Nem könnyű megmondani, hogy a nemzetközi porondon mennyire versenyképes ma a hazai élelmiszer-gazdaság – e kérdésről néha egészen szélsőséges, sőt egymásnak homlokegyenest ellentmondó megállapításokat is lehet hallani. Porter gyémántmodellje (lásd ábránkat) egységes rendszerbe illesztve igyekszik rögzíteni egy ágazat nemzetközi versenyképességét meghatározó legfontosabb tényezőket. Az alábbiakban – elsősorban az utóbbi években bekövetkezett változásokra koncentrálva – ezeket igyekszünk sorra venni.
Termelési tényezők
A kilencvenes években a feldolgozóipar és a kereskedelem agrárnyersanyag-beszerzése akadozott, miután a kínálat sem mennyiségileg, sem minőségileg nem volt megfelelő. Ez rontotta az élelmiszer-gazdaság egészének hatékonyságát és a piaci lehetőségek kihasználását. A szektor cégei mellett az átalakulás alatt álló agrárnagyüzemek is felhagytak a különféle vertikumok szervezésével. Emiatt 1993-ig több százezer kistermelő maradt ki az árutermelésből. A korábbi kereskedelmi megoldások, szervezetek helyére csak lassan léptek újak, így a termelők jó része még távolabb került a piactól. Így gyakran már a jó minőségű árualapok hiánya volt az oka az agrárszektor csökkenő értékesítésének.
Az élelmiszer-gazdaság koordinációs rendszerének szétesésében nagy szerepe volt több szakágazat pénzügyi krízisének. Az elmúlt két évben azonban több területen is megkezdődött az együttműködési rendszer újjáépítése, a szerződéses termeltetés terjedése. Azokban a szakágazatokban, ahol a – részben külföldi – magántőke részesedést szerzett, ott az agrártermelők integrálása, termékeik feldolgozóipari értékesítése is stabilabb, kiszámíthatóbb lett.
A mezőgazdaság kibocsátása a kilencvenes évek elején jelentősen csökkent. Ez – a piacok átrendeződésén, az elhúzódó átalakulási folyamat hatásain túl – az ágazat kapacitásproblémáival magyarázható. Egyszerre van szükség a kapacitások leépítésére, bővítésére és átstrukturálására. Az élelmiszeripar több szakágazatában – a bel- és külpiaci lehetőségek alapján – nem szükséges a kapacitások növelése, néhol azonban azok egy részét fel kell számolni. A berendezések műszaki színvonala egyenetlen. A külföldi befektetők részvételével lezajlott tulajdonosváltás nyomán azonban az elmúlt négy-öt évben jó néhány szakágazatban jelentős fejlesztések történtek. (A hazai tulajdonban maradt cégeknél korlátozottabb, de egyre bővülő fejlesztések voltak.) A beruházások főként a korszerűsítést, a termékek, a gyártástechnológia, a marketing és a minőség fejlesztését szolgálták – kapacitásbővítésre kisebb mértékben került sor.
A szakemberképzés összességében megfelelő, ám bizonyos szakmákban létszámhiány mutatkozik. A korszerűsödő eszközöket kezelni tudó szakemberek szerepe felértékelődik, ám kínálatuk – a könyvvitelben otthonosan mozgó pénzügyesekkel együtt – meglehetősen szegényes.
A K+F kiadások – amelyek zömmel új termékekre irányulnak – a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban is szerény mértékűek. A tulajdonosváltást követően számottevő javulás következett be az élelmiszerek minőségében és termékszerkezetében, ám a korszerű élettani hatású, s a fejlett országok piacán is keresett cikkekből még kevés akad. Az előrelépést gátolja, hogy az alapanyagok minősége és ütemezettsége gyakran nem kielégítő. A magas hozzáadott értékű cikkek hányada viszonylag szűk, s nagy a márkázatlan tömegáruk aránya. (Ezzel is összefügg agrárkivitelünk erős konjunktúra-függősége.) További gond a hullámzó termékminőség. A szakosodás kezdeti stádiumban van, a vállalatok termékszerkezete gyakran túl széles (igaz, ez a piaci kockázatok mérséklésének eszköze is lehet). A külföldi tulajdonú cégeknél azonban már megkezdődött a profiltisztítás.
Az önálló vállalati elképzelések érvényesítésének egyik legfőbb fékezője ma a bizonytalan finanszírozás. A piacbővítő elemek helyett sokszor a túlélés, a likviditás megőrzése jelenik meg elsődleges célként. Ugyanakkor az élelmiszer-gazdaság szereplőinek nem kis része változatlanul komoly hatékonysági problémákkal küszködik, amit azonban sok terméknél elfed az exporttámogatás.
Keresleti tényezők
A szektor jövője szempontjából kulcsfontosságú, miképpen alakulnak hosszabb távon az élelmiszerek világpiaci árai, és azok hogyan befolyásolják a meghatározó szereplők – elsősorban az Európai Unió (EU) és az Egyesült Államok – magatartását. Ha a mezőgazdaság cserearányai kedvezően alakulnának, akkor valószínűleg az agrárpolitikusok nagyobb hajlandóságot mutatnának az élelmiszerek világkereskedelmének liberalizálására. Ez viszont kedvezően érintené azokat az exportőr országokat, amelyeknél kevesebb jut a termelők támogatására.
Szakértők szerint az élelmiszerek világkeresletében a következő három évtizedben gyors növekedés várható. Ebben a gyarapodó népesség és – különösen Délkelet-Ázsiában – az emelkedő jövedelmekkel összefüggő fogyasztási szerkezetváltás játszik döntő szerepet. A kínálati oldal tekintetében már nincs ilyen egyetértés a kutatók között, akik eltérően ítélik meg a világ mezőgazdaságának termelési potenciálját, illetve az agrárkutatások eredményeiből fakadó növekedés lehetőségeit. Egyes elemzők az elmúlt három évtized folyamataiból arra következtetnek, hogy a kínálat minden további nehézség nélkül tudja majd követni a kereslet bővülését. Ennek előfeltétele, hogy a termelékenység, a mezőgazdasági földek termelésbe vonásának expanziója és az öntözés alá vont területek hosszú távú növekedési rátája a korábbiakhoz hasonlóan alakuljon. Mások ellenben egyre inkább a mezőgazdasággal kapcsolatos környezeti kockázatokat hangsúlyozzák. Korántsem biztos tehát, hogy a modern mezőgazdaság a következő három évtizedben ismét meg tudja majd duplázni termelékenységét.
Alapvető kérdés, hogy a fent jelzett folyamatok miképpen befolyásolják az élelmiszerek világpiaci árait. Az EU-ban és az Egyesült Államokban – amelyek egyben jelentős agrárexportőrök – a mezőgazdaság termelési potenciálját lehetőségei alatt használják ki, a különböző korlátozó programok miatt. Más régiókban – Óceánia, Argentína – ugyanezért inkább az alacsony árak okolhatók: a kis jövedelmezőség nem teszi vonzóvá a gazdálkodást. Ezek a térségek kínálatukkal középtávon rugalmasan tudnának alkalmazkodni egy esetleges kedvező világpiaci árváltozáshoz. Ha a kereslet emelkedése meghaladja a kínálatét, akkor lelassulhat a mezőgazdasági árak évszázados csökkenő trendje. Ekkor nemcsak a jövedelmi perspektívák javulhatnak, de az erőforrások kihasználtsága is. Az optimista árvárakozások hozzájárulhatnak a fejlett országok agrárpolitikájának megváltozásához, elsősorban a dereguláció és a liberalizálás tekintetében. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az élelmiszerek világpiacának általános tendenciái mögött termékenként eltérő, rövid és hosszú távon egymással ellentétes folyamatok zajlanak. Következésképpen az általános trendek hatásai csak korlátozottan érvényesülhetnek Magyarországon.
A hazai agrárágazat piacai az elmúlt években érdemben átrendeződtek. Az élelmiszer-kereslet differenciálódik, a minőségi és hatékonysági követelmények felértékelődnek. A közepes vagy gyenge minőségű tömegtermékek felől a speciális, szűkebb fogyasztói kör által igényelt termékek felé kell fordulni. Rugalmasan változó mennyiségekkel, a különböző piaci résekbe benyomulva vagy réseket ütve lehet hathatósan fellépni. Ez a tömegtermékek értékesítésén belül is érvényes. Ezeket ugyan a jövőben is el lehet majd adni, de csak kisebb, elaprózottabb tételekben, s alacsonyabb termelési ráfordításokkal, a szerteágazó fogyasztói igényekhez szigorúan alkalmazkodva. Ugyanakkor a “kisebb piacok, kisebb termékek” fejlődési iránya szükségessé teszi a szereplők sokszínű önálló kezdeményezését, piackutatását és piacra szerveződését.
Kapcsolódó és támogató szektorok
Az élelmiszeripar és a mezőgazdasági alapanyag-termelés közti akadozó együttműködés növeli a feldolgozók ráfordításait, s ezzel rontja versenyképességüket. A kooperáció kiegyensúlyozottabbá válása mindenképpen javít a piaci fellépés hatásosságán. A cégek közti verseny (a nagyobb export révén elnyerhető többlettámogatásra való erős ráutaltság) és a tulajdonosi viszonyok képlékenysége miatt a magyar cégek közti “fürtszerű” együttműködés esélye egyelőre nem nagy. Ugyanakkor a fejlett ipari országok fogyasztói piacára az ottani kereskedelmi láncokon keresztül lehet bejutni. Így a közös, a kiskereskedelemig közvetlenül eljutó szervezetek külpiaci sikere megkérdőjelezhető: lényegében csak a külföldi forgalmazókkal való közös tárgyalásra van esély. A tapasztalatok szerint ugyanakkor a többiek közül kiemelkedett nagy szereplők inkább saját fellépésre törekszenek, a külföldi érdekeltségű feldolgozók pedig az új tulajdonos kereskedelmi kapcsolatrendszerére támaszkodnak. A cégek közti egyeztetés a beszerzési és az árpolitika összehangolására csak a hazai piacon érvényes és nagyon esetleges.
A mezőgazdaság és az élelmiszeripar inputjai – a hazai beszállítóktól, illetve az import liberalizálásával külföldről – korlátlan mennyiségben beszerezhetők. A beszerzések versenyképességet is rontó elmaradása, a gyengébb minőségű és/vagy kevesebb input felhasználása elsősorban pénzügyi-finanszírozási okokra vezethető vissza.
Vállalati stratégia, struktúra, verseny
Az egyedi termékek helyzetének megítélésében egyre nagyobb szerepet kap a költségek figyelembe vétele, s erős a törekvés a rezsikiadások leszorítására is. A termelésközpontúságról sikerült elmozdulni a piacközpontúság felé. A gondolkodás időhorizontja a jobb pénzügyi helyzetű és/vagy stabilizálódott tulajdonosi körrel rendelkező cégeknél hosszabb lett, számos vállalkozás azonban továbbra is a túléléssel van elfoglalva. Az előre gondolkodó üzleti szemlélet egyre több jele mutatható ki, ami a termékszerkezet tudatos differenciálásában is tetten érhető.
A vállalkozások nemzetközi orientációjának erősödéséről általában nem beszélhetünk. Több feldolgozó azonban erős külpiaci kapcsolatokkal rendelkezik. Ez – és több helyütt a külföldi tulajdonosok, valamint a fejlett országokban szokásos marketing és forgalmazási módszerek hazai megjelenése – a mindennapi rutin szintjén olyan elemeket honosított meg, amelyek a döntési rendszer nemzetköziesedését hozták.
A hazai piacon éles és valós verseny bontakozott ki az élelmiszer-ipari vállalkozásoknál. Az egymástól nemegyszer elszigetelt helyzetű mezőgazdasági üzemek között viszont érthetően korlátozott a verseny: ez inkább csak egy-egy térségben, valamely szűkebb piaci szegmensben alakult ki. A piacra lépés, a versenyképesség sokszor a mezőgazdasági vállalkozás vezetőinek kapcsolatrendszerétől, valamint az előállított termékek minőségétől függ. Az új mezőgazdasági vállalkozások általában eddig nem késztették megújulásra a korábbi nagyüzemek utódszervezeteit.
Bizonyos élelmiszer-ipari szakágazatokban, illetve termék esetében kiemelkedik ugyan néhány nagyobb piaci részesedésű egység, vagy egy cég uralja a szakágazatot, összességében azonban a hazai értékesítési piac koncentráltsága nem csorbítja a versenyt. A jobb anyagi helyzetben levő feldolgozók – főleg a külföldi érdekeltségűek és/vagy több szakágazatban a nagyobb méretűek – viszonylag nagy manőverezési lehetőséget adó gazdasági erővel rendelkeznek. Miközben a szocialista fejlődés következtében több cég túlzott kapacitásokkal küszködik, vagy bizonyos üzemegységei nemzetközi mércével mérve túl nagyok, a vállalkozások döntő hányada nem számít nagynak. Így a méretgazdaságosságból fakadó előnyöket csak részben tudják kihasználni. Több szakágazatban további koncentráció várható. Ez az EU-csatlakozás utáni élesebb verseny feltételei közti helytállás miatt is elengedhetetlen.
Új szereplők piacra lépése nem könnyű. A regionális értékesítést meghaladó kapacitással nehezen lehet megjelenni a piacon, de a sok szereplő miatt még helyi szinten sem könnyű teret nyerni. Ebben segít, ha egy cég valamilyen specialitással lép színre – erre több sikeres példa is akad. A feldolgozó vállalkozások egyes típusai viszont hiányoznak a hazai palettáról. Az új mezőgazdasági üzemek megjelenését nehezíti, hogy az eszközállomány beszerzése igen költséges, a cégek áru- és pénzpiaci kapcsolódása hézagos.
Kormányzati politika
A gazdálkodási keretek kiépítése, az élelmiszer-gazdaság piacgazdaságba integrálásának elősegítése terén sok minden történt az elmúlt években. Az intézkedések azonban határozatlanok, felemásak, ellentmondásosak voltak, így összességében csak mérsékelten javították a szektor versenyképességét, s nemegyszer összekuszálták a gazdálkodási viszonyokat. A piacépítés, az agrárfinanszírozás, a támogatáspolitika, a nemzetközi szabványok meghonosítása és a marketing fejlesztése nem volt megfelelő. Ezeknek a kérdéseknek a megoldása az uniós csatlakozás szempontjából is megkerülhetetlen.
Az aukciós piacok máig nem működnek megfelelően; a tőzsde szerepe kicsi; az agrárrendtartás keretében alkalmazott garantált árak általában olyan alacsonyak, hogy nem kerül sor alkalmazásukra. A mezőgazdasági piacok építésével megoldhatók a részpiaci válságok és a gazdálkodók piacra lépése is hatásosabb lehet. A megfelelő minőségű termékeket előállító szereplők számára az árupályát láthatóvá, s így az árakat kiszámíthatóvá kell tenni.
Az agrárszektor rövid és hosszabb távú finanszírozása a nyolcvanas évek közepétől mind több problémával küszködött. Az állam visszavonulása, a különböző részpiacok liberalizálása, az ágazat szervezetrendszerének és tulajdonviszonyainak átalakulása nagyfokú bizonytalanságot és számos újabb ellentmondást szült. A mezőgazdasági és az élelmiszer-ipari termelés naturális és pénzügyi folyamatainak összhangja nem megfelelő. A különféle vertikumokon belüli és azok közötti termékáramlás komoly fennakadásokkal működik.
Az agrárágazat éven belüli finanszírozásának súlyosbodó problémái a monetáris szigorítások mellett az élelmiszer-gazdaság átalakulásával és válságával függnek össze. A rövid és hosszú távú finanszírozás és hitelezés egyaránt megoldatlan. Külön gond a mezőgazdaság beruházásainak finanszírozásában fontos szerepet játszó jelzáloghitelezés késlekedése.
A hitelintézeti rendszer még ma is főleg a nagyméretű gazdaságokhoz kapcsolódik – a kisüzemek közvetlen hitelezésének idáig nem alakult ki bevált gyakorlata. A bankok kulturálisan is idegenek a mezőgazdaságtól, így túl kockázatos számukra az agrárhitelezés – az apróbb hitelkérelmekkel nem tudnak mit kezdeni. Emiatt a különféle mezőgazdasági integrátorok, termelésikör-szervezők hitelközvetítői szerepe felerősödött.
A mezőgazdaság támogatási rendszere csak konzerválni képes az élelmiszer-gazdaság jelenlegi állapotát. A szubvenciók túlnyomó része “ragadozó” jellegű. Ezen azt kell érteni, hogy a támogatások többsége nyílt redisztribúciós transzfer, amely a gazdaság egyik szektorából – vagy az adófizetőktől – egy másik szektorba, például a mezőgazdaságba áramlik. Ilyen típusú költségvetési juttatásnak lehet tekinteni például a különböző ár- és jövedelemtámogatásokat, az input- és készletezési dotációkat, a kereskedelmi korlátozásokat. Ezek közös jellemzője, hogy megszerzésükhöz nem kapcsolódnak hatékonysági kritériumok. Ezzel szemben a termelő típusú támogatások csökkentik a piaci csere tranzakciós költségeit, növelik a hatékonyságot és hozzájárulnak a termelés bővüléséhez. Ide sorolhatjuk például a marketingszolgáltatásokat, a minőségi standardokat, a kutatást és a tanácsadást. Ezeknek általában semleges a redisztribúciós hatásuk. Az efféle eszközök aránya minimális volt az elmúlt években. A magyar támogatási rendszer tehát nem a hatékonyság, és a versenyképesség növelését szolgálja, hanem a különböző lobbyk relatív jövedelmi helyzetének megőrzését.
(A szerzők az MTA Közgazdaságtudományi Intézet, illetve a Pénzügykutató Rt. főmunkatársai)
A cikk alapjául szolgáló tanulmány a Versenyben a világgal című kutatási program keretében készült.
Porter gyémántmodellnek is nevezett elemzési koncepciója szerint négy tényezőcsoport határozza meg, hogy egy gazdaságban mely szektorok lesznek nemzetközileg versenyképesek. Ezek a termelési tényezők, a kereslet, a kapcsolódó és támogató szektorok léte és hatása, valamint a vállalatok stratégiái, struktúrája és a meglévő verseny. A különböző kormányzati intézkedések hatással vannak a négy csoport alakulására. A modell utolsó elemét a gazdaság szereplői által nem befolyásolható, véletlenszerűen jelentkező lehetőségek jelentik.
