Szövetkezetbarát gazdaságpolitikáról értekezett egy hónappal ezelőtt e lap hasábjain Gadó Gábor, az Igazságügyminisztérium helyettes államtitkára. Szerinte az új szövetkezeti törvény tervezete a mezőgazdasági szövetkezeti érdekképviseletet szinte “apokaliptikus víziók” kinyilatkoztatására késztette. E cikk szerzője bírálja Gadót. Értékelése szerint a helyettes államtitkár egyetlen mondatot sem szentel annak vizsgálatára, hogy mi váltotta ki a szövetkezeti lobby heves reakcióját, és hogy az mennyiben megalapozott.
Mint az új szövetkezeti törvény kodifikátora, Gadó Gábor figyelmen kívül hagyta az egész magyar szövetkezeti valóságot. (Figyelő, 1996/45. szám) Úgy elmélkedik, mintha munkája nem létező és működő szövetkezetek szabályozására, hanem tudományos munkaként készülne. Úgy alkot és ír, mintha nem lenne hatályos szövetkezeti törvény (1992. évi I. tv.), és mintha a szövetkezetek nem lennének a piacgazdaság részei azzal együtt, hogy évtizedek alatt sajátosan magyar szervezeti és működési formájuk alakult ki. Legutóbbi (októberi) koncepciójából és a törvény szövegtervezetéből pedig egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy olyan törvény van készülőben, amely a ma létező és működő mezőgazdasági szövetkezetek és tagjaik érdekei ellen irányul. Leginkább ez váltotta ki az érdekképviseletek, de a szakemberek többségének kritikáját is, amellett, hogy tézisei vitathatók. Ezért fogadta örömmel és megkönnyebbüléssel a szövetkezeti szektor a kormány 1109/1996. (XI. 7.) számú határozatát, amely az új törvény előterjesztését határozatlan időre elhalasztotta.
A helyettes államtitkár azzal az alapkérdéssel kezdi írását, hogy mit értünk szövetkezeten, és annak milyen tartalmi sajátosságai vannak más szervezeti formákhoz képest. Az általa feltett kérdésre azonban nem ad kielégítő választ, ellenkezőleg: elmossa a szövetkezetek sajátosságait. Válasz helyett, végső következtetésként megkérdőjelezi egy olyan szabályozás fenntartásának létjogosultságát, amely vállalkozás és vállalkozás között úgy tesz különbséget, hogy az egyiket szövetkezetnek, a másikat gazdasági társaságnak nevezi. Válasszal is felérő kérdése arra enged következtetni, hogy szerinte a két vállalkozási forma között nincs lényeges különbség. Nézetének alátámasztására az EGK alapító dokumentuma, a Római Szerződés 58. cikkére hivatkozik, amely a “vállalkozás” gyűjtőfogalmának definiálásakor a társaságokat, szövetkezeteket egy kategória altípusaként szerepelteti.
Gadó Gábor hivatkozása azonban félrevezető. Ő mossa össze a két típusú vállalkozás fogalmát és nem a “Római Szerződés”, amely mint altípusok között különbséget tesz közöttük. Ezért nincs létjogosultsága a szerző azon felvetésének, amely a társaságok és szövetkezetek közötti különbségtételt és külön szabályozást megkérdőjelezi. A külön szabályozás egyébként nemcsak a magyar, hanem sok más ország – közöttük EU-tagországok – jogrendszerére is jellemző.
A kérdéses jogalkotási kísérletnek van egy el nem hallgatható szépséghibája is. A kormány 1053/1996. (V. 24.) számú határozatával hagyta jóvá a szövetkezeti törvény koncepcióját. Ennek II. fejezete fogalmazta meg a törvény tervezetének elveit és szabályozási szempontjait. Az Igazságügyminisztérium legutolsó – októberi -, vitára bocsátott koncepciója és annak alapján kidolgozott normaszövege jelentős mértékben eltér a jóváhagyottól! A jóváhagyott koncepció 7. és 11. pontja például egyértelműen kimondja, hogy a szövetkezetek számára továbbra is biztosítani kell a tagjaik gazdasági tevékenységétől független vállalkozási tevékenységet, valamint, hogy a tagjaik tevékenységétől független üzletszerű gazdasági tevékenység folytatására is jogosultak. A jogalkotó legutóbbi koncepciója, ezt elhallgatva, úgyszólván a szövetkezet kizárólagos céljaként a tagság szövetkezeten kívüli gazdasági tevékenységének elősegítését jelöli meg.
Hasonló súlyponteltolódás észlelhető az elfogadott koncepció 17. pontjában foglaltak és a jogalkotói koncepció között is. A 17. pont szerint biztosítani kell a működő szövetkezeteknek a szövetkezeti formában történő további működést, míg a jogalkotói koncepció 5 évi türelmi idővel vagy átalakulásukat vagy megszűnésüket kívánta kikényszeríteni. Ez utóbbi is kiváltotta a működő szövetkezetek felháborodását: egyrészt, mert a törvényi beavatkozás sérti önállóságukat, másrészt, mert veszélyezteti a még dolgozó tagok munkahelyét és a több százezer nyugdíjas szövetkezeti tag érdekeit.
Idézett cikkében a helyettes államtitkár – Kuncz Ödönre hivatkozva – összeveti a szövetkezeteket a közkereseti társaságokkal, azt a különbséget hangsúlyozva, hogy a közkereseti társaságban a tagok dolgoznak együtt, míg a szövetkezetben a szövetkezet csak együttműködik tagjaival. Ennek az összevetésnek ma nincs reális alapja. Egyrészt a mai szövetkezetek mások, mint az akkoriak voltak, másrészt a maiak – a hatályos törvényi rendelkezések szerint – csak kft.-vé vagy rt.-vé alakulhatnak át, amelyek kifejezetten tőketársulások, lényegesen különböznek a közkereseti társaságtól, és amelyekre nem jellemző a tagok munkavállalása. Minthogy a szövetkezetek a törvényi rendelkezések szerint csak kft.-vé és rt.-vé alakulhatnak át, és – nem utolsósorban fenyegetettség hatására – már el is mozdultak ebbe az irányba, csak az ezekkel való összehasonlításnak van reális alapja.
Egyetértve Gadó Gáborral abban, hogy alapkérdés a társasági és szövetkezeti szervezeti formák összevetése, a teljesség igénye nélkül csak utalni kívánok azokra a szövetkezeti sajátosságokra, amelyeket a szerző ugyan maga is bemutatni ígért a hivatkozott cikkében, de ezt végül elmulasztotta.
Kezdve a fogalommal: köztudott, hogy a gazdasági társaságok – különösen a jogi személyként működő tőketársulások – a társult tőke hasznosítására, és nem a tagok érdekeinek szolgálatára vállalkoznak. Ezzel szemben a szövetkezetek elsődlegesen személyi társulások, amelyek, önkormányzat keretében, a tagok személyes közreműködésével folytatnak a tagok érdekeit szolgáló vállalkozási és más tevékenységet. A szövetkezetek esetében a tagok fő szabályként természetes személyek; a jogi személy tagsága csak kivételként megengedett, ha azt az alapszabály lehetővé teszi.
Már az előzőből is következik, hogy alapvetően más a társulás célja. A szövetkezet a kis-egzisztenciák szervezete, amely nemzetközileg elfogadott és deklarált alapelvek megvalósítására jön létre. Ezek az SZNSZ 1995. évi manchesteri kongresszusán deklarált alapelvek: az önkéntesség és nyitott tagság; a demokratikus tagi ellenőrzés; a tagok gazdasági részvétele; az autonómia és függetlenség; az oktatás, képzés és tájékoztatás; a szövetkezetek együttműködése és a közösségi együttműködés elvei.
Abban azonosság mutatkozik a két szervezeti forma között, hogy mindkettő vállalkozás, de e tekintetben is vannak lényeges és jelentős eltérések. Amíg a gazdasági társaságok kizárólag kifelé, külső megrendelők igényeinek kielégítésére vállalkoznak, addig a szövetkezet a piacgazdaságban való vállalkozói részvétel mellett a tagok termelő tevékenységének segítésére, koordinálására és kiszolgálására is vállalkozik. Így például a tagok részére különböző szolgáltatásokat végez: a mezőgazdasági szövetkezetek ellátják a tagok gépimunkaigényét, beszerzik a termeléshez szükséges eszközöket, szervezik a termékek értékesítését. A gazdasági társaságok esetében a jogi személy a vállalkozó, míg a szövetkezeteknél a jogi személy mögött létezik a tagok társas vállalkozása, amely a közös termelő tevékenység éves tervét meghatározza és megvalósítja.
A szövetkezetekre mindenkor jellemző volt és feltehetően marad a demokratikus önkormányzati működés, és ennek zálogaként az egy tag-egy szavazat elve. Nem lehet kizárni, hogy adott esetekben, kivételesen megengedjék az ettől való eltérést, de kizárólag önkormányzati hatáskörben való döntéssel. Itt kell említést tenni arról is, hogy szövetkezetellenes lenne azon elképzelés megengedése, hogy külső üzletrész-tulajdonosok egyoldalú elhatározással szavazati jogú taggá válhassanak a szövetkezetben. Az is elképzelhetetlen, hogy a szövetkezeti üzletrész a részvényhez hasonló, forgatható értékpapírrá váljék. Ezek olyan sajátosságok, amelyektől, amíg a szövetkezet szövetkezet, nem lehet eltekinteni.
A szövetkezetekre kizárólagosan jellemző a társadalmi jellegű tevékenység is. Így például az oktatás, képzés, tájékoztatás mellett a szolidaritás elve alapján a rászoruló tagok szociális támogatása is része a szövetkezeti tevékenységnek. Szerző szerint a szövetkezetek nem igényelhetnek az államtól csupán a választott szervezeti formára hivatkozva megkülönböztetett bánásmódot. Ebben egyetértünk, de megjegyezzük, hogy a szövetkezetek soha nem a szervezeti formára hivatkozva igényelték a támogatást, hanem arra a sajátos tevékenységre alapozva, amellyel az egyre szűkülő állami szerepvállalást kiváltják. Nem a forma, hanem az a társadalmi tevékenység indokolna anyagilag is elismerést és honorálást, amelyet végeznek, és amely ugyanakkor versenyhátrányt okoz számukra a piacgazdaságban.
A fentiekben vázoltak csak a legfontosabb sajátosságai a szövetkezeteknek, amelyek azonban önmagukban is elegendőek a gazdasági társaságokétól való különbségük bizonyítására és külön szabályozásuk indoklására.
Ami a szabályozást illeti, csak valós viszonyainkból lehet kiindulni. Az EU-val való jogharmonizációnak nincs modellje: mintegy két évtizede készül ugyan az EU-nak egy egységes szövetkezeti törvénye, de annak megvalósulása kilátástalan. A tagállamok egy részének nincs is szövetkezeti törvénye, amelyeknek pedig van, azok jelentősen eltérnek egymástól. Vannak viszont a már említett nemzetközileg elfogadott szövetkezeti elvek, amelyek valamennyi ország szövetkezete számára követendők. Ezeket az elveket a hatályos magyar szövetkezeti törvény is érvényesíti.
A szövetkezetek igénye ma az, hogy hagyják őket megszilárdulni, segítsék elő gazdálkodásuk jövedelmezőségét, biztosítsák jövőjüket, és bízzák rájuk szervezetük és működésük korszerűsítését. Belátható időn belül nincs szükség a működésükbe történő törvényi beavatkozásra. A magyar szövetkezetek már többször bizonyították rugalmasságukat, alkalmazkodó képességüket. A jelenleg működők is képesek érdekeiket felismerni, a piacgazdaság és az EU követelményeihez igazodni, törvényi beavatkozás és kényszerítés nélkül. Nem rajtuk fog múlni hazánk csatlakozása az Európai Unióhoz.
(A szerző nyugalmazott egyetemi docens, szövetkezeti jogász.)
