leszámítva – kezdetben kicsi volt az érdeklődés: aranykoronánként 500 forintért keltek el a termőföldek. Az idő előrehaladtával növelte a föld iránti érdeklődést az is, hogy – miközben az OKKH mind több jegyet adott ki – a privatizációs kínálat egyre soványabb lett.
A kárpótlás következtében elaprózódott birtokszerkezet sok fejfájást okoz az agrárstratégáknak. A külterjes viszonyok között, kétes minőségű gabonát vagy takarmányt termelő törpegazdaságok életképessége, hatékonysága enyhén szólva megkérdőjelezhető. Jelenleg az egyéni gazdák a termőterület 50,2 százalékát birtokolják, s a kisvállalkozásokkal együtt ők adják az agrártermelés 16-20 százalékát. A jelenlegi szerkezet tarthatatlanságát a kormány is érzékeli, ezért kamattámogatási akciót hirdetett a földkoncentráció elősegítésére, a szomszédos parcellák összevonására. Ugyancsak e célt szolgálná a földtörvény módosítása, illetve a földvásárlás lehetővé tétele a gazdasági társaságok és szövetkezetek számára.
Az elmúlt években szétvált a tulajdon és a földhasználat, ám a földbérlet díja az egyébként is rohamosan növekvő élelmiszer-előállítási költségekre is hat. A kárpótlás egyébiránt az élelmiszeriparban sem javította a hatékonyságot. Az eredeti tervek szerint a szövetkezetek a földért kapott kárpótlási jegyeikkel élelmiszer-ipari vállalatokban szereztek volna tulajdont úgy, hogy privatizációjukkor 20 százalék erejéig jeggyel fizethettek volna. Ám többségük nem tudott tulajdont szerezni a már átalakult élelmiszer-ipari cégekben, mivel – éppen a kárpótlás miatt – elvesztették földjeiket, s a drága bérletet egyebek mellett a szabadpiacon eladott jegyeik árából voltak kénytelenek fedezni. Egyes vélemények szerint azonban akkor sem lenne ma jobb a helyzet a szövetkezetek szempontjából, ha nem így alakul az élelmiszer-ipari vállalatok eladása. Hiszen hiába szereztek volna tulajdont, nem lett volna pénzük a cégek működtetésére és a szükséges fejlesztésekre. Bizonyos mértékben rontotta a szövetkezetek pozícióit az is, hogy az állami vagyonügynökök eközben engedtek az élelmiszeriparosok érveinek, s készpénzért, zömmel külföldi vevőnek adták el a cégeket. (Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a kárpótlási földeket birtokba vevő új termelők a rossz minőségű alapanyag-beszállítással sok borsot törtek a feldolgozók orra alá, amit ők így “bosszultak” meg.)
A hivatalos privatizációs adatok szerint egyébként 70 milliárd forintnyi kárpótlási jegy volt lekötve, saját jogon pedig 23,6 milliárd forintnyi értékpapírjuk volt a szövetkezeteknek – ennyit kaptak az elárverezett, volt szövetkezeti földekért cserébe.
A mezőgazdasági szövetkezeteknek 10-15 milliárd forintos kárt okozott az, hogy a kárpótlási jegyeket késedelmesen adták ki, s hogy az ültetvények és az utak értékét nem számították be a licitálások során – állítják a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségénél. A szövetkezetek számára a legfájdalmasabb diszkrimináció az, hogy míg a nemzetgazdaság más résztvevőire a kárpótlási folyamat közvetlenül nem rótt terheket, addig a mezőgazdaságban működők egy speciális reprivatizáció keretében kénytelenek voltak – a működésük alapját jelentő – termőföldterületüket alávetni a kárpótlásnak.
E hátrányokért most részleges, kompromisszumos kárpótlást ígér a földművelésügyi miniszter. Nagy Frigyes az MSZP agrárfórumán közölte, hogy a kormány kamattérítéses formában adott kedvezményekkel akarja ellensúlyozni a szövetkezeteknek a kárpótlással okozott károkat.
A kárpótlás fő célja elsősorban a politikai elégtétel volt – a birtokátrendeződés, a termelés versenyképességének és hatékonyságának javítása csak másodlagos gazdasági hatásnak tekinthető. Legalábbis így látják ezt a családi és egyéni parasztgazdaságok érdekvédelmi szervezetének számító Magyarországi Gazdakörök Országos Szövetségénél. Jakab István társelnök szerint, ha a nyugat-európaihoz hasonló, magántulajdonon alapuló, családi gazdálkodás kialakítása volt a cél, akkor ezt a kárpótlás révén sikerült elérni, ha viszont a gazdasági hatékonyság növelése és a tőke megtérülése, akkor nem.
A földkárpótlás előnyeit azonban nemcsak a mezőgazdaságból élő magántermelők látják. Eredetileg kárpótlási jeggyel csak a helyben lakó agrártermelők juthattak volna földhöz, egy idő után azonban a befektetők széles köre is szerezhetett területeket. Mindez közrejátszott abban, hogy a Dunántúlon több százezer hektár került zsebszerződésekkel a külföldiek kezébe, ami sokak szerint egy újkori nagybirtokrendszer kialakulásával fenyeget.
Jakab István elismerte: a kárpótlás gyakorta technikai visszalépéssel járt, az új gazdák többségének ugyanis nem volt pénze arra, hogy gépeket vásároljon. Az viszont szerinte nem állja meg a helyét, hogy a termelők nadrágszíjparcellákon gazdálkodnak. Ezt támasztja alá az is, hogy a földtulajdonosok ötöde műveli a termőföld csaknem kilenc tizedét. Az agrártermelésben azonban – vélte Jakab István – a hatékonyság nem lehet egyedüli cél. Akárcsak Nyugat-Európában, hazánkban is legalább olyan fontos szerepet játszik e szektor a helyi foglalkoztatásban és a belső migráció megakadályozásában, mint termelésben. Ezért a száraz ökonómiai számítás helyett inkább a piacképes, jó minőségű termékek előállítását kellene segíteni.
Szakértők szerint a kárpótlás akkor lehetett volna eredményesebb, ha gyorsabban zajlik le, a tulajdoni változások bejegyzésével együtt. Ez azonban nem így történt, mint ahogyan nem az eredeti elképzelés szerint támogatja a kormány a családi gazdaságok kialakulását, működését sem. Mivel az elhúzódó tulajdoni bejegyzés működési zavarokat okoz, az egyéni gazdák csak hosszú evolúciós folyamat révén válhatnak versenyképessé és tőkeerőssé. Emiatt aztán a kelleténél lassabban koncentrálódnak a hektárak is.
Az OKKH elnöke szerint nem lehet mindenki elégedett: például azok sem, akik több földet akartak szerezni, de nem tudtak. Nagy Ferenc egyébként nem ért egyet azzal, hogy a kárpótlás a fő oka az agrárgazdaság jelenlegi nehéz helyzetének és általános tőkeszegénységének. Abban, hogy a földhöz jutottak egy részének nem telik gépre és fejlesztésre, inkább a politikai pártok a ludasak, amelyek nem valósítottak meg markáns agrárstratégiát. A kárpótlás egyik nagy tanulsága éppen az, hogy nem jó, ha a gazdasági, politikai és szociális folyamatok elszakadnak egymástól.
Ha mindezek ismeretében megvonjuk a kárpótlás másodlagos – gazdasági – mérlegét, szintén felemás eredményre jutunk: a 150 (kamattal együtt 260) milliárd forint értékű kárpótlási jegy kibocsátása és az egész folyamat levezénylése eddig 9,7 milliárd forintos működési költséggel járt. Azt viszont csak becsülni lehet, hogy a spekulánsok által tavaly 10-15 százalékos árfolyamon felvásárolt, de a privatizációban legalább címletértéken beváltott jegytömeg miatt mennyivel lett kisebb a költségvetés bevétele. S ekkor még nem is említettük az önkormányzati lakások megvásárlásakor felhasznált jegytömeget, amelynek ellenértéke ugyancsak hiányzott a polgármesterek szociális és fejlesztési célú kasszájából. Több milliárd forintos árat fizetett a társadalom a földjük elvesztése miatt tönkrement mezőgazdasági szövetkezetek megszűnéséért is.
A kárpótlás ugyanakkor gyorsította a társadalom vagyoni differenciálódását, az eredeti tőkefelhalmozást, a tőkés viszonyok kialakulását. Hiába, a “tiszta lapnak” ára van.
