Többek között azért vette az újabb devizaliberalizációs javaslatokat elmúlt heti ülésének napirendjére a Magyar Nemzeti Bank (MNB) igazgatósága, mert a hatályos devizatörvény tervezete még 1995 tavaszán készült el (noha arra csak az év őszén adta áldását a parlament). Az azóta eltelt két esztendőben nemcsak a makrogazdasági helyzet javult, hanem a kormánynak is több, nemzetközi kötelezettségvállalás miatti lépést kellett megtennie. Mindezek fényében az MNB vezetése elérkezettnek látta az időt arra, hogy áttekintse: mennyire indokoltak a meglévő korlátozások; ezek milyen ütemben bonthatók le; s végül hogyan hatnak az esetleges változtatások a makrogazdasági folyamatokra – tudtuk meg Bodnár Zoltán alelnöktől.
A témát napirendre tűző ülés résztvevői Magyarország esetében is igazolva látták a tételt: a liberalizációnak van egy olyan kritikus tömege, amelyet elérvén a fennmaradó korlátozások nem, vagy csak kevésbé hatékonyak. Ennek oka, hogy a korlátozni kívánt cél némi kerülővel ugyan, de gyakorlatilag teljesen szabályosan is elérhető.
A tőke be-, illetve kiáramlása vonatkozásában nagyságrendi különbség lehet egy teljesen nyitott és egy részlegesen korlátozott rendszer között. A ma még korlátozott tőkeműveletek döntő része rövid -, egy éven belüli lejáratú. Az MNB-ben egyetértenek azzal, hogy ezek felszabadítása csak egy lépésben történhet; magyarán: valamennyi korlátot egyszerre kell eltörölni. A folyamat elnyújtásának már csak azért sincs értelme, mert a pénzpiaci, átruházható eszközök más, szabad tőkeműveletek útján különösebb nehézségek nélkül – úgymond szintetikusan is – előállíthatók.
Az igazi kérdés inkább az, hogy a teljes körű (a rövid lejáratú műveletekre is vonatkozó), egy lépésben megteendő liberalizációra mikor kerüljön sor: 1998. január elsejei hatállyal, vagy csak egy későbbi időpontban.
A végső javaslattétel joga természetesen a kormányé, amelynek persze bizonyos nemzetközi összefüggésekre is tekintettel kell lennie. Amennyiben a Parlament elfogadja a fiókszabályozásra vonatkozó előterjesztést, azzal egyszersmind az ország valamennyi aktuális nemzetközi kötelezettségét is letudja. Vagyis sem az Európai Unió (EU), sem az OECD vonatkozásában nem marad olyan liberalizációs hátralék, amelynek a közeljövőben lejáró határideje lenne.
Egyébként – a híres-nevezetes maastrichti kritériumok szerint – az EU-tagországoknak az egymás közötti viszonylatban biztosítaniuk kell a tőke szabad mozgását. Sót, a csatlakozást követően az unión kívüli országokkal szemben sem lehet újabb korlátozásokat bevezetni, éppen ellenkezőleg: törekedni kell a teljes körű liberalizációra.
Ami az OECD-t illeti: hazánk vállalta, hogy középtávon megszünteti a tőkeműveleti korlátozásokat. A szervezet szabályrendszere egyébként arra bátórítja a tagországokat, hogy a rövid lejáratú tőkemozgások elől is minden akadályt gördítsenek el. Szükség esetén azonban ezeket a műveleteket – ideiglenesen – anélkül is újra korlátozni lehet, hogy fizetésimérleg-nehézségekre kellene hivatkozni.
Mellesleg az EU-tagországoknak sem tudunk addig preferenciális elbírálást biztosítani, amíg hazánk nem tagja az uniónak. Csak azt követően lehet az OECD-tagországok úgynevezett integrációs klauzulájára hivatkozni, ellenkező esetben nem tehetünk megkülönböztetést ezen tagországok között.
Ebből a szempontból alkalmasint figyelmet érdemel a most készülő multilaterális beruházási egyezmény tervezete is, amely a tőkemozgások igen széles körére terjed majd ki, s amely csak a külföldieknek az adott országba való befektetését érinti (nem vonatkozik tehát a belföldiek külföldi invesztíciójára). Ezen a ponton is – éppen az MNB javaslatára – jó esély van arra, hogy az egyezménybe olyan rendelkezés kerüljön, amely felhatalmazza a tagországot, vagy a szerződő államot, hogy az adott gazdasági helyzetben nemkívánatos, alapvetően rövid lejáratú tőkebeáramlást korlátozó, ideiglenes intézkedést hozzon.
Első ránézésre tehát a meglévő, illetve a jövőbeni nemzetközi kötelezettségek szempontjából bátran eltüntethető lenne valamennyi, még meglévő kötöttség. Ám ez a lehetőség az alelnök szerint inkább csak elméleti. A liberalizáció ugyanis manapság nálunk egyirányú, egész egyszerűen azon oknál fogva, mert egy halévtizedes kötött devizagazdálkodás után a liberalizáció visszavonása – akár időlegesen is – veszélyeztetné a gazdaságpolitika hitelességét.
A jelenlegi makrogazdasági helyzet alapján tehát akár a teljes körű felszabadítás is elképzelhető lenne, ám a fentiekben vázolt okokból effajta lépésre Bodnár Zoltán szerint csak akkor kerülhet sor, ha “a makrogazdasági stabilitás már teljes bizonyossággal tartósnak tekinthető.” Ami annyit tesz, hogy az MNB még nem minősíti érettnek a helyzetet a teljes nyitásra.
Mindez azonban korántsem jelenti, hogy az adott helyzetben semmilyen liberalizációs intézkedést sem lehet hozni. Bár a devizatörvény tervezett módosításának tartalmát a jegybanknak a Pénzügyminisztériummal egyetértésben kell meghatároznia, az MNB lehetőséget lát néhány tőkeművelet felszabadítására.
Ami pedig a megmaradó korlátozásokat illeti: a jegybank alelnöke szerint valószínű, hogy az országgyűlési választásokat követően, de legkésőbb 1998 végén újabb liberalizációs csomag kerülhet a parlament elé. Amely immár valóban teljes körű lehet.
