A németeknél következetesebben és bátrabban – de jóval óvatosabban, mint egykor Margaret Thatcher Nagy-Britanniában – már évek óta visszafogják a béremeléseket, rugalmassá tették a munkaerőpiacot, és piaci szempontok alapján átformálják a szociális állam korábbi modelljét Hollandiában. Nem is eredmény nélkül. Az IMD német menedzsmentkutató intézet világverseny-képességi jelentésében azt írja: “Szomszédaink egyre többet nyernek vissza versenyképességükből. A hollandok 1996-ban a nyolcadik helyről a hetedik helyre jöttek fel – míg a németek a hatodikról a tizedikre estek vissza.”
A holland GDP 1996-ban 2,7 százalékkal növekedett, a 110 ezer új munkahelynek köszönhetően a munkanélküliség 6,6 százalékra csökkent. Az Európai Unió egyetlen más tagállama sem dicsekedhet ilyen teljesítménnyel. A francia Le Monde a 15 millió lakosú államot az “emberarcú liberalizmus” példájaként emlegeti, a Business Week pedig így fogalmaz: “Németország és Franciaország, figyelem!”
A hágai szociálliberális reformerek áttörése 1990-ben kezdődött, amikor Lubbers akkori miniszterelnök bejelentette: a régi jóléti állam modellje nem tartható fenn tovább. Kemény intézkedések sorozata után a holland szociális háló ma már csak a tényleg rászorulókat védi; minden mást a bérmegállapodások partnereire és az egyénekre hagynak. Annak érdekében, hogy rugalmasabban reagálhassanak a megrendelések alakulására, 1996 januárja óta a vállalatok alkalmazottaikat átmenetileg heti 60 óráig is dolgoztathatják. 1996 júliusában megszigorították az özvegyi nyugdíjak feltételeit, 1998 elejétől a munkaadó joga megkötni alkalmazottai rokkantnyugdíj-biztosítását. Az elgondolás szerint így a munkaadók gondoskodni fognak arról, hogy munkatársaik ne “menekülhessenek” túl könnyen az előrehozott nyugdíjba.
A konzervatív német szövetségi kormánnyal ellentétben a baloldali liberálisnak mondható hágai kabinet csak elismerést kap a munkaadói tábortól. “A gazdaság elégedett a politika irányával és eredményeivel” – nyilatkozta Jan Klaver, a legnagyobb munkaadói szövetség, a VNO-NCW vezető közgazdásza. A vállalatok önbizalma megnőtt: az előrejelzések szerint 1997-ben az állóeszköz-beruházások 22 százalékkal magasabbak lesznek, mint 1994-ben voltak. A csődök száma 1993 óta csökken; a Fokker és Philips megingása ugyan érzékenyen érintette a nemzeti büszkeséget, de nem tipikus a gazdaság egészét tekintve.
A hollandok nagyfokú arányérzékről tesznek tanúbizonyságot. A Kok-kormány már a törvényhozási periódus kezdetén, 1994-ben négyéves tervet terjesztett elő, amely 350 000 új munkahely megteremtését helyezte kilátásba, és a közkiadások 0,4 százalékos csökkentését ígérte. A középtávú költségvetés helyzete az eredeti elgondolások szerint alakul – egyszerűen azért, mert a számításokat konzervatív konjunktúra-prognózisokra alapozták.
Abban az esetben, ha a gazdaság – az előző évekhez hasonlóan – a vártnál gyorsabban növekszik; Gerrit Zalm pénzügyminiszter csökkentheti a tervezett adóbevétel-többletet. Az alapfilozófia ugyanis az adófizetők foglalkoztatást ösztönző tehermentesítésére épül. A beígért 9,5 milliárd guldenes adó- és járulékcsökkentést a tervezett négy helyett két év alatt megvalósították.
Az adóterhelés csökkentése ellenére sincsenek problémáik a hollandoknak a Maastrichti Szerződés 3 százalékos kritériumának teljesítésével. A költségvetési deficit 1997-ben az OECD becslése szerint nem lesz több, mint a GDP 2,3 százaléka. Németországgal szemben itt az államadósság aránya sem növekszik már. Bár még mindig jóval a 60 százalékos Maastricht-küszöb felett van, biztató jel, hogy a GDP 80 százalékát elérő csúcsmagasságról az idei pénzügyi évben 75 százalékra tudták levinni. Tíz év alatt akarják elérni a 60 százalékot; Wim Duisenberg, a holland jegybank elnöke számára ez “megnyugtató tempó”.
Hollandiában a tulajdonképpeni fordulat már 15 évvel ezelőtt elkezdődött. Ez valóságos feltámadást jelentett az országot keményen sújtó 1981-82-es recesszióból. Akkor az állami kiadások a GDP 60 százalékát érték el, a költségvetési hiány hét százalékra ugrott, a munkanélküliség pedig 11 százalékos volt. Ebben a válságban – amelynek emléke még ma is mélyen él a hollandokban – szánták rá magukat a korábban kérlelhetetlenül konfrontálódó munkaadók és a szakszervezetek a nevezetes “Wassenaar-paktum” megkötésére. Az 1982 novemberében aláírt megállapodás bérmérséklést és munkaidő-csökkentést irányzott elő. Amit a hollandok a paktum óta tesznek, azt a Wirtschaftswoche így foglalja össze: “állandó szövetség a munkaalkalmakért”.
A bértárgyalásokon szinte mindig ugyanarról van szó: új munkahelyekről. Miközben Németországban 1982 és 1990 között a darabbér-költségek majdnem tíz százalékkal emelkedtek, Hollandiában nem változtak. Ezt követően még 1994-re és 1995-re is null-fordulókban egyeztek meg a munkaadók a szakszervezetekkel.
A munkaalkalmak növelésének elsőbbsége érdekében Európa e gazdag országában befagyasztották a szociális szolgáltatásokat és a törvényes minimálbért. A minimálbér tíz év alatt az átlagbér 66 százalékáról az 54 százalékára csökkent. Az OECD számításai szerint egymillió holland köszönheti munkahelyét ennek a határozottságnak.
Akkoriban a munkavállalók nevében az az ember írta alá a paktumot, aki azóta az FNV szakszervezeti csúcsszövetség elnökéből kormányelnökké lépett elő. Wim Kok, a holland reformcsoda atyja ma azt aratja le, amit 1982-ben vetett.
