Ciklusváltási viták az újabban észlelhető megélénkülési jelenségek értelmezése körül alakultak ki a gazdaságban. A bruttó hazai termék (GDP) és az ipari termelés – az 1994. évi mértékekhez közelítő – élénkülése, a kedvező terméskilátások, az infláció ütemének csökkenése számos kormányzati nyilatkozatot ihletett a korábbi hét szűk esztendő elbúcsúztatásáról, új, a pénz-ügyi stabilitásra támaszkodó növekedési periódus beindulásáról. Nem lehet az sem meglepő, hogy e helyzetmegítéléseket az ellenzéki térfél, s a sorsának alakulásával elégedetlen lakosság megkérdőjelezi.
A ciklusok természetének és szakaszhatárainak alakulása persze nagy jelentőségű a politika és a gazdaságpolitika alakítása szempontjából. A mindinkább globalizálódó világban az egyes országok megítélése azonban nagymértékben függ a – fenti, bizonytalan áttekinthetőségű hatásoknál tartósabb összefüggéseket kifejező – helyzetváltozásoktól. E körülményről a külgazdaság-érzékeny országok különösképpen nem felejtkezhetnek meg. A nagyvilág tudomásul veszi, hogy a választási évek és kampányok csatakiáltásai az objektív döntéshozatali folyamatokban kevéssé értékelhetők. Ráadásul a világgazdasági globalizációba bekötött, piacgazdasági mechanizmusokkal működtetett országokban a gazdasági teljesítmények már nem azonosíthatók az egyes kormányzatok működési hatásfokával; ezek sokkal inkább a társadalmi-gazdasági élet szereplőinek együttes munkálkodását, a külső fejlődési feltételek változását, illetve az ehhez való célszerű nemzeti alkalmazkodás eredményességét vagy eredménytelenségét tükrözik.
A világnépesség és a világ összevont termelésének kevesebb mint 2 ezrelékét, áruexportjának 3 ezrelékét kitevő, nemzetgazdaságilag nagy külső sebezhetőségű Magyarország a globális kapcsolatrendszer egyik jelentéktelen súlyú szereplője. Az ország sorsának alakulására nagy befolyásolási képességgel rendelkező nemzetközi döntési központokat elsősorban az egyes országok tényleges helyzete, a tartósabb hatású romlás és javulás folyamata érdekli, s csak sokadik sorban a helyzetváltoztatásban betöltött kormányzati szerep, vagy a társadalom által megfizetett helyzetváltoztatási felár. A továbbiakban tehát nem a kormányzati ciklusok oldaláról, hanem az ország helyzetének madártávlatból is érzékelhető alakulásán keresztül szeretnék választ adni a kérdésre: hogyan is állunk, Magyarország?
Súlyos veszteségek
Nemzetközi összehasonlítások alapján aligha vitatható, hogy az első világháború kirobbanása óta rendszeresen a történelem műtőasztalain heverő, területcsonkítást, népességvesztést, államformaváltásokat, rendszerváltoztatásokat, két világháborút, s levert nemzeti forradalmat elszenvedő Magyarország a huszadik század legnagyobb vesztesei közé tartozik.
Bár az 1956 megkésett örökségeként bevezetett gulyáskommunizmus, a gazdaság működési rendszerében bevezetett reformok, az óvatos és fokozatos világgazdasági nyitás nyomán az ország mintegy két évtizedig viselte a szocialista tábor legvidámabb barakkjának címét, ezért – jövőbenyúló következményekkel járó – súlyos árat is fizetett. A létező szocializmus utolsó évének végén, 1989 decemberében az ország egy főre jutó bruttó adósságállománya 2000 dollárra rúgott, ami 70 százalékkal haladta meg a lengyel, háromszorosan a csehszlovák, s húszszorosan a román szintet. A növekedési adottságok figyelmen kívül hagyásával kialakított – tőke-, energia- és nyersanyagigényes – termelési-felhasználási szerkezet súlyos torzulatot okozott a belső pénzügyekben és a külgazdasági kapcsolatokban is. A torz szakosodás következtében a gazdaság importigényessége és exportképessége közötti szakadék tágult, ami a fejlettebb országokkal folytatott külkereskedelemben szerkezeti jellegű egyensúlyhiányhoz, csökkenő versenyképességhez, lemorzsolódó exportárakhoz, illetve cserearány-veszteségekhez vezetett. A szerkezetileg nyitott, s külgazdaságilag érzékeny, sőt sebezhető gazdaságban a gazdaságpolitika és a gazdaság működési rendje nem érvényesítette a szerkezeti nyitottságból fakadó követelményeket, s ez az összhanghiány önmagában is súlyos veszteségek forrásává vált.
A rendszerváltoztatás
A rendszerváltoztatás átalakította a gazdaság működési rendjét. Magyarország mai nemzetközi megítélésében jelentős szerepet játszik az a körülmény, hogy jelenleg a GDP kereken háromnegyede jön létre a magángazdaságban, s e hányad azonos a lengyelével, 5-30 százalékponttal magasabb viszont a többi poszt-szocialista országénál. A világgazdasági nyitás intézményrendszeri oldalán hazánk, Csehország és Lengyelország jár az élen. Kimagaslóak és egyedülállóak viszont Magyarország teljesítményei a külföldi működőtőke vonzásában. Az egy főre jutó külföldi tőkebefektetések nagyságrendje 1996 végén 1500 dollár volt Magyarország, 700 dollár Csehország, 300 dollár Lengyelország, s 60-60 dollár Szlovákia és Románia esetében.
A gazdaság működési rendje és szerkezeti nyitottsága közötti korábbi összhanghiány tehát eltűnt. Más típusú gazdaság-működtetési összhanghiány fakad viszont abból a felfogásból és gyakorlatból, amely gyors s viszonylag költségmentes piacgazdasági átalakulást vár az állam gazdasági, kulturális, oktatási, szociális szerepének, cselekvési eszköztárának felszámolásától.
A második világháború utáni négy évtized társadalmi-gazdasági torzulatainak hatása az állandósuló egyensúlyhiányban, eladósodásban csapódott le. Az államháztartási deficit 1990 és 1993 között – a nyolcvanas évek második felében kialakult átlaghoz közelítve – a GDP nem egészen 5 százalékára, 1994-ben 8,2 százalékára, 1995-ben 6,7 százalékra 1996-ban pedig 3,3 százalékára csökkent, s 1997-98 átlagában ismét 4,9 százalékot tesz ki: azaz az évenkénti kilengések ellenére belesimul egy évtizedes trendbe. A konszolidált államadósság alakulása a növekedési folyamatokkal és a bankkonszolidáció következményeivel összefüggésben már kedvezőtlenebb képet mutat. Ezen tétel 1989-93 átlagában még a bruttó hazai termék 65 százalékára rúgott, majd 1995-ben 86 százalékkal tetézett, s – a privatizációs bevételek zömének adósságtörlesztési célzatú felhasználása nyomán – 1996 végére 73 százalékra csökkent. Az Európai Unió (EU) társult poszt-szocialista országai közül az eladósodás mértéke még mindig Magyarországon a legnagyobb. Lengyelország esetében például a bruttó államadósság a GDP 55 százalékára, Csehország és Románia esetében 16 százalékára, Szlovákiában 37 százalékra rúgott, a szocialista rendszer utolsó éveiben folytatott ortodox pénzpolitika, illetve a gulyáskommunizmus jóléti szolgáltatásainak hiányában. (A magyar helyzetet ugyan nem szépíti, de érdemes megjegyezni: az államadósság viszonylagos súlyának kérdésében hazánk szorosan felzárkózott az EU 15 tagországában kialakult 1996. évi 73 százalékos átlaghoz, sőt Belgium, Görögország, Olaszország, Svédország, Írország, Hollandia, Dánia mutatói, illetve eladósodottsági mértéke kedvezőtlenebb. A folyó költségvetési deficit GDP-hez viszonyított aránya pedig az EU-ban átlag 4,2 százalékos volt az elmúlt évben.)
Az egyes országok nemzetközi megítélése eladósodási oldalról mindenekelőtt a bruttó külföldi adósság nagyságrendjéből, illetve az ezzel is összefüggő, feltételezett adósságtörlesztési képességből indul ki. A rendszerváltás küszöbén a konszolidált államadósságnak több mint 90 százaléka jutott a külföldi eladósodásra. A bruttó külföldi államadósság a GDP 62 százalékának felelt meg – ez az arány 1994-ben 59 százalékot, 1996-ban 47 százalékot tett ki. Abszolút számokban az ország bruttó adóssága az 1989. évi 21 milliárd dollárral szemben 1995-ben 31 milliárddal tetőzött, majd az adósságtörlesztés nyomán 1996 végére 26 milliárd dollárra csökkent. A devizatartalékok megugrásának köszönhetően a nettó eladósodás összege az elmúlt év végére 13 milliárd dollárra csökkent, s ennek 62 százaléka terhelte a jegybankot valamint a kormányzatot; a fennmaradó hányad a magánszektorban tevékenykedő kereskedelmi bankokra és vállalatokra jutott.
Külgazdasági szempontból fordulatot jelent a külföldi eladósodás utáni adósságszolgálati terhek csökkenése. A nettó kamatkiadások összege az elmúlt évtized végén a konvertibilis devizákban kiegyenlített magyar áru- és szolgáltatásexport 14 százalékára, 1996-ban már csak 6 százalékára rúgott. Dinamikus, illetve az importot meghaladó ütemű exportbővülés esetén tehát az eladósodási csapda nyílik. (Összehasonlításul megemlíthető, hogy – az adósságkönnyítést kapó Lengyelország kivételével – valamennyi poszt-szocialista országban nőtt az utóbbi években a külföldi eladósodás mértéke.)
Javuló termelékenység
Külgazdaság-érzékeny országban az egyensúlyi helyzetek nem szakadnak el tartósan a külgazdasági folyamatokban lecsapódó reálgazdasági teljesítményektől. Az erőteljes világgazdasági nyitás, a tőkebeáramlás, a versenymechanizmusok hatása mind tükröződik a termelékenység alakulásában. Termelékenységjavulás szempontjából a poszt-szocialista országok csoportjában a gazdasági dinamika szempontjából is élenjáró Lengyelország a rangelső. Második helyre viszont a gazdasági dinamika szempontjából erőteljesen lemaradó Magyarország került, az 1992-96. időszakban 11 százalékkal javuló nemzetgazdasági szintű, s 52 százalékos ipari termelékenységgel. A harmadik helyre kerülő Szlovénia kivételével a többi poszt-szocialista ország az egy főre jutó termelés növelésében gyenge teljesítményt nyújtott. A magyar termelékenység-javulásából kiaknázható versenyelőnyöket az elmúlt hétéves időszakon végigvonuló felértékelő politika, az exportfinanszírozás és garancianyújtás megoldatlansága, a magas adó- és járulékszintek, a promocionális eszköztár hiánya nagymértékben gátolták, sőt a fejlődés külső feltételei is az átlagosnál jóval kedvezőtlenebbül alakultak. Ezzel együtt, a magyar kivitel dinamikája 1989 és 1996 között Lengyelország után a legjelentősebb volt. (Csehország és Szlovákia adatait 1992 után korrigálni kell az egymás közti forgalom magas arányával, Románia és Bulgária kivitele pedig még 1996-ban is messze elmaradt az 1989. évi szinttől.) Az egy főre jutó kivitel nagyságrendjében Magyarország jelenleg Csehországgal hasonló értékkel követi a csoportelső Szlovéniát (az Olaszország és Ausztria közé beékelődő, tengerparti fekvésű országnak már a jugoszláv államképződmény időszakában is jelentős közvetítői szerepet jutott a külkereskedelemben).
Romló cserearányok
Az import exporttal fedezett hányada hazánk esetében a nyolcvanas évek végén, és 1990-92 átlagában még egyaránt meghaladta a 100 százalékot; a legutóbbi két év átlagában ez az arány 84 százalékra csökkent, de még mindig a legkedvezőbb a poszt-szocialista országok csoportjában. A torz szakosodás miatt az 1949 és 1980 közötti időszakban a külkereskedelmi cserearányok 30 százalékkal, 1981-89 között pedig további 8 százalékkal romlottak, s a gazdasági kivérzés egyik fő csatornáját jelentették. A rubelárakról a világpiaci árakra való áttérés újabb 11 százalékos cserearányromlást okozott 1991-92-ben, amelyet 1993 és 1995 között összesen 6 százalékos javulás, majd 1996-ban újabb 2,3 százalékos romlás követett. A kilencvenes évek elején – az 1992-es mélypont után – a cserearány-alakulás hagyományosan kedvezőtlen irányzata kezdett megfordulni, a javulás azonban még nem folyamatos, illetve torzulhat a nemzetközi vállalatközi forgalomban alkalmazott vagy alkalmazható úgynevezett transzfer árak nyomán.
A cserearány-javulás szoros összefüggést mutat a vizsgálható időszakban a termékszerkezet javulásával. A rendszerváltás előtt, a KGST-országok közötti kereskedelemben rendkívül magas, 50 százalék fölötti volt a gépek és berendezések aránya a kivitelben. A szovjet, illetve KGST-felvevőpiac összezsugorodása, fizetőképességi zavarai következtében valamennyi poszt-szocialista ország gépexportja visszaesett. A külföldi tőke beáramlása viszont beindította a fellendülést a magyar gépipari termelésben és kivitelben is: az összkivitelben az efféle termékek aránya az 1992. évi 21 százalékkal szemben 1996-ban 37 százalékot tett ki. (A gépek aránya 1992 és 1995 között Szlovénia kivitelében 29 százalékról 32 százalékra, Csehországban 22-ről 25 százalékra, Lengyelország esetében pedig 19-ről 20 százalékra nőtt.) A jövő szakosodási célszerűségeit jelzi, hogy a leginkább kutatás- és fejlesztésigényes termékcsoportok aránya 1994-ben 20 százalék volt a magyar, 19 százalék a cseh, 11 százalék a lengyel és 7 százalék a román kivitelben.
A terméknemesedés mértéke és üteme szempontjából nem közömbös, hogy a magyar külkereskedelem két ötödét tették ki azon termékcsoportok, ahol az exportárak egységárszínvonala meghaladja az importárakét. (Ez az arány 25 százalékot tett ki Lengyelország, 12 százalékot Csehország esetében.)
Nem érdektelen az ipari munkamegosztás korszerűbb formáinak, az iparon belüli munkamegosztásnak a kiterjedtsége, hiszen ez utal a szakosodási előnyök, keresleti differenciáltság megjelenésére. Az iparon belüli megosztás aránya 1994-ben már (jórészt a korábban közös anyavállalathoz tartozó cseh és szlovák vállalatok szétválása utáni helyzetet is tükrözve) 58 százalékot ért el Csehországban, s 55 százalék volt Magyarország, 44 Lengyelország és 29 százalék Románia esetében. (Az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt Görögországban 32 százalékot, Portugáliában pedig 29 százalékot regisztráltak.)
A fő makropénzügyi folyamatokra összpontosító politikától és gazdaságpolitikától ma méltatlanul kevés figyelmet kap a gazdaság mélyrétegeiben már fél évtizede meginduló változások világa, amely Magyarország hosszú távú versenyelőnyeit lényegesen jobban kidomborítja, mint a térségi átlagban nem különösebben lenyűgöző, sőt évtizedes visszapillantásban gyökeres javulásról nem tanúskodó egyensúlyi mutatók alakulása.
Növekedési lemaradás
A pénzügyi mutatók enyhe, s a finomstruktúrák jelentős javulása mellett a magyar gazdaság növekedési teljesítményei, dinamika-mutatói lehangoló képet mutatnak. A stratégiai tervek és külső támogatás nélküli, kedvezőtlen külső feltételek melletti rendszerváltoztatás jelentős mértékben megnövelte az átalakulás költségeit, s valamennyi poszt-szocialista országban a bruttó hazai termék erőteljes visszaesésével járt. A poklok bugyrát, illetve az évtizedes rendkívüli állapotot már korábban átélő Lengyelországban 12 százalékkal, Csehországban és Szlovéniában 17, Magyarországon 20, Szlovákiában 23, Romániában 27, Bulgáriában pedig 32 százalékkal esett vissza a GDP 1989 és 1993 között. A legutóbbi három évben e mutató 18 százalékkal nőtt Szlovákiában és Lengyelországban, 16 százalékkal Szlovéniában és Romániában, 7 százalékkal Bulgáriában, és 5,5 százalékkal Magyarországban. A gazdasági növekedés dinamikája szempontjából, illetve a visszaesés mértékében hazánk a rendszerváltás első négy évében még a középmezőnyhöz tartozott; a legutóbbi három évben viszont – az 1994. évi megélénkülés mellett is – sereghajtó. A térségben legtöbb külföldi tőkét fogadó, leggyorsabban és legmélyebb intézményrendszeri és finomszerkezeti átalakulást megvalósító Magyarország növekedési lemaradása ma még megfejtetlen, gazdaságpolitika-irányítási okokra visszavezethető kérdés.
Fogyatkozó munkahelyek
A termelékenység- és viszonylagos versenyképesség-javulás, illetve a csekély gazdasági dinamika eredőjeként Magyarországon rendült meg legnagyobb mértékben a gazdaság foglalkoztatási képessége. Bár a létező szocializmus túlfoglalkoztatási politikája szintén tartós torzulatokat hozott, a munkahelyek 30 százalékos csökkenése szintén súlyos következményekhez vezetett. ( Ez a visszaesés a volt kis szocialista országok átlagában csak 17 százalékos volt 1989 és 1996 között.) Mindez egyrészt kiterjedt rést ütött az államháztartási bevételekben, mérlegekben, másrészt a munkahelyek eltűnése, az állástalanok számának növekedése társadalmi deficitet idézett elő, megnövelte az átalakulás költségei miatti elégedetlenséget, területi, szakmai, generációs különbségeket, feszültségeket élezett ki. Nem lehet meglepetés, hogy a jövedelmek stagnálása vagy visszaesése esetén keményedik az elosztási harc a szűkös jövedelmekért, csorbul a társadalmi szolidaritás és stabilitás.
A fényképfelvétel-jellegű országteljesítmény mérleg nem hazudtolja meg a Közép- és Kelet-Európa sokszínűségéről alkotott történelmi képet. Valamennyi átalakuló ország közös rendszerváltoztatási peremfeltételeket kapott a Máltai Megállapodás után, valamennyien szembe találkoztak a nemzetközi intézmények, egyes nagyhatalmak és a tömegtájékoztatás által közvetített neoliberális-monetarista gazdaságpolitikai főáramlat követelményeivel. A mozgási főirány mindegyiküknél hasonló volt, a gazdaság és a társadalom egyes tartományaiban elért teljesítmények viszont erőteljes szóródást mutatnak.
Történészek, kellő távlatból nyilván nagy élvezettel boncolgatják majd az átalakulási folyamat magyar és cseh változatai közötti tanulságokat, amelyek korántsem egyszerűsíthetők le a pénzügyi stabilizálási folyamat időzítésének különbségeire. Az 1990. évi választásokat megnyerő magyar politikai erők – egyedüliként a térségben – a szakaszos, emberarcú piacgazdasági átalakulás téziseit fogalmazták meg. Ilyen ígéretek elhangzottak az 1994. évi választásokat megnyerő párttól is. Ugyanakkor a gyakorlatban már 1990 és 1993 között is, 1994 óta pedig ellenható erők nélkül érvényesült a magyar társadalom és a gazdaság sajátosságaira, alkalmazkodóképességére, a reálgazdaság működtetésének követelményeire nem figyelő monetarista szemlélet, a “pápánál is pápább” egyoldalú pénzügyi érdekérvényesítés. Az 1994 és 1997 eleje közötti időszak átalakulási mintatanulójának minősített Csehország – a magyar példa fordítottjaként – radikális retorikával leplezte a piacgazdasági átalakulás lassúságát, Potemkin-falvait.
A közgazdasági elméletben és gyakorlatban a ráfordítások és az eredmények mérlege minősít. A keleti hadviselésben, nemzetközi hatalmi mérkőzésekben a ráfordítások, a segédcsapatok veszteségei nem kiemelt jelentőségű értékmérők. Utólagos bölcsességek a “hogyan kellett volna” témakörben legfeljebb az egyetemi vagy politikai oktatásban kamatoztathatók. Az eddigi rendszerváltoztatási-átalakulási teljesítmények alapján összesített versenyben Magyarország egyáltalán nem áll olyan rosszul, hogy az indokolja az elterjedt hungaropesszimizmust, az apátiába süllyedést. Persze, lehetett volna jobban is, kevesebb fájdalommal, gyötrelemmel, veszteséggel, de a magyar átalakulás ilyenre sikeredett, a jövőt csak erre lehet építeni, nem pedig korábban megálmodott lehetőségekre.
Hazánk, a térség poszt-szocialista országaival egybevetve, kétségkívül nyújtott olyan teljesítményeket, amelyek elősegíthetik az Európa-érettségi bizonyítvány elsők közötti kiadását. A globális világban azonban nem egyszerűen a közép- és kelet-európai országok a vetélytársak, hanem azok a fejlett piacgazdaságok, dinamikusan felzárkózó új ipari exportőrök, melyek versenyével fél évtized múlva – EU-tagság esetén – a legközvetlenebbül találkozunk majd. Az ország leszakadása a nemzetközi élbolytól, s különösen a legdinamikusabban felzárkózó országoktól az elmúlt hét évben erőteljesen megnőtt. Elszegényedett, politikai és szociális konfliktusokkal birkózó országoknak rendkívül nehéz, sőt talán nem is tanácsos helyet foglalni a gazdagok klubjában.
Az eddigi egydimenziós gazdaságpolitika alfáját és omegáját jelentő pénzügyi stabilizálással sem állunk még rendben. A maastrichti monetáris normák szigora ellen lázongó európai lakosság megbékéltetésére már megfogalmazódott a kiskapu: nem feltétlenül szükséges az előirányzatok teljesítése az Európai Monetáris Unióba belépő minden ország számára, de egyértelmű követelmény az egyensúlyi helyzet javuló tendenciája. Akik ma például az államháztartási deficit GDP-hez viszonyított tavalyi 3,3 százalékos arányára kívánnak építeni siker-katedrálisokat, azokat nem árt emlékeztetni: e deficit előre jelzett nagysága idén és jövőre már 4,9 százalék lesz (az ÁPV Rt. államháztartási segédszolgálatának költségeit nem számítva). Hol rejtőzködik hát a tendenciajavulás? Az EU-tagságot nem elég meghirdetni. A tagság előnyei és hátrányai a sikeres felkészüléstől függnek. Az elfogadható felkészülés viszont – az idei fél ezrelék helyett – a magyar GDP legalább egytizedének költségvetési átcsoportosítását igényli az elkövetkező fél évtizedben. Komolytalan, sőt veszélyes a “túl vagyunk már a nehezén” kórus.
A választási évben könnyen elszabadulhat a pokol. Már is zeng a sikerpropaganda, röpködnek a tíz-, sőt százmilliárdos ígéretek. Ideje volna visszatérni az ígéretek földjéről a jelen és a jövő magyarországi realitásaihoz.
(A szerző az Országgyűlés Költségvetési Bizottságának elnöke)
