Elismerésem, amiért tudósítottak a vadászati törvényről. De egy gazdasági szaklapnak talán nem kellene megelégednie azzal, hogy továbbítja egyes “főhivatalnokok” felületes tájékoztatását. Szabadjon felhívnom a szíves figyelmüket a törvény néhány problematikus részére, amelyeket a kellően figyelmes olvasó még az alkotmánnyal is ellentétesnek kell, hogy minősítsen.
A hatóság megtagadhatja a vadászterület bérleti szerződésének jóváhagyását, ha a bérleti díjat nem az ő kedvére állapították meg a szerződő felek. Azt még megérteném, ha az adóhivatal érdeklődne, honnan van annyi pénzem, hogy vadászterületet bérelek, vagy ha bérbeadó vagyok, mennyi adót óhajtok fizetni a tetemes bérleti díjból. De azt abszurdnak kell tartanom, hogy a megyei földművelésügyi hivatal beosztott tisztviselője akar kukucskálni a zsebembe, az üzleti titkaim után.
A külföldiek kirekesztése a vadászbérlet lehetőségéből lehetetlenné teszi a földtulajdonosoknak a tulajdonuk legkedvezőbb hasznosítását. Pedig ez olyan exportcikk lenne, amit nem is kell külföldre szállítani, mert a vevő ide jön érte. Gazdára találnának az omladozó kastélyok, kapcsolt áruként fellendülne a falusi turizmus. Ettől még lehetne védeni védővámokkal a hazai vadászokat, de nem tarthatjuk ildomosnak az ily nagymértékű védelmet a földek művelőinek a rovására.
Nem lehet úgy átsiklani a gépjármű és vadállat ütközése felett, ahogyan azt a törvény teszi. Ha közérdeknek tekintjük, hogy nagytestű vadállatok kószáljanak erdőn-mezőn, és esetenként a közutakon is, akkor a bekövetkező balesetek kárának viseléséből az állam nem vonulhat ki. Nem tartható az a – törvényből következő – gyakorlat, hogy mindenki viselje a maga kárát. Az állam – a vad tulajdonosa – viselje az elütött szarvas néhány ezer forintos kárát, az autós pedig a maga, akár milliót is kitevő kárát, és még örüljünk, ha nem hagy neveletlen árvákat maga után.
REMÉNYFY LÁSZLÓ, EGER
