Hűséges előfizetőinknek szánt, mondhatnók “illetménykönyvről” van szó, amit a Figyelő Rt. adott ki, alig két héttel a TOP 200 közrebocsátása után. Hankiss Elemér és Matkó István művének gondolata akkor fogant, amikor a magyar tőkésosztályról készült empirikus felmérés eredményeit a Figyelő Klubban megvitatták.
Jó ízlésű kiadótól távol áll, hogy kiadványáról recenziót írjon. Az tehát, amit itt leírok, nem recenzió, hanem magyarázat. Annak a magyarázata, hogy miért éppen ezt a témát választottuk ki a sok, sőt a sokk közül, amellyel foglalkozunk.
A könyvespolcra nem az való, ami kérészéletűen megjelenik folyóiratok, napilapok hasábjain. Csak az maradhat ott, ami maradandó. A hazai tőkésosztály jelenlegi arculata, s annak kívánatos változása efféle téma. Sajnálatos, de érthető, hogy ez a téma maradandó. Ahogy a Vadnyugat, úgy a Vadkelet sem változik egyik napról a másikra. S az sem lebecsülendő, hogy előítéletekkel kell birkóznunk, sőt megbirkóznunk. S nemcsak azokkal, amelyeket az elmúlt évtizedek alakítottak ki bennünk, hanem annál sokkal mélyebbekkel: olyanokkal, amelyeket nagy tehetségű művészek, írók teremtettek, akik egy megkésett és mohó kapitalizmustól fordultak el. Nálunk egyetlen jelentős mű foglalkozik a tőkésosztály alkotó munkájával, Jókai Fekete gyémántok című regénye. Nálunk nem írtak hazai Forsyte Saga-t, Buddenbrook-házat, Thibault családot. Legjobb íróink csak a piacgazdaság fonákját látták, s azt ostorozták; kitűnő rajzolóink azt karikírozták. Kóbor Tamás, Bródy Sándor, Móricz Zsigmond vagy a remek rajzoló Roxy – mind egy torz kapitalizmusról vázoltak torzképet. Nagy tehetséggel és maradandó hatással, de nem járták körül a jelenséget – előítéletük erősebb volt, mint a tények.
Sürgetően szükség volt hát a hazai tőkésosztály – más kifejezéssel nagypolgárság – és fejlődési kilátásai elfogulatlan elemzésére. Enélkül csak benyomásokra támaszkodhat ítéletében a közvélemény. Márpedig e benyomásokat a legfeltűnőbben és viszolyogtatóan viselkedő “újgazdagokról” szerzik, majd általánosítják. Ezt a szót egyébként a távolabbi múltból, a 19. század fordulójáról örököltük, s szemben értelmiségi elitünk “baloldali” kritikájával, ez “jobboldali kritika” volt, a “régi” gazdagok, az arisztokrácia részéről. Ez a kifejezés ma, amikor mindenki újgazdag, azokat jelöli, akiknek a viselkedése kirívó: nem áll összhangban a polgárság önmagáról kialakított képével, viselkedési és erkölcsi normáival.
A három tanulmány időszerűségét mi sem igazolja jobban, mint az újgazdag magyar tőkésről terjesztett vicc. Ül az illető a Karib-tenger partján, elegáns tréningruhában, edzőcipőben, Havanna szivart füstölve, miközben unottan horgászik ultramodern felszerelésével. Egyszer csak kifogja a mesebeli aranyhalacskát, ám mivel kicsinynek találja, visszadobja a tengerbe. A halacska kidugja a fejét, s megkérdezi: “És a három kívánság?” Mire újgazdagunk, leereszkedően: “Csak mondja, hallgatom… ”
Márpedig a közvéleményt befolyásolni, a politikára alakítólag hatni csak olyan társadalmi réteg, osztály tud, amelynek általánosított arculatában az erények, s nem a fogyatékosságok dominálnak. Az elitnek öntudatra van szüksége, hogy magabiztos legyen; a magabiztosság hiánya előre programozott kudarc.
Az elemzésre azonban legalább akkora szüksége van magának a magyar polgárságnak, nagyvállalkozóknak is befelé, mint amennyire az osztály PR-arculatának megjelenítéséhez kifelé. S szüksége van rá a kis- és középvállalkozóknak is, akik ma, önmagukat alábecsülve, állandó panaszkodóként és kérelmezőként vannak jelen a közéletben. A tőkésosztályokat – talán az amerikait kivéve – nem jellemzi az erős osztályöntudat; a mienkét sem. Volt idő, amikor azt hittem, hogy ez a hosszan fennálló feudális viszonyoknak és elmaradottságunknak a következménye. Azt gyanítottam, hogy az a dzsentriminta, amelyhez a középpolgár alkalmazkodott, nem is a valóságos hivatali-nemesi magatartás volt, hanem annak eltúlzott, mikszáthi karikatúrája. Hiszen a dualizmus, majd a Horthy-rendszer állami és önkormányzati apparátusa jó és polgárosult szakapparátus volt, amelyben a dzsentroid dzsentri inkább kivétel volt, mint szabály.
Ám rájöttem arra, hogy ez kontinensünkön bizony általános vonás. Erről szól Balzac, Stendhal, Thakeray, s számos más, kimagasló európai szerző műve koruk átmeneti társadalmairól. Mintául az arisztokrácia szolgált, társadalmi presztízst az, illetve az általa való befogadottság adott – még akkor és azután is, amikor ezt az arisztokráciát megtizedelték és száműzték. Ez volt az etalon a polgárság viselkedése számára, még akkor is, ha megvoltak a maga egészséges erkölcsi és viselkedési normái is. Pedig a mai magyar vállalkozó büszke lehet eleire. Mert hiába lettek volna műszaki zsenik és feltalálók, ha nem lettek volna vállalkozók, befektetők és bankárok – nélkülük a sok magyar találmány nem valósulhatott volna meg.
