Az ördögöt az elmúlt hónapokban többen felfestették a makrogazdasági mutatókat tartalmazó képzeletbeli falra. A javuló nemzetgazdasági adatok ellenére több szakértő úgy véli, hogy a külkereskedelmi mérleghiány tartósan magas szinten stabilizálódik, sőt elképzelhető, hogy ismét jelentősen megnő (Figyelő, 1997/16. szám). A külgazdasági pillanatfelvétel azonban nem mutat ilyen sötét képet.
Mind a külkereskedelmi, mind a fizetési mérleg egyenlege az egész évre várt időarányosnál kedvezőbben alakult – derül ki az első öt hónap statisztikáiból. Ebből, s a jelenleg regisztrált mintegy 1 milliárd dolláros külkereskedelmi és 659 millió dolláros folyó fizetési mérleghiány alapján valószínűsíthető, hogy tartható lesz az egész évre várható legfeljebb 3 milliárd dolláros külkereskedelmi és az annál mintegy egymilliárd dollárral kisebb fizetési mérlegdeficit. Figyelemre méltó és kedvező fejlemény, hogy a kivitel és a behozatal magasabb szinten reprodukálja a tavalyinál alig magasabb külkereskedelmi hiányt. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint folyó áron az export és az import is 36 százalékkal haladta meg az 1996-os szintet, ugyanakkor összehasonlító áron a kivitel 18, míg a behozatal 20 százalékkal nőtt. Az eddig egymilliárd dollárra rúgó külföldi működőtőke-beáramlás előrevetíti, hogy ez a mutató is az előzetes számítások szerint – vagy annál valamivel jobban – alakul, és az év végére elérheti a 2 milliárd dollárt.
Az egyelőre minden tekintetben kedvező külgazdasági tendenciák miatt a külkereskedelmi mérleghiány drasztikus megugrása ma nem magyar probléma – mondta a Figyelőnek Inotai András, az MTA Világgazdasági Kutatóintézet és az Integrációs Stratégiai Munkacsoport (ISM) vezetője. Lengyelországnak és főleg Csehországnak inkább problémát okozhat a megszaladó deficit, hiszen a mikrostrukturális átalakulás, azon belül pedig a hagyományos szerkezetű és egyre inkább versenyképtelenné váló export új pályára helyezése a két regionális partnernél vontatottabban halad. Jövőre azonban ismét “elszaladhat” a hazai hiány, ami két – egymással összefüggő – jelenség következménye lehet. A modernizációs deficit, vagyis a beruházási import növekménye és az európai uniós társulási szerződésből adódó fokozatos vámlebontás egyaránt jelentősen növelheti a behozatalt. (A leértékelési ütem folyamatos mérséklése szintén a külkereskedelmi szaldó hiányát táplálhatja.)
Inotai András arra figyelmeztetett, hogy Magyarországnak hosszú távon is a jelenlegi nagyságrendű, nettó 1,5-2 milliárd dolláros tőkeimportra van szüksége. Kulcskérdés, hogy a külföldi cégek a jövőben is visszaforgassák a nyereséget magyar vállalataikba. Amennyiben ez nem így alakul, már 1998-ban is súlyos fizetési mérleggondokkal kell szembenézni. A külkereskedelmi és fizetési mérleg elszabadulása ellen a legjobb orvosság az importhelyettesítés, vagyis a beruházási importáruk felváltása magyar termékekkel. Az ISM vezetőjének becslése szerint így 2 milliárd dollár – tehát éppen a tervezett fizetési mérleghiány összege – “hozható haza”. Ez a feladat a magyar háttériparra vár – a hazai beszállítók remélhetőleg előbb-utóbb a piaci versenyben is méltó vetélytársai lesznek a külföldi cégeknek. Legalábbis ezt diktálná a közgazdasági logika. Egyelőre azonban a tapasztalat sok esetben ennek ellentmond: az Electrolux Lehelnél például a hazai beszállítói részarány három év alatt 70 százalékról 38 százalékra mérséklődött (Figyelő, 1997/31. szám). Kérdés, hogy az Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium (IKIM) által kissé megkésve életre hívott háttéripari fejlesztési program milyen mértékben javítja a magyar beszállítók versenyképességét. Emellett, ha a megvalósul, további tőkevonzó és ezáltal a fizetési mérleget csökkentő tényező lehet az a pénzügyminisztériumi tervezet, amely szerint a kormány tíz évre szóló, 100 százalékos adókedvezménnyel kívánja a 3 milliárd forintnál többet beruházó befektetőket az elmaradott térségekbe irányítani.
Mivel a modernizációs indíttatású beruházási import megugrását, valamint a vámlebontásból fakadó behozatal-bővítést csak részben lehet kordában tartani, a külkereskedelmi és fizetési mérleg másik serpenyőjében lévő export növelése válik a deficitcsökkentés másik fontos eszközévé. A kivitel ugyanakkor – szűk és nyitott piac mellett – a növekedés legfőbb táplálója is. Az idei év tendenciáit elemezve egyértelműen megállapítható: az export és a növekedés húzó ágazata a gépipar. A gépipari termelés 51 százalékos bővülése és 69 százalékos exportnövekménye az év eddig eltelt részében messze meghaladta a többi ágazat élénkülési mutatóit (Figyelő, 1997/30. szám, illetve lásd grafikonunkat!). Ez még akkor is jelentős teljesítmény, ha alapvetően bérmunkakivitelről van szó – mondta Viszt Erzsébet, GKI Gazdaságkutató Rt. kutatója.
A gépgyártás élénkülése annál is inkább kedvező fejlemény, mert a regionális munkamegosztásban a Magyarországon gyártott áruk hozzáadott értéke magasabb, mint cseh és lengyel versenytársaiké – vélte Inotai András. Az ISM vezetője az 1995-ös exportstatisztikákat elemezve jutott erre a következtetésre, amiből kiderül, szinte minden ágazatra igaz, hogy a magyar kivitel feldolgozottabb termékekből áll, mint a cseh vagy a lengyel. Ez vélelmezhetően 1996-ban sem változott. A könnyűiparban a bérigényes és alacsony hozzáadott értékű áruk gyártása elsősorban Lengyelországra és újabban Romániára jellemző – tette hozzá a professzor. (Inotai András a közép-európai államok Németországba irányuló kivitelét elemezte, de miután a legnagyobb partnerországba szállított export Magyarország esetében 30, a lengyeleknél 40, a cseheknél pedig 35 százalékát teszi ki az összexportnak, vélhetőleg a tendenciák az összes OECD-kivitelre is igazak.)
A Figyelő által megkérdezett szakértők ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy a regionális előnyök és a kétségtelen javulás ellenére továbbra is nagy a jelentős munkaerőt igénylő, feldolgozatlan termékek aránya a magyar exportszerkezetben. Sokat mond, hogy az OECD legfrissebb, Magyarországról szóló országjelentése szerint mind 1985-ben, mind pedig tíz évvel később a feldolgozott húsok vezetik a komparatív előnyöket felsoroló listákat. (A komparatív előnyt ebben az értelmezésben az export és az import különbségéből számították ki.)
Az IKIM napokban elkészült háttértanulmánya főként a pozitív versenyképességi változásokat húzza alá. A magyar feldolgozóipar exportorientáltságának kiemelkedően gyors növekedése összefügg az áruszerkezet gyors módosulásával: jelentékenyen megnőtt a közepes, illetve magas technológiával gyártott – elsősorban gépipari és vegyipari – termékek aránya. Bár a gépkivitel összességében nem haladja meg a behozatalt, egyes termékcsoportoknál – például a híradástechnikai berendezéseknél és a közúti járműveknél – a szaldó már pozitívra változott. Kedvezőtlen, hogy egyes dinamikusan bővülő termékek esetében – például számítógép-alkatrészek – a piaci részesedés nem nő, mivel a felvevőképesség ugyanolyan ütemben bővül, mint a magyar kivitel.
Az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték ágazatonkénti vizsgálata azt mutatja, hogy a közúti járműgyártásban és a villamosgép-gyártásban egyes országokhoz – így Németországhoz – képest; a fafeldolgozásban, a bútorgyártásban és a fémtermékek gyártásában pedig minden viszonylatban előnye van hazánknak. Más forrás szerint a textiliparban, a cipőiparban és a faiparban az egy főre jutó hozzáadott-érték mutatók alapján Magyarországnak hátrányokkal kell szembenéznie. Néhány hazai komparatív előnyt mutató ágazat ugyanakkor zömmel nem exportra termel – ilyen a papíripar, vagy a kiadói és a nyomdaipari tevékenység – ezért kedvező hatásuk inkább a külföldi működőtőke vonzásában nyilvánul meg – áll az IKIM-jelentésben.
A gépipari kedvező tendenciákat némileg beárnyékolja, hogy nemzetközi összehasonlításban ebben az ágazatban is kirívóan alacsony a vállalati finanszírozású kutatás-fejlesztés aránya. Márpedig a kutatás és fejlesztés arányának növelése nélkül aligha képzelhető el makroszinten az az évi 10 százalékos termelékenységnövekedés, amelyek révén – egyes becslések szerint – Magyarország és a másik két közép-európai ország 2005-re elérhetné az európai uniós szintet.
