Az Európai Bizottság tavaszi előrejelzése nem csinál titkot abból, hogy a valutaunió (EMU) 1999. január 1-jén valóban megalakul, és a közös európai valutát, az eurót a 15 tagállam többségében sikerül bevezetni. Yves de Silguy illetékes főbiztos a kissé felfelé korrigált számokat úgy is tekinti, mint az ilyen “elváró magatartás” megerősítését. A kereslet élénkülése, amely 1996-ban a GDP 1,6 százalékos növekedése miatt még igencsak szerény volt, 1997-ben a 2,4 százalékos és 1998-ban a 2,8 százalékos növekedés mellett már észrevehető lesz.
A modellszámításokkal kapcsolatban azonban pillanatnyilag a legizgalmasabb kérdés: ki teljesíti a stabilitási és konvergencia-kritériumokat? E tekintetben a Bizottság mindig derűlátóbb volt, mint a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Valutaintézet vagy a vezető német gazdaságkutató intézetek. Következtetése szerint a 15 tagállam közül 13 teljesíteni fogja azt a feltételt, hogy a deficit legfeljebb a GDP 3 százalékát érheti el. Ezek közé tartozik mindenekelőtt Németország és Franciaország, melyek hajszálpontos landolásban bíznak; de nem tartozik ide Olaszország (3,2 százalék). Az olasz gazdaságról a Bizottság általánosan is sötétebb képet vázol fel: 1997-ben a GDP csak 1,2 százalékkal (1,4 százalék helyett), 1998-ban pedig még mindig csak 2,0 százalékkal (2,6 százalék helyett) fog növekedni.
Ezzel Prodi kormányának az 1997-es (EMU-minősítési) évben a deficit csökkentésére irányuló figyelemre méltó erőfeszítések ellenére 3,2 százalékos negatív szaldót kell elviselnie. Ugyanilyen fontos az a tény, hogy a deficit – az összes többi tagállam trendjével ellentétben – az olaszoknál 1998-ban ismét a GDP 3,9 százalékára emelkedik.
Ezzel Olaszország csak akkor lehetne benn az első euró-körben, ha az állam- és kormányfők mind behunynák a szemüket. Ez azonban egyre valószínűtlenebb, mivel már kikristályosodott az a csoport, amely minden szemhunyás nélkül is megfelel a feltételeknek. De Silguy is az EU-tagállamok olyan többségéről beszélt, amelyek kvalifikálhatják magukat. Brüsszel abból indul ki, hogy Németország ott lesz a startnál még 3,2 százalék esetén is, mert a Maastrichti Szerződés szerint számításba vehetők “rendkívüli körülmények” az elbírálásnál. (A német újraegyesítés költségeit például figyelembe fogják venni a végső tárgyalásnál.) Az EMU elodázása Brüsszel szerint egyre valószínűtlenebb; De Silguy azt a nézetet képviseli, hogy az elodázás panaszáradatot indíthatna el bankköröken. Továbbá – legalábbis a prognózisban – a deficit-trend is kedvező: 1998-ban a GDP-hez viszonyított aránynak EU-átlagban 2,9 százalékról 2,5 százalékra kell csökkennie; az ötödik egymás utáni évben.
Az EU Bizottság az euró bevezetésének külső hatásairól is előterjesztette értékelését. Az egységes valuta bevezetése eszerint a nemzetközi valutáris kapcsolatok stabilizálódását ígérné. Az euró-övezet (feltételezve, hogy a megadott időre mind a tizenöt tagállamot felöleli) az OECD-térség GDP-jének 38 százalékát képviselné (USA és Japán: 33, illetve 21 százalék), és ezzel ellenállóbbá válna a külgazdasági fejleményekkel szemben.
Az Európai Központi Bank által hitelesített stabilizációs politika miatt az egységes valutát Brüsszel mai feltételezése szerint tartalékvalutaként fogják tartani a központi bankok. Némileg bizonytalanabbak az elvárások a magánportfóliókat illetően. Brüsszel azonban abból indul ki, hogy a dollár ebben a viszonylatban is teret veszít; hányada a magánportfóliókban 1981 és 1995 között már 67 százalékról 40 százalékra süllyedt, miközben az európai valuták 13 százalékról 37 százalékra növelték részesedésüket.
