A négy eredeti kistigris (Hongkong, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan) az egy főre jutó GDP szempontjából csaknem utolérte a fejlett országokat (Hongkong és Szingapúr máris gazdagabb Nagy-Britanniánál). De már, korántsem kicsiny tigrisekként, Kína, Indonézia, Malajzia és Thaiföld is a vezetők nyomában van, a nehézkesen induló Fülöp-szigetek pedig most zárkózik fel a csapathoz.
1996-ban azonban változás következett be. Kelet-Ázsiában tavaly csak 5 százalékos volt az export növekedése – ami igencsak messze van az 1994-es és 1995-ös mintegy 20 százaléktól. Malajzia, Dél-Korea és Thaiföld folyó fizetési mérlegében a GDP 5-8 százalékát kitevő deficit keletkezett. Dél-Koreát sztrájkok és korrupciós botrányok zavarták meg, Bangkokban és Szöulban zuhant a tőzsde, és a térség pénzügyi rendszerei ingatagnak tűnnek. A GDP átlagos növekedési üteme a térségben az 1995-ös majdnem 9 százalékról 1996-ra 7 százalékra mérséklődött; 1996. negyedik negyedévében még Szingapúrban is 5,8 százalékra esett vissza. A leggazdagabb kistigrisek – Hongkong és Szingapúr – ipari termelése tavaly 5 százalékkal esett vissza.
Az Economist elemzése a lassulást vizsgáló szakértőket két nagy csoportba osztja. A pesszimista érvrendszerrel először Paul Krugman, az amerikai Massachussetts Institute of Technology (MIT) közgazdásza állt elő, két évvel ezelőtt. Az ázsiai csoda mítosza (Foreign Affairs) című cikkében azt állította, hogy nem gazdasági csoda történt Kelet-Ázsiában. A növekedést szerinte nagyrészt a nagy beruházások és a mezőgazdaságból az iparba való munkaerő-áramlás magyarázzák, nem pedig a technológiai haladásra vagy szervezeti változásra alapuló termelékenységnövekedés. Úgy prognosztizált: ha apad az input, amint a tőke/termelés hányados a gazdag országok szintjét közelíti, a megtérülés is csökken, és a növekedés határozottan lelassul.
Az 1996-os év bizonyos jelenségei ugyan alátámasztani látszottak ezt az elméletet, más közgazdászok azonban alapjaiban cáfolták Krugman érvelését.
Először is kétségbe vonják a Krugman következtetéseinek alapját képező statisztikákat. Érvei ugyanis Alwyn Young, egy másik amerikai közgazdász munkájára épültek. Young, aki 118 országot vizsgált meg 1970 és 1985 között, megpróbálta két részre bontani a GDP-növekedést: egy olyanra, amely a fokozottabb munkaerő- és tőke-inputnak, és egy olyan másikra, amely ezen inputok produktívabb felhasználásának tulajdonítható. Ezt számos közgazdasági iskola “összestényezős termelékenységnek” (Total factor productivity, TFP) nevezi. Young meglepő módon arra a következtetésre jutott, hogy Kelet-Ázsiában általában nem magasabb a TFP növekedése, mint a gazdag iparosodott országokban.
Más közgazdászok szerint azonban Young egyszerűen rossz számokkal dolgozott. A svájci UBS bank például nemrégiben, frissebb adatok felhasználásával, megismételte Young elemzését, és teljesen más következtetésre jutott. Ebben a tanulmányban öt kelet-ázsiai gazdaság (Hongkong, Thaiföld, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan) az átlagos TFP-növekedés szempontjából 104 ország között az első 12 között van. A termelékenység mind az ötben majdnem olyan fontos volt, mint a befektetések. Michael Sarel, az IMF munkatársa az ASEAN-országokról szóló tanulmányában szintén magasabb termelékenységnövekedést mutatott ki. Sarel becslése szerint 1978 és 1996 között Szingapúrban, Malajziában és Thaiföldön az éves TFP-növekedés 2-2,5 százalék volt, szemben az USA 0,3 százalékával. Ráadásul a nyolcvanas és a kilencvenes években szinte minden ASEAN-országban felgyorsult a TFP növekedése.
Akármekkora is pontosan a kelet-ázsiai termelékenység növekedése, az igaz, hogy az alacsony GDP/fő szintről induló országok a gazdagok technológiáinak lemásolása révén gyorsabb növekedésre képesek, mint a fejlettebbek. Ahogy azonban Kelet-Ázsia az egy munkásra jutó tőke és a képzettségi szint szempontjából megközelíti a gazdag országokat, lassulni fog a növekedés. (Ezt először Hongkongban és Japánban lehetett tapasztalni.)
De ha Krugman előrejelzései megalapozatlanok, akkor mi okozza a növekedés és az export lelassulását? Az ázsiai közgazdászok többsége különböző ciklikus tényezők hatására hivatkozik.
Először: az ipari termelés növekedési ütemének 1995-96-os lelassulása miatt gyenge volt a fejlett országok kereslete és importigénye, márpedig az ázsiai export régóta erőteljesen függ az ottani konjunktúrától.
A második ok az, hogy a dollár felértékelődése lejjebb nyomta az exportot, hiszen sok ázsiai valuta gyakorlatilag a dollárhoz kötött. Az 1995. áprilisi mélypontról az amerikai valuta 50 százalékkal emelkedett a jenhez képest, s így megszűnt az ázsiai exportőröknek a japán termelőkkel szembeni versenyelőnye.
A harmadik tényező a nemzetközi félvezetőpiac zuhanása: 1996-ban a memória-chipek ára több mint 80 százalékkal esett vissza. Ez különösen Dél-Koreát és Szingapúrt érintette súlyosan, mivel ezek exportjának döntő hányadát az elektronika adja.
És végül: a térségbeli keresletet és ezáltal az Ázsián belüli kereskedelmet (amely pedig egyre nagyobb részét alkotja a kelet-ázsiai országok összforgalmának) lenyomta az a szigorú monetáris politika, amelyet Kína, Malajzia és Thaiföld folytatott a túlfűtött gazdaság lehűtése érdekében. Az egyik: az import is hasonló mértékben csökkent; márpedig, ha a versenyképesség lett volna a probléma, akkor az import emelkedett volna. (Dél-Koreában az export éves növekedési üteme az 1995-ös 30-ról 4 százalékra, az importé pedig 32-ről 11 százalékra csökkent.) A másik bizonyíték: más fejlődő országokban, például Dél-Amerikában is visszaesett az export növekedése. Következésképpen Kelet-Ázsia részesedése az amerikai és japán behozatalból volumenében alig változott.
A problémák és a megoldási módok országonként eltérőek. Az Economist álláspontja szerint Dél-Korea túlságosan néhány ágazatra koncentrál, így az elektronikára és a petrolkémiára. Gazdaságát meg kellene nyitnia a fokozottabb verseny előtt; csökkenteni az elbizakodott konglomerátumok (chaebolok) hatalmát, enyhíteni a munkaerő- és a tőkepiac merevségét. Thaiföldön és Malajziában is liberalizálni kell a pénzügyi szektort. Thaiföldnek és Indonéziának infrastrukturális beruházásokra is többet kell fordítania.
Hongkongban (ma még), Szingapúrban és Tajvanon – Dél-Koreával ellentétben – rugalmas a munkaerőpiac, kevesebb az állami beavatkozás és kisebbek, fürgébbek a vállalatok. Tajvanon gyorsabban halad a dereguláció, mint Dél-Koreában, és a rugalmasabb iparpolitika jobban illeszkedik a gyorsan változó vállalkozási feltételekhez.
Mivel a magasabb fejlettségi szint hosszú távon kisebb növekedést tesz lehetővé, Kelet-Ázsia gazdasági növekedése nyilvánvalóan lassulni fog. A négy eredeti kistigrisnél ez már bekövetkezett: a hongkongi GDP például az 1960-70-es években átlagosan 9 százalékkal, a ’80-as években 7,5 százalékkal, a ’90-es években pedig csak 5 százalékkal emelkedett. Ha azonban marad a megtakarítások magas aránya, a gazdaság nyitottsága, az oktatás pedig továbbra is elsőbbséget élvez, a növekedés gyorsabb lesz a fejlett országokban mért átlagos 2,5 százaléknál. Miközben az elkövetkező évtizedben az “eredeti tigriseknél” a növekedés átlagosan 5,6 százalékra csökken, Kínában, Malajziában, Thaiföldön és Indonéziában évi 7-8 százalékos bővülés várható.
Az egy főre jutó GDP-t tekintve Hongkong és Szingapúr már most is olyan gazdag, mint jó néhány, a hetek közé tartozó ország. Szingapúrban a magas növekedési ütem fenn is maradhat, Hongkongról viszont csak a kínai csatlakozás tartós hatásainak felmérése után lehet majd hosszú távra érvényes ítéletet alkotni. Elméletileg azonban semmi nem zárja ki, hogy – a lassabb növekedési ütem ellenére – hosszabb távon néhány másik kelet-ázsiai gazdaság is megelőzze Európát és Amerikát, ha a legújabb technológia adta lehetőségeket az eddiginél is jobban kihasználják.
