Egy magyar-izraeli vegyes bank alapításának gondolata 1988-ban vetődött fel a Magyar Hitel Bankban (MHB), noha akkor még nem állt helyre a diplomáciai kapcsolat a két ország között. Mohácsi László, az MHB akkori vezérigazgató-helyettese próbálta négy hitelintézetnél is kipuhatolni a vegyesbank-alapítással kapcsolatos izraeli hajlandóságot. – Ezek során kiderült, hogy a Bank Leumi le-Israelnél (BLI) dolgozó Moshe Sanbar magyar származású – emlékezett a Figyelő kérésére Mohácsi László. Nem tudni, e tény mennyit nyomott a latban, mindenesetre a felek már az első találkozón aláírtak egy szándéknyilatkozatot.
Mindezek ellenére csak 1990 elején született meg a szindikátusi szerződés, mely szerint az MHB-nak kell partnereket szereznie az alapítandó hitelintézetnek, s olyan hiteleket és forráskihelyezést garantálnia, hogy az első üzleti évben a bank költségeit fedezni lehessen. A magyar anyabank a fiókhálózatát is az új hitelintézet rendelkezésére bocsátotta.
Az izraeli fél a banküzem felállítását és működtetését vállalta, tekintve, hogy a BLI otthon igen korszerű számítógépes rendszert használt. Kecsegtetőnek tűnt az az izraeli ígéret is, hogy a kinti anyabank külföldi hálózata segít az MHB-nak bekerülni a nemzetközi pénzpiaci vérkeringésbe. Ami pedig a potenciális ügyfélkört illeti: elsősorban azokat a már az idő tájt is, vagy feltételezhetően később dinamikusan fejlődő cégeket kívánták megnyerni, amelyek a két ország közötti, illetve a nemzetközi kereskedelemben érdekeltek voltak. (Akkoriban a hadiiparban, a gyógyszeriparban, valamint az élelmiszeriparban mutatkozott a magyarok szolgáltatásai, termékei iránt izraeli igény.)
Ám az MHB vezetőségében nem mindenki tudott a bankalapítási tervekről. Nem tudott például az egyik vezérigazgató-helyettes, Boros Imre sem, holott ő felelt a nemzetközi részleg irányításáért. Amikor viszont már értesült a tervekről, Boros többször is azt firtatta: voltaképpen mi is a célja a Leumi Hitelbank néven alapítandó hitelintézetnek? Hiszen a teljes körű (külföldiek devizaszámla-vezetésére is vonatkozó) működési engedélyt éppen az idő tájt, 1990 elején kapta meg az MHB a volt Állami Bankfelügyelettől (Baf), s ennek birtokában gyakorlatilag beindult a magyar anyabank nemzetközi tevékenysége. Ám az igazgatók többsége úgy vélte, hogy az új vegyes bank alapvetően nem az MHB-nak jelent majd konkurenciát.
Ilyen előzmények után engedélyezte a Baf – 1990 szeptemberében – a Leumi Hitelbank működését, azt követően, hogy egy hónappal korábban a Magyar Nemzeti Bank (MNB) már ellátta devizajogosítvánnyal a hitelintézetet. A bank iránti bizalmat csak fokozta, hogy – bár a jogszabályok az alaptőke befizetésére hároméves türelmi időt adtak – az alapítók szinte azon nyomban átutalták az 1,3 milliárd forintot.
A felek közötti megállapodás szerint a magyarok adták a bank igazgatóságának elnökét (Mohácsi László), valamint az üzleti tevékenységért, illetve a technikai fejlesztésekért felelős vezérigazgató-helyetteseket (Páles Gyula, illetve Réczei Imre), az izraeliek pedig a vezérigazgatót (Shraga Adler), valamint a devizaügyletekért felelős vezérigazgató-helyettest (Moshe Béhar). A társaság alelnöke a hazai bankárkörökben jól ismert Fekete János lett. – A két ország közötti kapcsolatok a diplomáciai viszony hiánya miatt igen alacsony szinten álltak. Így abban a reményben fogadtam el Moshe Sanbar ajánlatát, hogy az LHB hozzájárulhat a két ország kapcsolatainak kiépítéséhez – mondta a Figyelőnek Fekete János.
Mindenesetre Shraga Adler kinevezése kicsit meglepő volt, lévén, hogy Izraelben jóval alacsonyabb szinten tevékenykedett: egyáltalán nem volt bankvezetői gyakorlata. Hamar kiderült azonban, hogy a magyarok: Páles és Réczei sem igen jártasak a bankirányításban. Pálest egyébként 1990-ben azért hívták az MHB-hoz, hogy a bank követelésértékesítő részlegét felállítsa. Ám ebből az elképzelésből akkor nem lett semmi, ezért Mohácsi László – mintegy vigaszdíjként – felajánlotta neki a Leumi Hitelbank vezérigazgató-helyettesi székét.
Az izraeliek az üzleti tevékenység gyors felfuttatását szorgalmazták, s mivel nem bíztak az önmaguk által delegált vezérigazgató-helyettesben, Páles felelősségévé tették, hogy 1991. január elsejére már legalább 50 ügyfele legyen az LHB-nek. Nem csoda, hogy a sietségben már 1990 decemberében be-becsúszott egy-két kétes ügylet.
Pedig kezdetben az MHB által átadott ügyfélkör elegendőnek tűnt ahhoz, hogy a Leumi Hitelbank sikeresen működjék. Annak ellenére, hogy az MHB néhány olyan partnert is átpasszolt, amelyeket a bankfelügyeleti előírások (akkor még nem volt érvényben az 1991 végétől 1996 végéig hatályos pénzintézeti törvény) miatt nem tudtak tovább hitelezni, mint például a Videotont, Bábolnát, Mezőhegyest, a Hengerművet stb., azokkal tehát az új hitelintézet nem is számolhatott tartós ügyfélként.
Ez a gond azonban akkor még kevesek fejét törte. A döntő többség az izraeli anyabank által ígért szupermodern számítógépes rendszer bűvöletében élt, melynek birtokában a tulajdonosok az itthon csak manapság elterjedőben lévő home banking, electronic banking szolgáltatás meghonosítását ígérték. A mesterségesen felerősített várakozást csak fokozták a vezetők – köztük Moshe Sanbar, a BLI elnöke, a Leumi Hitelbank felügyelőbizottságának elnöke – hangzatos nyilatkozatai arról, hogy Budapestet szemelték ki az anyabank kelet-európai aktivitásának célpontjául.
Ám amikor az LHB nagy csinnadrattával 1991 májusában megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt, az izraeliek sajnálattal közölték: mégsem lehet idetelepíteni az anyabanknál használatos számítógépes rendszert. – Kérdés, vajon helyes volt-e az Olivettit választani, mint szállítót – mondta Mohácsi László. Persze lévén, hogy a Bank Leumi-le Israel az Olivettivel volt kapcsolatban, kézenfekvő volt, hogy ez utóbbi adaptálja a rendszert. – Mindenesetre a bevezetett számítógépes rendszer semmivel sem volt különb azoknál, amelyeket kisbankok tucatjai már akkoriban is működtettek, vagy valamivel később állítottak üzembe – mondta ugyanerről a Figyelőnek Páles György.
Ráadásul a próbafuttatások során még ez az átlagos számítógépes rendszer is tele volt hibával. Egy ideig sikerült úgy-ahogy menteni a menthetőt, a kézi könyveléssel. Ám 1991 októberében jött az újabb izraeli verdikt: a párhuzamos könyvelést meg kell szüntetni: “a rendszer annyira jó, hogy nincs szükség effajta kontrollra”. A hibák azonban csak nem szűntek meg… A 120 fős gárda idejének javát a hibakeresés kötötte le, alig 10-12 fő foglalkozott a hitelezéssel kapcsolatos összes feladattal. Nem véletlen, hogy a bank rossz portfóliójának döntő hányada ebben az időszakban – 1991 végétől 1992 közepéig – alakult ki.
Igaz, akkor más út nemigen mutatkozott. Már 1991 közepén látható volt ugyanis, hogy a bank nem alapozhat a pénzforgalmi jutalékokra, az izraeli tulajdonosoktól is elvárt eredmény csak a hitelezés növelésével érhető el. Ám kérdéses volt, hogy ehhez honnan szereznek majd elegendő kihelyezhető forrást. Az MHB és a takarékszövetkezetek mellett csak a külföldi magánszemélyek jöhettek szóba. Utóbbiak viszont szinte kizárólag igen magas kamatra voltak hajlandók betétet elhelyezni. Korábban a kívülállók azt feltételezték, hogy ez a bank (az úgynevezett zsidó tőke összefogása eredményeként) majd tele lesz pénzzel, most pedig kiderült: még az anyabank is látványosan tartózkodik a hitelnyújtástól. Ugyanakkor még az olyan, természetesnek hitt partnerek, mint a Zsidó Hitközösség, is vonakodtak betétet elhelyezni az LHB-ben.
Jobb híján ezért a rendkívül drága külföldi forrásokból kezdte a tervezettet meghaladó mértékben felpörgetni az LHB hitelezési tevékenységét. Időközben a bank egy-két ügyfele ellen felszámolási eljárás indult. A kihelyezett hitelek visszaszerezhetőségének esélyeit jól példázza a Békéscsabai Konzervgyárral 1991 végén kötött csődegyezség, amely után nem sokkal később kiderült: a biztosítékok nagy része szőrén-szálán eltűnt.
Érzékelve a bajt, ekkor adta ki Páles a jelszót: arccal a magánszektor felé – ahelyett, hogy jelezte volna a magyar tulajdonosoknak a problémákat. Akkor ugyanis még úgy gondolta, hogy üzleti sikerekkel a bajok orvosolhatók. A stratégiai váltás szépséghibája, hogy akkorra már széles körben elterjedt: a Leumi Hitelbanktól rendkívül könnyű hitelhez jutni. Nem csoda, hogy köztörvényes bűnözők, szélhámosok is megtalálták a bankot, tömegével hamisítva hivatalos dokumentumokat, tulajdoni lapokat. Bár az Állami Számvevőszék elmúlt évi jelentésének (Figyelő, 1996/34-35. szám) azon kitételét Páles vitatta, hogy biztosítékok nélkül is adtak volna hitelt, azt elismerte, hogy a dokumentáció-elemzés hiányos volt.
Mindezek dacára 1991-et a társaság tulajdonosai a gyors növekedés éveként könyvelték el. Az akkori belgazdasági helyzetet és feltételeket ismerve nem számított a vészharang megkongatásának, hogy Shraga Adler az igazgatóság 1992. májusi ülésén megjegyezte: “igen nagy óvatossággal kell hitelezni”. A vezérigazgató felhívta a figyelmet, hogy olyan cégeket kell finanszírozni, melyek igazolt forgalma biztosítja a forrásokat a kamat és a tőke visszafizetésére. Az ingatlanbefektetések helyett inkább a forgótőke finanszírozását tartotta ildomosnak. Ingatlant mint fedezetet csak más biztosítékokkal együtt és általában 40 százalékban javasolt figyelembe venni, s indítványozta, hogy minden, nem forgótőkére irányuló hitelkérelem kerüljön a bank cenzúrabizottsága elé. Az igazgatóság ugyancsak izraeliek által delegált másik tagja, Zwi Hoffman pedig úgy vélte, hogy elsősorban exporttal foglalkozó, illetve külföldi érdekeltségű cégeket kell finanszírozni, miközben óvott a csak a hazai piacra irányuló társaságoktól.
Páles ezzel szemben megjegyezte: több olyan cégnek adtak hitelt, amelynek külföldi partnere volt, illetve exportált, utóbb mégis csődöt jelentett. Ezért úgy vélte, hogy nem szabad megszigorítani a hitelfeltételeket, mert ezzel ügyfeleket veszíthetnek el. A szintén az MHB-t képviselő Martényi Csabáné az utóbbival egyetértett, ám annyiban igazat adott az izraelieknek, hogy kerülni kell az ingatlanbefektetéseket.
Fekete János – aki az időközben az MHB-Daewoo-hoz szegődött Mohácsi László után látta el az elnöki teendőket – mindössze annyit fűzött hozzá a vitához: a bank azért ne legyen túlzottan óvatos, hiszen akkor nyereség nélkül zárhatja üzleti évét. – Erre a megjegyzésre ugyan nem emlékszem, de biztos igaz lehet, mert ebben a kérdésben ma is ugyanazt az álláspontot képviselem. Egy bank legyen óvatos, de a túlzott óvatosság szerintem káros lehet, hiszen akkor a bank nem nagyon tud üzleteket kötni – mondta a Figyelőnek Fekete János.
Végül az igazgatóság úgy határozott, hogy a hitel-, illetve garanciavállalási kérelmek elbírálása 100 millió forint felett az igazgatóság hatáskörébe kerül át.
Ugyane testület 1992. decemberi ülésén Páles már arról tájékoztatott, hogy az LHB minősített követelésállománya az előző évhez képest megháromszorozódott. Külön hangsúlyt kapott az Aranycsapat Kft. hitele, mely a kockázat szempontjából 50 százalékosnak minősült. Bár a hitel mögötti fedezetet jónak ítélték, mégis értékesítésre ajánlották, ami akkor már folyamatban volt. Az Aranycsapat Kft. hitele mögött egyébként ténylegesen a később a “ladás botrányáról” elhíresült Samax cég állt. A másik nevezetes hitelügylet a néhány hónappal később szintén az újságok címlapjaira került Gyomaendrődi Vállalkozói Takarékszövetkezet nevéhez kapcsolódott: hitelének akkor még 80 százalékos megtérítésére tartott igényt az LHB.
Az 1992-es év eseményeiről, a bank megnövekedett kockázatairól egyébként az igazgatóság jelentésébe mindössze annyi került, hogy “a magyar gazdaság recessziója miatt az LHB alapvetően rövid távú kihelyezésekre törekedett, ami a csökkenő, de még mindig magas kamatszinttel együtt indokolt.” Pániknak a legkisebb jele sem tükröződik az akkori dokumentumokból, éppen ellenkezőleg: az illetékesek inkább az LHB iránti bizalom jelének tekintették, hogy a betétállomány megháromszorozódott, a tartozásállomány szerkezete jelentősen javult, s még szép nyereségre is sikerült szert tenni. A híres-nevezetes számítógépes rendszer pedig a “jelentősen bővült” minősítést kapta.
Bár a hivatalos álláspont szerint az 1992-es év a stabilizálódás, a konszolidálás jegyében telt el, a bank 1993. márciusi közgyűlésén Győrfi István, a felügyelőbizottság (fb) tagja úgy értékelt, hogy az LHB gyors növekedése 1992-ben is folytatódott. Ezt mutatta az előző évihez képest 20 százalékkal gyarapodó mérlegfőösszeg és a hitelállomány növekedése. Igaz, a minősített követelésállomány is nőtt, de ezt a rendkívül szigorú csődtörvény hatálybalépésének tulajdonította. Ám azt is kijelentette: a kockázatot mérsékelni kell. Igaz, úgy vélte, hogy ha nő a betétállomány, a kamatjövedelem is nőhet, a kétes kintlévőségek nem ingathatják meg a bankot, így 1993-ban is lehetőség van a jó eredményre. De azért az fb javasolta a portfólió és a minősítések felülvizsgálatát.
– Noha a bank szénája már 1992 végén is rosszul állt, ezt a bank könyvvizsgálójának, a Price Waterhouse-nak (PW) még nem volt módjában kifejezésre juttatni, mert a bank működése megfelelt az akkori jogszabályoknak – közölte a Figyelővel az auditor társaság illetékese.
Ám 1993 elején az adósok tömegesen nem fizették vissza lejárt hiteleiket. Mivel a bank forrása jelentősen megcsappant, a vezetők idejének nagy részét a refinanszírozási hitellehetőségek felkutatása töltötte ki. Az eszközök-források lejárati összhangja egyre inkább felborult: a hosszú lejáratú hiteleket igen rövid, néhány hónapos betétek finanszírozták.
Volt tehát bőven dolga az 1993-ban a BLI londoni részlegétől Budapestre vezényelt új vezérigazgatónak, David Efrimának, aki a 120-as létszámot pillanatok alatt 80-ra csökkentette. A hitelezési részleget megduplázta, s felállította a hiteladminisztrációt (addig ugyanis a hitelkérelmeket nemegyszer érzelmi alapon bírálták el). A döntéseket – konszenzusos alapon – ezután már egy 10 fős csoport hozta meg. Az új vezérigazgató kézivezérléses irányítási rendszert vezetett be, szabályzatok továbbra sem készültek.
Az üzleti jelentés tanúsága szerint egyébként az 1993-as év “a banküzemi folyamatok racionalizálása és a belső átszervezés jegyében telt el.” Felülvizsgálták a működési költségeket, amelyet az inflációs ráta alá szorítottak és szigorú költséggazdálkodást vezettek be. Az év első felének likviditási gondjait a bank az év második felére áthidalta. Nem tűnt tehát meglepőnek, hogy az Állami Bankfelügyelet 1993 júniusában teljes körű kereskedelmi banki engedélyt adott az LHB-nak.
Pedig ekkor (1993. márciusi és 1994. márciusi jelentéseiben) már a PW is indítványozta a hitelezési tevékenység javítását. Az 1993. évről készített jelentésében például felhívta a figyelmet, hogy a hitelkérelmek bírálata, az adósok figyelése több esetben nem elég körültekintően történt, ezzel magyarázható a rossz hitelportfólió kialakulása. Emellett a követelések és tartozások lejárati egyensúlya nem volt szilárd. A hitelek fedezettel való ellátottsága több esetben – főleg a régen kiadott hiteleknél – nem volt megfelelő, illetve nem felelt meg minden szempontból az 1991 decemberétől hatályos pénzintézeti törvénynek (pit). Az 1992-ben elfogadott fedezetek terheltsége, mobilizálhatósága több esetben nem nyújtott elég biztonságot. A készpénzzel, viszontgaranciával való fedezettség több esetben hiányzott.
Mivel kihelyezett hiteleinek jelentős része minősített követelés (az 1992 végi 1,1 milliárddal szemben 1993. december 31-én már 4,1 milliárd forint) volt, az LHB – sok más bankhoz hasonlóan – 1993-ban restriktív hitelpolitikát folytatott. Míg 1992-ben elsősorban a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari feldolgozó üzemeknél, valamint a kis- és középvállalatoknál jelentkeztek a problémák, 1993-ban már a tőkeerős magáncégek többsége is megroggyant. A bank mérlegfőösszege visszaesett, betétállománya jelentősen csökkent a magas hozamú állampapír-kibocsátás és a bankok között kialakult kamatverseny hatására. Az 1993-as évet az LHB már veszteséggel zárta. Tőkemegfelelési mutatója (13,65 százalék) azonban még így is magasabb volt a törvényes minimumnál. Pedig a szavatolótőke 15 százalékát meghaladó négy nagyhitelből kettő (J & J 366 millió forint, Hunor 444 millió forint) értéke volt nagyobb a jegyzett tőke 25 százalékánál. Az LHB 1994. évi befektetései meghaladták a szavatolótőke 15, a bank összbefektetései pedig a 100 százalékát. Az fb egyébként 1994-ben felhívta a figyelmet a nagyhitelek állományának csökkentésére. Ennek ellenére – az örökölt portfólióra hivatkozva – nem született érdemi megoldás.
A cseppet sem szívderítő adatokat az izraeliek a magyar fél, jobban mondva az általa a bankba delegáltak korántsem áldásos tevékenységének tulajdonította. Megszületett a döntés: a rossz portfóliót csökkenteni kell. A legbiztosabb módszernek természetesen az állami bankkonszolidáció bizonyult. Ám az LHB csak közvetve, a részvények 50 százalékát birtokló MHB-n keresztül számíthatott állami tulajdonú hitelintézetnek. Kézenfekvőnek tűnt a megoldás: vegye át a rossz portfóliót az MHB. Ezt az elképzelést szentesítette szóban az IMF-Világbank 1993. őszi közgyűlésén az fb elnöke, Moshe Sanbar Szabó Ivánnal, s néhány héttel később az akkori pénzügyminiszter 3,25 milliárd forint erejéig engedélyezte, hogy az MHB rossz hiteleket vegyen át a Leumi Hitelbanktól. A vételárat a Pénzügyminisztérium (PM) 2013/C jelű konszolidációs államkötvényekkel fizette ki. Ugyanakkor a PM-mel kötött szerződés szerint a veszteségek várható mértékével megegyező, 2,2 milliárd forint értékű államkötvényt kapott.
Ennél persze jóval nagyobb volt a Leumi rossz hitelállománya. Ráadásul az MHB kikötötte, hogy csak olyan értékben vesz át rossz hiteleket, amelyek céltartalékigénye 1,2 milliárd forint. Vagyis korántsem a legrosszabb, hanem a viszonylag jobb követelések kerültek el a banktól, így az MHB a Szabó Iván-féle kerethez képest 1,2 milliárd forintnyit javított saját pozícióján.
Ám a konszolidáció után sem lett jobb az LHB helyzete. A banknál maradt portfóliót a könyvvizsgálat az átadotthoz hasonlóan rossznak és kétesnek ítélte.
Az 1994 februári igazgatósági ülésen vázolta a vezetőség az az évi üzleti terveket. Ezek között szerepelt az LHB hitelportfóliójának növelése, mintegy 600-800 millió forint értékben, ennek módjaként új ügyfelek feltárása érdekében még mindig az anyabank hathatós közreműködését jelölték meg – hivatkozva a szindikátusi szerződésben az izraeliek vállalására. Felmerült egy 30 millió dolláros LHB-EBRD-Hitelgarancia Rt. közös, kis- és középvállalkozásokat támogató program beindítása. S mintegy 700 millió forintot kívántak behajtani hitelbiztosítékokból. A devizaforgalmi jutalékot jelentősen növelni szeretették volna, egyúttal meg kívánták szüntetni a nagybetétesektől – különösen a takarékszövetkezetektől – való függőséget, bővítve a lakossági betétállományt.
Ám az 1994. áprilisi közgyűlésen az addigi nem megfelelő hitelezési gyakorlat miatt végre személyi konzekvenciákat is levontak. (Többek között Pálest is menesztették.) A megválasztott új vezetőség hamar kiderítette, hogy a minősített követelések utáni céltartalék-képzési igény 700 millió forinttal több az előrejelzettnél. Csak ekkor készült hitelezési, adósminősítési, fedezetértékelési, követelésminősítési és céltartalékképzési, valamint befektetési szabályzat. Átdolgozták az üzletszabályzatot. Szigorú költséggazdálkodást vezettek be, melynek köszönhetően sikerült a működési költségeket az 1993. évi szint alá szorítani. Átalakították a banki szervezetet.
Az LHB azonban 1994. június végére elveszítette saját tőkéjét. Ezt később még kompenzálták az árfolyamnyereségből, új szolgáltatások, termékek bevezetésével. De már megfogalmazódott az alaptőke felemelésének szükségessége. Ám az izraeli tulajdonosok elzárkóztak a tőkeemelésben való részvételtől. Sőt, 1994 szeptemberében az izraeli sajtóban megjelent a Bank Leumi le-Israel kivonulási szándéka az LHB-ból. Nem csoda, hogy erre a hírre azonnal megindult az izraeli érdekeltségű források kivonása.
1994 novemberében Tel-Avivban elhatározták, hogy el kell kerülni az LHB hangos felszámolását. Ugyanakkor az is kimondatott, hogy alapítani kell egy társaságot, mely könyv szerinti értéken megveszi az LHB 1994. szeptember végi minősített állományát. Így került 1995 januárjában az MHB és a BLI által alapított M & L Invest Kft.-hez (1 millió forintos alaptőkéje 61 millió forintra való felemelésével egyidejűleg) a bank követeléseinek 6,4 milliárd forintnyi része. Az adásvétel szépséghibája, hogy az 1994. szeptember 30-a után minősített követelések a banknál maradtak.
Az LHB működése 1994 végén több ponton nem volt összhangban a pit előírásaival, valamint a jegybanki limitekkel. A bank teljes nyitott devizapozíciója 1994 végén meghaladta az MNB által 1994. október 31-ig engedélyezett mértéket, s a bank nem tudta bemutatni, mekkora jegybanki limitje volt a nyitott pozícióra, az utolsó negyedévre. Ezért az MNB és a Baf 1995. június 30-ig “átmenetileg tudomásul vette”, hogy a majdnem teljes tőkevesztés miatt az LHB további biztonságos működésének feltételei ellehetetlenültek.
1995-ben folytatódott az erőteljes vállalkozói és vállalati forráskivonás a bankból. Ezért az LHB kénytelen volt még a korábbiaknál is jobban a drága bankközi forrásokra támaszkodni. A jegybanki repoügyletekből a forintforrások közel felét biztosították.
A PW szerint az 1995. januári koncepció végrehajtása ugyan jelentősen javította az LHB helyzetét, ám a könyvvizsgáló újfent jelezte: a további működéshez tőkebevonás szükséges. Ezt erősítette meg az 1995. februári rendkívüli közgyűlésen Győrfi István is, mondván: a bank jelenlegi helyzetében működőképes, ám “gyors tőkeemelés nélkül nem lehet a jövőt megalapozni”. (Egyébként ekkor választották be az MHB-t, mint jogi személyt az igazgatóságba.)
Az izraeli tulajdonosok azonban alaptőke-emelés helyett 1995 májusában átruházták részvényeiket az MHB érdekeltségi körébe tartozó két részvényesre: a Széria XIV. Szervező és Tanácsadó Kft.-re és a Silver Befektető és Vagyonkezelő Kft.-re, s tárgyalásokat kezdtek az LHB 100 százalékos részvénycsomagjának 1 milliárd forintos tőkeemeléssel egybekötött eladásáról. Mivel azonban a vevőjelölt orosz Baltijszkij Bank július elején elállt az üzlettől, nem maradt más hátra, mint az LHB-t beolvasztani az MHB-ba.
Az izraeliek azonban nem akarták, hogy a bank Leumi név alatt tűnjön el a hazai hitelintézeti palettáról. Ezért a kezdeményezésükre 1995 júliusában módosított társasági szerződés értelmében a hitelintézet felszámolása már MHB-Silver Bank néven kezdődött meg. Az igazgatóság elnöke Fekete János, tagjai pedig – jogi személyként – a Széria és a Silver Kft., valamint az MHB Invest Rt. lett. Minderre Fekete János úgy emlékszik: “1994. december 31-ével eljöttem az LHB-ból. Arra, hogy ez technikailag hogyan lett lebonyolítva, nem emlékszem. A bank ügyeivel ezen időpont után már nem foglalkoztam, mert időközben a bank vezetése számomra megnyugtató módon rendeződött.”
Az 1995. augusztus végi rendkívüli közgyűlésen az új tulajdonosok elhatározták, hogy a pénzintézeti tevékenységet beszüntetik, jogosítványukat pedig visszaadják a Baf-nak. Mindezt Rusznák Tamás, a Baf akkori elnöke 1995. szeptember 1-jei hatállyal engedélyezte, egyidejűleg kezdeményezte a bank felszámolását, s bankfelügyeleti biztost rendelt ki azzal az indoklással, hogy “a Leumi Hitelbank pénzügyi és tőkehelyzete 1995-re végleg megrendült, mérlegfőösszege, saját, illetve szavatoló tőkéje folyamatosan csökkent, a tőkeemelés halaszthatatlanná vált”.
A felszámolás végül 1995. szeptember 7-én kezdődött meg. A hitelintézet vezetősége 80 millió forintot engedett át a felszámolás költségeinek finanszírozására és a hitelezők kielégítésére a Pátria Kft. megbízásából a felszámolást végző Tóth Tamásnak.
Ezt megelőzően azonban a Leumi Hitelbank még a betéteseket hiánytalanul kifizette, így az Országos Betétbiztosítási Alapnak egyetlen fillérrel sem kellett helytállnia. A hitelezők többségét is még a felszámolási eljárás kezdete előtt sikerült kielégíteni. A megmaradt hitelezők igényei kilencven százalékban azonosak voltak a menedzsment által elismerttel, így azokat a felszámoló nem is vitatta. Csupán a bank helyi adó- és vámtartozása kérdőjeleződött meg. – Ezek közül a helyi adóhatóság valószínűleg megkapja 3,5 millió forintos jussát, ám a VPOP nem tudja bizonyítani 3 millió forintos követelésének jogosságát – tájékoztatta a Figyelőt Tóth Tamás.
Ami a bank követeléseit illeti: az M & L Invest Kft.-hez került 6,4 milliárd forintból 1995 végéig mindössze félmilliárd forintot sikerült behajtani. – Az 1996 januárjában fele-fele arányban a Pretium Holding és az Első Polgári Befektető Rt. birtokába került társaság a további 5,9 milliárd forintnak valószínűleg csak a töredékét, mintegy 15 százalékát tudja visszaszerezni – közölte a Figyelővel Czilják László vezérigazgató. A követelések nagy része ugyanis 1992-93-ból származik, s azóta már vagy lekerült a tulajdoni lapról a bank jelzáloga, vagy az adósok szűntek meg. Ugyanakkor vannak a portfólióban vitatott követelések – az ezekre kifizetett vételárat előbb megpróbálják tárgyalásos úton rendezni, végső esetben pedig pert indítanak.
Így tesznek például éppen a felszámolóval szemben, az értékesítésre átadott csomagból több tízmillió forint visszafizetését követelve, minekutána első körben Tóth Tamás elutasította igényüket. Most már csak ez utóbbi követelés rendezése az akadálya annak, hogy egyszer s mindenkorra becsukódjék a hányatott sorsú Leumi Hitelbank dossziéja.
