Először Thaiföld adta fel: már július 2-án abbahagyta a baht szinten tartását célzó erőfeszítéseit. Hagyta, hogy valutája a dollárhoz képest lecsússzon, s végül 16 százalékkal csökkenjen az értéke. Kilenc nappal később a Fülöp-szigetek engedett a nyomásnak: a pezó 11 százalékkal esett. Malajzia július 22-én “hagyta magára” a ringgitet. Heves támadások érték az indonéz rúpiát és a valaha igen stabil szingapúri dollárt is. Ezt követően a délkelet-ázsiai valutaválság az ASEAN viharos tanácskozásán is szóba került. Mahathir Mohamad malajziai miniszterelnök a külügyminiszterek fogadása után ismét a spekulációt bírálta, és büntető rendszabályokat helyezett kilátásba.
A devizapiacok felfordulása valójában egy drámai változás része. A rugalmasabb árfolyamok felé történő elmozdulás ugyanis üdvözlendő “érési folyamatot” jelent a térség pénzügyi rendszereinek, még akkor is, ha azt részben a spekuláció kényszerítette ki. A régió gazdaságai – legalábbis rövid távon – magasabb kamatlábakra és alacsonyabb ütemű gazdasági növekedésre számíthatnak. Thaiföld esetében – ahol a fix árfolyam bátorítására túl sok olcsó külföldi kölcsönt vettek fel – a közgazdászok szerint a gazdaság az 1996-os 6,7 százalékos expanzió után az idén csak 1 százalékkal fog növekedni. Ezért a thai kormány gazdaságélénkítési programot fogadott el, amely egyebek között kezdeményezi a baht árfolyamának stabilizálását (miután július 2-án irányított lebegtetést vezettek be); költségvetési intézkedéseket helyez kilátásba a likviditáshiány enyhítésére és az ország ipari helyzetének javítására; lépéseket tesz a nyomott és telített ingatlanpiac problémáinak megoldására, a pénzintézetek rehabilitására és az adóbeszedés hatékonyságának növelésére; továbbá igyekszik felgyorsítani a privatizációt.
Ezzel jóformán egy időben az IMF azonnali készenléti hitelt hagyott jóvá a thai válság kezelésének megkönnyítésére. (A Financial Times szerint elvben 10-20 milliárd dollárra lenne szüksége az országnak a likviditási pozíció teljes helyreállításához.)
A Bangkokban nyilvánosságra hozott tervet regionális szempontból értékelve a legtöbb közgazdász egyetért abban: az ázsiai államok most teszik meg azt, amit már régen kellett volna. Ezek az országok a nyolcvanas évek óta a dollárhoz kötötték valutájukat – elsősorban abból a megfontolásból, hogy exportőreik stabil árfolyamot élvezzenek legfőbb ügyfelükkel, az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelemben. Ez a politika a kivitel rohamos növekedési korszakában jól működött. A kilencvenes évekre azonban a fix árfolyam és a pénzügyi dereguláció adósságpiramist teremtett. A thai vállalatoknak például 1993 elején megengedték, hogy külföldön szerezzenek forrásokat, amit meg is tettek, kiaknázandó az alacsonyabb kamatlábakat. Bőven áramlott be a külföldi pénz, mivel a bahtnak a dollárhoz kötöttsége miatt gyakorlatilag nem volt árfolyamkockázat. Óriási belföldi hitelfellendülés következett be: a thaiföldi magánszektornak nyújtott kölcsönök GDP-hez viszonyított aránya az 1992-es 39 százalékról 1996-ra 123 százalékra szaladt fel. Így alakult ki az a túlfűtött “luftballon”, amely most kezdett leereszteni. A Fülöp-szigeteken is megugrott a belföldi hitelállomány, amit ugyancsak a külföldi hitelfelvétel hatalmas növekedése váltott ki. “Az árfolyam-politika olyan feltételeket teremtett, amelyben a külföldiek túl sokat akartak hitelezni ezeknek az országoknak. Elmúlt az az időszak, amikor e régió számára hasznos volt a valuták dollárhoz kötése” – állítja a Morgan Stanley témába vágó elemzése.
Thaiföld ezt a realitást ameddig csak lehetett figyelmen kívül hagyta, s inkább csatába kezdett a valutaspekulánsokkal. A thai jegybank még májusban megkereste a térség többi jegybankját, hogy segítsenek megvédeni a bahtot: az összehangolt akcióban el is vérzett néhány spekuláns. (Egy meg nem nevezett külföldi bank állítólag 150 millió dollárt veszített.) Július elejére azonban kiderült, hogy a regionális jegybankok tartósan nem bírhatják a küzdelmet. A spekulatív tőke elriasztásához szükséges magas kamatlábak fojtogatták a thai vállalatokat, és a jegybank is 5 milliárd dollárt költött a baht védelmére. Thaiföld ekkor döntött úgy, hogy abbahagyja a baht árfolyamának a dollárhoz való igazítását.
Ekkor már csak az volt a kérdés: ki lesz a következő? A legvalószínűbb célpontnak eleve a Fülöp-szigetek és Malajzia tűnt, részben azért, mert a pezó és a ringgit is dollárhoz kötött pénz volt. A thaiföldiek küzdelmét látva végül mindkét ország úgy döntött, hogy már jóval rövidebb – és így olcsóbb – harc után megengedik valutájuk leértékelődését.
A válság pozitív mellékterméke, hogy a dollárban számítva olcsóbb kivitel révén a leértékelés fellendíti a térség hanyatló exportkereskedelmét, s így javíthatja a gazdaságok növekedést. Mindez azonban nem változtat azon az alaphelyzeten, hogy Délkelet-Ázsia kivitele erősen függ az – ily módon most megdrágult – importalkatrészektől és -nyersanyagoktól. Ez a helyzet, különösen Thaiföld számára még újabb megrázkódtatásokat hozhat. A valuta dollárhoz kötésének túlságosan kései feladása legalább annyi problémával járhat, mint amennyit a kötöttség fenntartásáért vívott makacs – és vesztes – küzdelem.