A Magyarországon jelenleg fennálló rendszer számos tulajdonságában hasonlít az inflációs célkitűzés mérsékelt inflációjú országokban alkalmazott, a csúszó árfolyamsávval kombinált változatához. A monetáris politika végső célja az infláció leszorítása, amelyhez közbülső cél tartozik, az előre meghatározott árfolyampálya fenntartása. Az árfolyampályát az inflációra vonatkozó előrejelzés alapján határozza meg a kormányzat. Az inflációs célkitűzés rendszerétől elsősorban abban különbözik ez a rendszer, hogy nincs sem a kormányzat, sem a jegybank részéről explicit kötelezettségvállalás az inflációs prognózis mellett.
A prognózis meghirdetése során figyelembe veszik a fiskális alkalmazkodás várható mértékét, de a prognózistól való eltérés esetére semmiféle eljárás nincs meghirdetve. A jegybanki kötelezettségvállalás elsősorban az árfolyampályára vonatkozik, az intervenciós sáv viszonylag szűk (nemzetközi összehasonlításban is). Ezért a meghirdetett inflációs prognózis várakozásokat orientáló ereje kisebb. A jelenlegi magyar rendszer árfolyamra alapozott stabilizációnak sem tekinthető abban az értelemben, hogy nem az inflációs differenciánál kisebb mértékű leértékelés az inflációcsökkentés elsődleges eszköze.
Az árfolyamsáv meghirdetésének mégis központi szerepe van. Az egyik funkciója a szükséges leértékelés kiszámíthatóbbá tétele. Másrészt a jegybanki kötelezettségvállalás miatt az árfolyamrendszer tölti be az áralakulást orientáló nominális horgony szerepét.
Amennyiben az infláció mérséklésének középpontba állítása érdekében az inflációs célkitűzés rendszeréhez közelítenénk a mai rendszert, ez egyrészt az inflációs cél megvalósítása melletti kötelezettségvállalás nyílt deklarálását, explicitté tételét igényelné, másrészt az árfolyamrendszer rugalmasságának növelését tenné szükségessé.
Az inflációs célkitűzés irányába történő elmozdulás mellett szól az, hogy ma Magyarországon az inflációs folyamatot nagymértékben meghatározza a hosszabb inflációs időszak mechanizmusaiból kialakult tehetetlenség, s ennek az inerciának a megtörésével esetleg csökkenthetők lennének a dezinfláció költségei. Dornbusch és Fischer (1993.) mérsékelt inflációjú országokat vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a magyarországihoz hasonló árfolyamrendszerek (crawling peg vagy diszkrét leértékelések) nem járultak hozzá a dezinfláció költségeinek csökkentéséhez (Írország, Spanyolország, Mexikó).
Mindenesetre az infláció várható alakulásának előrejelezhetősége óvatosságra int. A jelenlegi éves tervezési periódus mellett a meghirdetett program bármilyen inflációs sokk esetén hiteltelenné válhat.
A gazdaságban várható jelentős strukturális változások kiszámíthatatlanabbá teszik az inflációt. Bár Vincze és Zsoldos tanulmánya (MNB Füzetek 1996/5) szerint Magyarországon a legnagyobb relatív árváltozások lezajlottak 1991-92-ben, a fejlett országokhoz viszonyítva továbbra is jelentős átrendeződésekre kell számítanunk. Ezeket egyrészt kormányzati intézkedések váltják ki: központi árrendezések, az adórendszer változása, a vámvédelem és a nem vámjellegű importkorlátozások leépítése.
A külkereskedelem szerkezetének várható átalakulása szintén kiválthat relatív árváltozásokat. Míg Magyarország komparatív előnye feltehetően a közepesen képzett munkaerő bőségében rejlik, a fejlett országokba irányuló exportunkban az alacsony képzettségű munkaerőre alapozott bérmunka mellett még mindig nagy szerepe van a nyersanyag- és energiaigényes ágazatoknak. A működőtőke-beáramlás várhatóan felgyorsítja a külkereskedelem szerkezetének átalakulását.
A relatív árváltozások további forrása lehet a nem kereskedelmi szektor súlyának további növekedése, a különböző iparágak eltérő ütemű technológiai fejlődése.
Az árfolyamrendszer rugalmasságának növelése mellett több érvet is fel lehet sorakoztatni. Az átalakulási folyamat előrehaladtával az optimális reálárfolyam-pálya kalibrálása nehéz feladat elé állítja a kormányzatot. A gazdaságban nagy horderejű strukturális változások zajlanak, amely a relatív árak és termelékenység gyors változásával járnak együtt. Ezért az ország nemzetközi versenyképességét jellemző standard mutatószámok – az áralapú és a fajlagos munkerő-költségek alapján számított (PPI, ULC) reál effektív árfolyamindexek – nem adnak megfelelő információt az árfolyam-politika értékeléséhez. A technológiai fejlődés, a termelékenységnövekedés eredményeként az átalakulási folyamat első szakaszára jellemző alacsony egyensúlyi reálárfolyam hosszabb távon várhatóan felértékelődik. Egy rugalmasabb árfolyamrendszer lehetőséget biztosít a fundamentális változásokat követő reálárfolyam-alakulásra. Emellett arra is, hogy átmeneti sokkok esetén stabilizálja a gazdaságot. A nominális árfolyamváltozáson keresztül megvalósuló reálárfolyam-alkalmazkodás lehetősége azért fontos, mert szinte nincs lehetőség rugalmas fiskális alkalmazkodásra.
A hazai tőkepiac nemzetközi integrációjának növekedésével a tőkebeáramlás pénzmennyiségre gyakorolt hatásának semlegesítése egyre nagyobb kvázi-fiskális költséget jelent, ugyanakkor a forint egyre nagyobb mértékben van kitéve a spekulációs támadások veszélyeinek. Az árfolyamrendszer rugalmassága a tőkeáramlás kezelésére is új alternatívákat kínál.
Az inflációs célkitűzés rendszeréhez szükséges két intézményi változtatás optimális időzítése nem esik egybe. Az infláció melletti szorosabb kötelezettségvállalás annál hatékonyabb, minél kisebb az inflációs sokkok valószínűsége. Az új rendszerre való áttérésre az a legkedvezőbb időszak, amikor az infláció jól előrejelezhető, és csökkenő tendenciájú. Az inflációs célkitűzést alkalmazó országok is olyan időszakban vezették be, amikor általános inflációcsökkenés volt tapasztalható. Ez hozzásegítette őket a program hitelességének megteremtéséhez. Ezzel szemben az árfolyamrendszer rugalmassága tekintetében a gyorsabb bevezetés tűnik kedvezőbbnek, előre felkészülve a rögzített árfolyamrendszert érő esetleges támadásokra. A nemzetközi tapasztalatok is azt támasztják alá, hogy amíg nem a piac kényszeríti ki az árfolyamrendszer megváltoztatását, addig jelentősebb költségek nélkül lehet áttérni egyik árfolyamrendszerből a másikba (Franciaország). Ha piaci kényszer hatására kell változtatni a korábban alkalmazott rendszeren, akkor a fennálló rendszer védelme, illetve a váltás utáni túlzott reakció extra költségekkel járnának. Mivel az árfolyampályának nominális horgony szerepe van, aminek hatékonysága a volatilitás növekedésével csökkenhet, az átmeneti időszakban (amíg az inflációs célkitűzés hitelessége gyenge) sávon belüli intervencióval lehet kiszámíthatóbbá tenni az árfolyam alakulását (erre mind Izraelben, mind Lengyelországban látunk példát). A meghirdetett szűk árfolyamsáv, illetve egy belső sáv fenntartása közötti különbség nem csak látszólagos. Az utóbbi egy preventív megoldás, ha a belső sáv fenntartásának költségei nőnek, a jegybank kisebb tekintélyveszteséggel tud teret engedni egy fenntartható árfolyam kialakulásának.
Az inflációs célkitűzés rendszerével kapcsolatban felvetődő további kérdés, hogy bevezetésével lehetséges-e az infláció gyorsabb ütemű csökkentése. Az infláció két fő komponense az inflációs inercia és a relatív árváltozások, melyek közül az inflációs inerciát lehet az inflációs célkitűzés rendszerével csökkenteni, ebből fakadhat a dezinfláció költségeinek csökkenése.
Vincze és Zsoldos (1996.) empirikus vizsgálatukban kimutatták az inflációs inercia felépülését a magyar gazdaságban. Az indexelés mechanizmusairól, elterjedtségéről, a nominális szerződések hosszáról, szinkronizáltságáról azonban nem rendelkezünk elegendő információval a kérdés megválaszolásához.
Az ár- és bérképzésben a visszatekintő indexelés jelenti a legnagyobb problémát. Számos latin-amerikai ország, Olaszország és Spanyolország tapasztalata szerint a dezinfláció addig nem lehet eredményes, amíg fel nem függesztik a bérek visszatekintő árindexre alapozott indexálását. Magyarországon a bértárgyalások alapját már most is az inflációs prognózis jelenti. A bértárgyalásokon született megállapodás azonban nem kötelező a magánszférában. A KSH által publikált bérnövekedés 1994-ben és 1995-ben is meghaladta a központi béralkuban meghatározott mértéket, ezért feltételezhetjük, hogy a nem állami szektorban foglalkoztatottak esetében más szabályok határozzák meg a béralakulást. Hasonlóan, a központi bérmegállapodások nagyfokú szinkronizáltságot visznek a központilag szabályozott béremelésekbe, a magánszférában azonban semmit nem tudunk nominálisan rögzített szerződések hosszáról, illetve a béremelések szinkronizáltságáról. Az árképzésben általában implicit indexelés valósul meg, de mind a hatósági, mind a piaci árak esetében találunk példát az explicit visszatekintő árképzésre is (biztosítási piac).
A hitelszerződések esetében a nem-indexelésből fakadnak a dezinfláció költségei. Az infláció csökkenése ugyanis megnöveli a nominálisan rögzített szerződések ex post reálkamatát. A magyar bankrendszer hitelkihelyezései esetében az éven belüli szerződések dominálnak. Bár a szerződéses feltételekről nincsenek információink, a devizában nyújtott hitelek növekvő súlya azt mutatja, hogy még a rövid távú szerződések esetében is nagy szerepe van az indexelésnek. A kormányzatnál azonban jelentős reálkamat-növekedéssel járhat a dezinfláció. Az elmúlt időszakban ugyanis egyre hosszabb lejáratú, rögzített kamatozású papírokkal finanszírozta magát a költségvetés.
Az inflációs inercia mellett a relatív árváltozásoknak is fontos szerepük van az inflációs folyamatban. Ha a gazdaságban az árak lefelé merevek, a relatív árváltozások csak a nominális árszínvonal növekedésén keresztül tudnak érvényesülni. Nominális bérmerevség esetén az infláció, illetve a termelékenység növekedése egyaránt lehetőséget ad a reálbérek alkalmazkodására. Alacsonyabb inflációs ráta mellett a reálbérek rugalmatlanabbak, ezért az alkalmazkodás a kibocsátáson keresztül valósul meg. Ez növeli az inflációcsökkentés költségeit, így magasabb inflációs szintet tehet indokolttá.
A dezinfláció költségeit a meghirdetett program hitelessége is befolyásolja. Ha a gazdaság szereplői nagy valószínűséget tulajdonítanak annak, hogy a kormányzat visszatér a magas infláció politikájához, a hazai pénzügyi eszközök tartásától kamatprémiumot követelnek meg.
Az infláció csökkentése jelentős fiskális alkalmazkodást igényel, amelynek elsősorban a nem diszkrecionális kiadások lefaragásán keresztül kell megtörténnie. Addig, amíg nincs politikai konszenzus arról, hogy a fiskális alkalmazkodásból fakadó újraelosztás terheit ki viselje, a folyó költségvetési kiadások csökkentésére elsősorban a nominálisan rögzített kiadások elinflálásán keresztül volt/van lehetőség.
További költségnövelő tényező, hogy ha az inflációcsökkentő politika nem hiteles, az átmenetinek tekintett reálfelértékelődés fogyasztási boomot válthat ki, ami a folyó mérleg gyors romlása miatt leértékelési várakozást gerjeszt.
Mind a jelenlegi rendszerben, mind az inflációs célkitűzés rendszerében a dezinflációs program sebességét, hitelességét és költségeit egyaránt befolyásoló tényező a fiskális alkalmazkodás. Az inflációs célkitűzés rendszerét csak úgy lehet bevezetni, hogy az magában foglalja ezen célkitűzés kormányzat részéről történő viszontbiztosítását. Amennyiben kellő politikai támogatottságot élvez a célkitűzés, a jelenleginél hatékonyabb, transzparensebb koordinációs mechanizmust jelenthet. Ebben kulcsszerepe van a nyilvánosságnak, amely ellenőrizhetővé teszi kötelezettségvállalás teljesítését.
Az inflációs célkitűzés rendszerének bevezetése tehát csak akkor lehet eredményes, ha kellő politikai támogatottságot élvez, és a gazdaságban lezajlottak azok a folyamatok, amelyek a relatív árak nagy horderejű átalakulásával járnak együtt. Hosszabb távon azonban a rendszert bevezető országok kedvező tapasztalatai alapján a monetáris politika lehetséges koordinációs eszközének tekinthetjük. Nem zárható ki, hogy ez a rendszer az Európai Integráció keretein belül is fenntartható lesz, de ha a külsők számára más előírás érvényesül, az átmeneti időszakban elősegítheti a jegybank antiinflációs hitelességének megteremtését, és csökkentheti a dezinfláció költségeit. A bevezetés technikai feltételeinek megteremtése hosszabb időt vesz igénybe, ezért már most időszerű az ezek megvalósítását megalapozó vizsgálatokat megkezdeni, és előkészíteni a szükséges intézményi változtatásokat. Ennek legfontosabb elemei: Ki kell alakítani az inflációs előrejelzés technikáját. Az inflációs momentum meghatározásához fel kell mérni a lehetséges indikátorok körét, azok információtartalmát. Az indikátorok nyújtotta információk felhasználásával ki kell alakítani az inflációs prognózist előállító strukturális modellt. Az inflációs előrejelzés előállítása során a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a jelenleg is folyó intézményi változások a pénzügyi közvetítőrendszer működésének alapvető tulajdonságait változtatják meg, ezért monetáris aggregátumok előrejelző szerepe bizonytalan. Fokozza az előrejelzés nehézségét, hogy a rugalmasabb árfolyamrendszerre való áttérés miatt a forint iránti kereslet volatilissé válhat. Néhány, a megbízható előrejelzést elősegítő instrumentum hiányzik (az egyik legfontosabb előrejelző a hosszú lejáratú kötvények kamatprémiuma).
A második legfontosabb lépés a jegybanki eszközök transzmissziós mechanizmusának megismerése. Ez nem korlátozódhat a jegybank vezetőségére, a banknak a közvéleményt kell megismertetnie és meggyőznie arról, hogy lépései a szándékolt hatást érik el.
Az inflációs célkitűzés rendszerének lényeges eleme a transzparens politika. Ezért ki kell alakítani a jegybank és a közvélemény közötti kommunikáció csatornáit.
