A háztartáspanel vizsgálatának első öt hullámát lezáró legutóbbi jelentés “Az ajtók záródnak” címet viselte (Figyelő, 1997/7. szám). Ez a kötet nemcsak az 1995/96-os évet elemezte, hanem a rendszerváltás első hat évét is értékelte. “Az ajtók záródnak” metafora egyfelől egy időszak lezárására utal: a rendszerváltás nagy, turbulens változásai véget értek, most már a finomhangolás időszaka következik. Másfelől viszont arról is szó van, hogy elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor egy esetleg meglóduló növekedés előnyeiből elsősorban azoknak lesz módjuk hasznot húzni, akik az elmúlt években “jól helyezkedtek”.
A kutatás ötödik hullámának nem akármilyen év a referencia-időszaka. Az 1996 tavaszán végzett empirikus vizsgálat az 1995 tavasza és az 1996 tavasza közötti időszakot öleli fel; ez a kormány stabilizációs programjának első éve. A következőkben két, ebben az időszakban különös figyelmet kapott terület elemzéséhez szolgálnak érdekes adalékokkal: a munkaerőpiac, a keresetkiáramlás trendjeinek egyfajta “longitudinális” szemléletű elemzése után az úgynevezett Bokros-csomag talán leginkább ellentmondásos elemének, a családi támogatások átalakításának egyes hatásait mutatjuk be.
Évről évre vizsgáljuk azt, hogy a magyar háztartások mekkora hányada részesül különböző típusú (piaci eredetű, társadalombiztosítási típusú vagy segély jellegű) jövedelmekben. Ezeket az adatokat elemezve egyfajta stabilizálódás jeleit látjuk. Remélhetően megállt az a korábbi években jellemző, figyelmeztető trend, hogy a háztartások egyre nagyobb hányada részesül állami újraelosztásból származó jövedelmekben. Kedvezőtlen folyamatok (például a rokkantnyugdíjasok számának további emelkedése) persze még mindig vannak, a foglalkoztatottság főbb mutatói azonban stabilizálódni látszanak.
A korábbi években folyamatosan növekedett a háztartások jövedelmi szerkezetén belül a társadalmi jövedelmek aránya. 1994/1995-re ez a folyamat, valószínűleg a piaci jövedelmek viszonylag jelentős kiáramlása miatt, úgy tűnik, megállt. A piaci és a társadalmi jövedelmek egymáshoz viszonyított súlya 1995/96-ra sem változott jelentősen. Azt mondhatjuk tehát, hogy a lakosság jövedelmi szerkezetének változása legalábbis nem mutatott további kedvezőtlen jeleket. A jövedelemi egyenlőtlenségek területén szintén olyan benyomásunk támadhat, mintha “megállt volna az idő”. Az egyes jövedelmi típusok egyenlőtlenségi mutatóinak változatlansága legalábbis arra enged következtetni, hogy a piaci és nem piaci jövedelmek egyenlőtlenségeiben lényeges változás nem történt. A szociális jövedelmek és a társadalombiztosítási típusú, keresetpótló ellátások koncentrációs mutatójának enyhe növekedése arra enged következtetni, hogy valamelyest talán javult az állami újraelosztási programok “célzottsága”.
A jövedelmi egyenlőtlenségek alakulását két fontos trend határozza meg. Az egyik a munkaerőpiacon elérhető piaci jellegű jövedelmek alakulása, a másik pedig a szociálpolitika támogatási rendszerének átalakulása. Az úgynevezett Bokros-csomag mindkét területen változásokat igyekezett hozni: a stabilizációs csomag egyik jelentős eleme a keresetvisszafogás volt, a másik a családi támogatások átalakítása.
A Magyar Háztartás Panel korábbi adatainak elemzése és az egyéb adatforrásokkal való összevetés is a munkaerőpiac erőteljes szegmentálódását mutatja. A munkaerőpiacon való bennmaradás nagyon fontos tényezőnek bizonyult a jövedelmi szint alakulása szempontjából. A munkarerő-piaci folyamatok dinamikájának megértéséhez akkor juthatunk közelebb, ha megpróbálunk olyan mutatókat előállítani, amelyek e folyamatok összetételi hatásait is kezelni tudják.
Kereseti indexet mindenekelőtt az egymást követő évek keresztmetszeti keresettömeg-adataiból lehet számolni. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy vesszük az összes, keresettel rendelkező ember kereseteit egy adott t időpontban, és ezeket átlagoljuk. Ezek után megvizsgáljuk a keresetek összegét t+1 időpontban. A keresztmetszeti adatokból számított kereseti index az e két adatból számított átlagok hányadosa (ezt mutatják az 1. tábla A részében található R indexek).
Látható, hogy 1992 és 1993 között a gazdaságban megjelenő összes nettó kereset mintegy 17 százalékkal nőtt, majd a következő két évpárban a nettó nominális keresetnövekmény mintegy 20 százalékos volt. A kezdeti időszakban az állami szektorban foglalkoztatottak keresetnövekménye lényegesen magasabb volt a magánszektorénál, aztán az indexek közelebb kerültek egymáshoz. Az 1995/96-os év a dinamika drasztikus visszaesését hozta: 1996 márciusában a keresetek alig tíz százalékkal voltak magasabbak az 1995 márciusi értékeknél.
Attól függően azonban, hogy miképpen alakult időközben a gazdaság tulajdonosi szerkezete és általában a foglalkoztatottság, valamint hogy milyen hatások érvényesültek a foglalkoztatottak összetételében, a folyamatok belső dinamikája ettől eltérő képet is mutathat. Az efféle módon számított index ugyanis valójában háromféle ember adatait tartalmazza. Egyfelől előfordulhat, hogy valakinek csak t időpontban van keresete, t+1 időpontban viszont már nincs. Egy másik ember esetleg a t+1 időpontban lép be a keresők sorába. Végül (és remélhetőleg ők vannak a legtöbben) az emberek egy harmadik csoportja mindkét időpontban rendelkezik keresetekkel.
Látható tehát, hogy mind az újonnan érkezők, mind pedig a frissen távozottak alaposan megnehezítik annak a kutatónak a munkáját, aki a kereseti dinamika jóléti hatásait vizsgálja. Az árnyalásban segíthet, ha a kereseti dinamika szempontjából csak a mindkét időpontban aktívakat vesszük tekintetbe. Ezt kétféleképpen tehetjük meg. Egyfelől úgy, hogy csak azok bértömegét vetjük össze, akik mindkét időpontban rendelkeztek keresettel; ezzel lényegében az átlagkeresetek indexét számoljuk ki. (Ezeket mutatják a az 1. táblázat B részének adatai.) Ez a mutató azonban egy tekintetben még mindig sokat enged meg az összetételhatásnak: lehet, hogy egyik vagy másik relatíve nagyobb érték esetleg átlagosan nagyobbnak láttatja a növekedést, mint amilyen az valójában.
Egy, az előbbiekhez hasonlóan felépített, ám bizonyos hatásokat tekintve mást (az egyes egyének által ténylegesen érzékelt keresetnövekedés átlagos mértékét) mérő mutató lehet az, ha nem a t illetve t+1 időpont átlagjövedelmeit arányítjuk egymáshoz, hanem az egyes egyének egyedi értékeinek növekedési indexeit (súlyozatlanul) átlagoljuk. (Ezek a mutatókat a táblázat C részében mutatjuk be.)
Az adatokból jól látszik, hogy akik képesek voltak az egymást követő években a munkaerőpiacon megkapaszkodni, azok nettó keresetei az inflációt meghaladó mértékben emelkedtek. Ezen belül is a magánszektorban elérhető kereseti dinamika lényegesen és tartósan meghaladta az állami szektor kereseti dinamikáját. Ez is egy adalék a munkaerőpiac megoszlásához: úgy tűnik, az igazi választóvonal a munkaerőpiacon bennmaradás és az onnan való kiszorulás között húzódik.
A bennmaradás, illetve kiszorulás mechanizmusait különféle társadalmi tényezők befolyásolják. Úgy tűnik, hogy leginkább az iskolai végzettség és az ezzel kapcsolatos tényezők határozzák meg a fizetett állásban való folyamatos jelenlétet. Legnagyobb eséllyel a felsőfokú végzettségűek, a valamilyen vezető állásban dolgozók és a szellemi, illetve értelmiségi munkakörökben dolgozók képesek az egymást követő években egyaránt főállású keresethez jutni. Ugyanez az alacsonyabb végzettségűeket, illetőleg az ilyen végzettséget igénylő állásokban dolgozókat jellemzi a legkevésbé. Az is jól látható, hogy azok, akik csak a későbbi időpontban rendelkeznek jövedelemmel (a “beáramlók”), relatíve kisebb keresetekről számolhatnak be, mint azok, akiknek csak az első évben volt keresetük (vagyis a “kiáramlók”). Az aggregált kereseti index visszaesését tehát részben az is magyarázza, hogy a “beáramlók” keresetei alacsonyabbak a “kiáramlókénál”.
A másik fontos következtetés az, hogy az egyéni kereseti indexek átlaga (r2) rendre magasabb az adott kategóriába tartozók kereseti átlagainak indexénél (r1). Ez azt jelenti, hogy adott esetben az egyének által érzékelt keresetnövekedési ütemek esetleg magasabbak lehetnek a makroadatokkal mértnél, úgy, hogy közben mindkét (mindhárom) index a valóságot mutatja, csak más megközelítésben.
Összességében tehát azt találtuk, hogy ha az úgynevezett Bokros-csomag célja a keresetkiáramlás visszafogása volt, azt sikerült elérni: a keresetek növekedése, bármilyen indexet is választunk mérőszámnak, erősen visszaesett. A panel által vizsgált években most fordult elő először, hogy az egyéni kereseti indexek átlaga (r2) rendre alatta maradt a fogyasztói árak indexének. Ami a tulajdonosi szektorok közötti különbségeket illeti, látható, hogy a visszafogás leginkább az állami szektoron belül maradókat sújtotta. Náluk kisebb veszteség érte azokat, akik a két tulajdonosi szektor között “mozogtak”; a legkisebb veszteséget azok szenvedték el, akik a magánszektorban meg tudtak maradni. A legnagyobb vesztesek pedig azok, akik vagy már korábban, vagy az elmúlt évben kiszorultak a munkaerőpiacról.
A keresetkiáramlás visszafogása azonban csak az egyik fő eleme volt a kormány stabilizációs csomagjának; a másik az állam jóléti kiadásainak csökkentése. Ezen belül is a legnagyobb vitát és a legjelentősebb intézményi változást a családi támogatások rendszerének reformja váltotta ki. Mint emlékezetes, a korábban alanyi jogú családi pótlék és anyasági támogatási rendszer rászorultsági elvűvé vált. Ma már mindkét ellátási típusra való jogosultságot a rászorultsági elv, a jövedelemteszt határozza meg; a családi pótlékra csak azok maradtak jogosultak, akiknek családjában az egy főre jutó jövedelem nem ért el egy meghatározott szintet. Mindezek mellett maguk az ellátások is alacsonyabbak lettek.
A tervek és a törvényjavaslat egyaránt sokat változtak annak az útnak a során, amely a kormánytól a parlamenten keresztül az Alkotmánybíróságon át az illetékes minisztériumokig, illetve a társadalombiztosítási hivatalokig vezetett. A folyamat egyes állomásain a Tárki előrejelzéseket készített; a legutóbbit akkor tettük közzé, amikor az Alkotmánybíróság második, ezzel kapcsolatos döntését hozta. Legutolsó előrejelzésünkben 127 ezer család, 164 ezer gyermek kiszorulását prognosztizáltuk, s a kiszoruló gyermekek arányát mintegy 7,3 százalékra tettük. Időközben az ezzel kapcsolatos tényadatok is megjelentek, ezek szerint a kiszorulás (a pusztán a demográfiai hatások kiszűrése után) 6,2 százalékos volt (2. táblázat). A tények tehát nem igazolták azokat az általában ad hoc előrejelzéseket, amelyek az érintettek tömegeinek azonnali kiszorulásáról szóltak. Abban a tekintetben viszont mindez bátorító, hogy a Magyar Háztartás Panel adatait milyen pontossággal lehet (persze más adatállományokkal való egyidejű összevetés, kiegészítés és ellenőrzés mellett) használni. Egyébként az idei hullámban is megkérdeztük, hogy az adott, családi pótlékban részesülő családok elvesztik-e a jogosultságukat. Az adatok első feldolgozása a tényadatokhoz nagyon közeli eredményt mutat: a megkérdezett, korábban részesülő családok 90 százaléka nyilatkozott úgy, hogy továbbra is jogosult marad.
A jóléti rendszerek rászorultsági elvű átalakításának hosszabb távú hatásairól azonban ma még viszonylag keveset lehet biztosan tudni. Az látható, hogy a családi támogatásokból részesülők jó része már eddig is folyamatosan csúszott lefelé, s emiatt növekedett ezeknek a támogatásoknak a célzottsága. A családi támogatások jövedelemfüggővé tétele azonban (a Tárki korábbi előrejelzéseit visszaigazolva) csak kevesek kiszorulását hozta. Azt azonban egyelőre nem tudjuk, hogy az intézkedés mennyire volt “hatásos”, tehát hogy milyen arányban szorultak ki tényleg azok, akiket kizárni szándékoztak.
1. táblázat
