Az esztendő fordulóján a nemzetközi gazdasági szervezetek, szaklapok és szakértők mindig valóságos számözönt zúdítanak a gazdasági élet szereplőire. Ez ezúttal is így történt, ám egy páratlan vallomással fűszerezve. Az OECD 1996-os nagy zárójelentésében, amely a Gazdasági kilátások címet viseli, szerepelt – eddig soha nem látott módon – egy mindössze két oldalnyi fejezet. Címe: A megbízható gazdasági adatok jelentősége. A szervezet gazdasági főosztályának igazgatója, a japán Sigehara egy sajtóértekezleten külön is bevallotta, hogy például a Németországra és Japánra vonatkozó hibás negyedévi statisztikák komoly piaci gondokat okoztak, és arra figyelmeztetett, hogy a jövőben “nagyobb gondot kell fordítani az adatok gyűjtésére és elemzésére”. Óhatatlanul Keynes megjegyzésére kell gondolnunk, aki a húszas évek végén egy közgazdász kollégájáról azt mondta: “Úgy használja a statisztikát, mint részeg ember a lámpaoszlopot: nem azért, hogy világosabban lásson, csak támasztéknak.”
Ilyen vallomás alighanem először hangzott el az OECD történetében. Azért érdemes bevezetőként emlékeztetni rá, mert az 1996-ra vonatkozó adatok, valamint az új esztendőre és 1998-ra ablakot nyitó előrejelzések között az olvasó esetenként figyelemre méltó eltéréseket tapasztal majd a táblázatokban. A “lámpaoszlopnak” azonban nemcsak részegek, hanem fáradt vándorok is nekitámaszkodhatnak – és ők a lámpa fényénél az árnyalatnyi eltérések ellenére is világosabban láthatják környeze-tüket.
Ami ezek után magát a mondanivalót, az OECD két évre előretekintő világjelentését illeti, az mindenekelőtt azt állapítja meg, hogy a fejlett országok növekedése kiegyenlítettebbé vált. Az OECD átlagában 1996. mintegy 2,5 százalékos növekedést hozott. Hasonló lesz a növekedés mértéke 1997-ben, és a következő esztendőben is csak kissé gyorsul fel: 2,75 százalékra. Fontos eleme a jelentés összefoglaló részének az a megállapítás, hogy a világkereskedelem a GDP-nél lényegesen gyorsabban növekszik, és a közöttük lévő olló egyre tágabbra nyílik. 1997-ben a világkereskedelemben 6,7, a következő esztendőben pedig 7,3 százalékos növekedést várnak.
A részletek felé haladva a jelentés már különbségeket tesz a legfontosabb országok között, és úgy fogalmaz, hogy az Egyesült Államokban “folytatódik az erőteljes és fenntartható növekedés”. Európát más hangvétellel említik, akárcsak Japánt: “Ezek a gazdaságok az elmúlt két esztendő lanyha teljesítménye után némileg meg fognak erősödni.” Ebből az általános megfogalmazásból is kiderül, hogy 1996. világgazdasági szempontból legfontosabb fejleménye az Egyesült Államok pozícióinak megerősödése főbb vetélytársaival szemben. A leglátványosabb különbség: a munkanélküliség rendkívül alacsony szintje. Az amerikai munkanélküliség 1996-ban a maga 5,4 százalékával nagyjából a fele vagy kevesebb mint fele volt a német, illetve francia és olasz munkanélküliségnek. E tekintetben a következő két esztendőben sem várható lényeges változás: 1998-ban az amerikai 5,5 százalékkal 10,1 százalékos német, 12,1 százalékos francia és 11,8 százalékos olasz munkanélküliség áll majd szemben. (Az egyesült államokbelinél csak a mind mostanáig csaknem teljes foglalkoztatottságú Japán ottani “rekordnak” tekinthető 3,3 százalékos munkanélküliségi szintje kedvezőbb.) Ezzel párhuzamosan 1996-ban a Hét Nagy csoportjában az Egyesült Államokban volt a legalacsonyabb az államháztartás deficitjének aránya: a GDP 1,6 százaléka, szemben Japán, Németország és Franciaország egyaránt 4,1, valamint Olaszország 6,7 százalékos arányával. Az OECD szerint ez az előny is megmarad a következő két esztendőben.
Ezek a számok – még akkor is, ha figyelembe vesszük a “lámpaoszlop-effektust” – talán az esztendő legfontosabb világgazdasági mondanivalóját hordozzák. Tömören azt, hogy egyértelműen az Egyesült Államok vált a globalizáció és az informatikai forradalom hordozójává. A Fortune szerint – a folyóirat használ nagy kezdőbetűket – Új Gazdaság “emelkedik ki az Egyesült Államokban a globális piacok és az informatikai forradalom alapjain. Az amerikai gazdaság alapvető szerkezeti átalakuláson ment keresztül. A valaha viszonylag jelentéktelen külkereskedelem most a GDP 26 százalékát teszi ki, és 1996-ban a vállalatok 24 százalékkal többet költöttek komputerekre és informatikai állóeszközökre, mint a megelőző esztendőben; csaknem harmadrészben ez volt a hordozója az amerikai gazdasági növekedésnek.”
A globalizációs folyamat legnagyobb haszonélvezője is kétségtelenül az Egyesült Államok volt. A mamutvállalatok egyesülési és felvásárlási folyamatában, amely 1996-ban ezer milliárd dollárt mozgatott meg, döntő szerep jutott az Egyesült Államoknak. Az amerikai vállalatok előtt megnyíló új piaci lehetőségek következtében 1994. és 1996. között 14 százalékkal nőtt az amerikai export; háromszor olyan gyorsan, mint maga a gazdaság.
A vállalati egyesülés és felvásárlás láza természetesen Európára is kiterjedt. Az európai gazdaság azonban két szempontból is hátrányban van. Az egyik az, hogy az Európai Unió az integrációs folyamat ellenére egyelőre nemzeti gazdaságok és nemzeti jegyeket hordozó nagyvállalatok konglomerátuma. A Mercedes-Benz pénzügyi igazgatója a Financial Times tudósítójának ezt így fogalmazta meg: “Meg kell változtatni Európa töredezettségét, foltokból összefércelt jellegét. Hosszú lejáratra csak az Európa-méretű vállalatnak lehet esélye.” Az európai hátrány második összetevője: az elmaradás Amerika mögött a munkahelyteremtés képességében, amely az OECD statisztikai összehasonlításában is tükröződik. A vállalati egyesülés elbocsátásokkal is jár, ilyen programokat a magas munkanélküliség miatt egyébként is feszült szociális helyzetben az EU vezető országai sem tudnak megrázkódtatások nélkül vállalni. (Tipikus példája volt ennek Franciaországban a már elfogadott Lagardére-Thompson egyesülés törlése alig néhány nappal a megállapodás után.)
Itt már szenvedélyek és feszültségek is munkáltak az Egyesült Államok és Európa között a globalizációs folyamat kísérőjelenségeként. A folyamat európai hatását figyelve az amerikai Council on Foreign Relations tanulmányi igazgatója, Ethan Kapstein a Foreign Affairs című folyóiratban igen kemény szavakat használt: “A globális gazdaság elégedetlen munkások tömegeinek millióit hagyja az útszélen. Egyenlőtlenség, munkanélküliség és tartós szegénység lett a globalizáció szolgálóleánya.” Ez már a szerző személye és a megjelenés helye miatt is az amerikai gazdaság irányítóihoz intézett figyelmeztetésnek tekinthető. Még élesebben fogalmazott a Business Week december végi száma: “A világ nagy része számára a globalizáció voltaképpen az amerikai hegemóniát, az amerikai tőkepiacok és nagyvállalatok hatalmát jelenti. A globalizációval szembeni ellenérzés ezért egyben azonos a növekvő Amerika-ellenességgel.”
A néhány, mégoly tekintélyes fórumon elhangzó felelősségteljes figyelmeztetés persze nem fogja megváltoztatni az amerikai “Új Gazdaság” jellegét, dinamizmusát és étvágyát. Az összeurópai gazdasági fejlődés szempontjából döntő Európai Unió belső feszültségei már 1996-ban is szinte drámaian növekedtek, és 1997-ben tovább éleződnek majd. Az alaphelyzetet mindenekelőtt az határozza meg, hogy az OECD 1996-ban kibocsátott “Történelmi statisztikai összeállítása” szerint (az EU jelenlegi 15 tagállamát figyelembe véve) egy sajátos érelmeszesedési folyamat zajlik. Az 1960-73. közötti időszakhoz képest 1990-94-ben például a pénzügyi mérleg évi átlagos hiánya a GDP 0,3 százalékáról 5,0 százalékra nőtt. Ugyanezt a két korszakot összehasonlítva az egy főre jutó GDP évi átlagos növekedési üteme 4,0 százalékról 0,9 százalékra csökkent. A munkanélküliek aránya 2,3 százalékról 9,6 százalékra emelkedett, miközben a munkatermelékenység évi növekedési üteme 4,4-ről 0,7 százalékra esett vissza.
Ez a gazdaságtörténeti gyökere annak, hogy 1996-ban az EU tagállamainak olyan elkeseredett, komoly eredményeket nem hozó küzdelmet kellett folytatniok az Európai Pénzügyi Unió (EMU) feltételeinek teljesítéséért. Ezek a Maastricht városában kidolgozott, immár közismert feltételek adják teljesítésük esetén az egységes valutához (euró) és a közös európai jegybankhoz történő csatlakozás lehetőségét is. Az eredeti elgondolás szerint 1997 az a “határév”, amikor e teljesítményeket megmérik. (A két legfontosabb feltétel: a költségvetési deficit nem lehet több a GDP 3, az államadósság pedig a GDP 60 százalékánál.)
Az 1996-os esztendő úgy fejeződött be, mint 1995.: ezt a két feltételt csak Luxemburg teljesíti. Pillanatnyilag Finnország, Franciaország és Németország állnak a határvonalon, de teljesítés nélkül. Belgium és Olaszország számára az eladósodás 60 százalékra szorítása reménytelennek, Svédország, Hollandia és Ausztria számára pedig igen nehéznek tűnik. Ezek az országok elsősorban a 3 százalékos deficithatár teljesítéséért küzdenek. Erről írta a Financial Times: “A paktum olyan, mint egy kínzókamra. Az eszközök túl kegyetlenek ahhoz, hogy használni lehessen őket – elég, ha az áldozat csak meglátja azokat.”
A “kínzóeszközök meglátása” 1996-ban az Európai Unió legfontosabb és leggazdagabb országaiban is a pénzügyi szigor és a költségcsökkentés politikájához vezetett, amely a lakosság legszélesebb rétegei számára a korábbi évtizedek során kialakított jóléti állam már 1995-ben megkezdődött meglehetősen radikális lebontásának folytatását jelentette.
1996 ebből a szempontból “kulcsévnek” számított. Németországtól Franciaországon át Svédországig ez a megszorító nyugdíjreform, egészségügyi reform, munkanélküliségi-járulék reform esztendeje. Ez mindenütt és különösen az integráció gerincét alkotó Német- és Franciaországban erős szociális feszültséghez és tömegsztrájkokhoz vezetett. Érzékeny viták is voltak e két ország között abban, hogy mennyi taktikai hajlékonyságot engedjenek meg a pénzügyi politikában a szociális feszültség kezelhetősége érdekében. A szigorúbb német és a hajlékonyabb francia álláspont kompromisszumaként született meg végül az év vége felé a Dublinban tartott csúcsértekezleten az úgynevezett “stabilitási paktum”. Ennek célja a költségvetési fegyelem kikényszerítése és a fegyelmezetlen államok szankcionálása.
A paktum úgy hoz létre három kategóriát, hogy a legstabilabb országokkal szemben a legszigorúbb. Ebben az elitcsoportban (ahol a GDP nem csökken erősebben, mint 0,75 százalékkal) a 3 százalékos deficithatár túllépése automatikus pénzügyi szankcióhoz vezet. A gazdaságpolitikai cél világos: az unió legszilárdabb magjára nehezedik a legnagyobb kényszer a szigorú stabilizációs politika fenntartására. A második kategóriában (a 3 százalékos deficithatár túllépése a GDP 0,75 és 2 százalék közötti csökkenése mellett) már bizonyítani lehet és kell, hogy a deficitnövekedés nem a laza gazdaságpolitika következménye. A harmadik kategóriában (2 százalékosnál erősebb GDP-csökkenés) a 3 százalékos deficithatár túllépéséért már nem jár a pénzügyi szankció.
Az Európai Unió erőteljes koncentrálása az EMU, az euró és a központi jegybank létrehozására 1996 folyamán új módon vetett fel egy sor világgazdasági problémát. Ezek egyike sem kapott hangot hivatalos nyilatkozatokban, ám a gazdasági szaksajtóban és szakirodalomban határozott és erősödő háttéráramlatként jelentkezett.
Ki kell emelni ezek közül az Egyesült Államok befolyásos pénzügyi és gazdasági szakértőinek új nézetkülönbségeit. Az EMU építését tartózkodóan helyeslő és többségben lévő szakértői körrel szemben megjelentek és szaporodnak az ellenvélemények. Ilyen a már idézett Kapstein-cikk is, amely nemcsak az amerikai hegemónia alatt előretörő globalizálódási folyamatot bírálja, hanem az EMU jelenlegi stabilizálási paktumát is: “Sok vezető politikus és gazdasági tanácsadóik úgy viselkednek, mint a weimari német elit … az elégedetlenséget, a szegények és munkanélküliek gondjait másodrendű problémának tekintik … a kétségtelenül fontos költségvetési egyensúlyhoz képest.” (Jellemző, hogy a szerző ezt a címet adta tanulmányának: A munkások és a világgazdaság.) Az amerikai liberális-konzervatív establishment vezető folyóirata, a Foreign Affairs 1996. nyári számában tette közzé a cikket, és az év második felében mind az őszi, mind a téli szám közölt tanulmányt, amely a Maastricht-rohamot “bírálta”. A világhírű MIT (Massachusetts Institute of Technology) professzora, Dornbusch például így foglalta össze álláspontját: “Az eurót úgy ünneplik, mint általános gyógyírt a magas munkanélküliségre, az alacsony növekedésre és a jóléti állam túlzott kiadásaira. Az integrációhoz elkerülhetetlen mély költségvetési megszorítások azonban súlyos recessziót válthatnak ki. Ha az EMU tovább halad előre, akkor a közös valuta megszünteti a nominális árfolyamkülönbségek kiegyenlítő hatását, és a központi bank vaskézzel ellenőrzi majd a pénz szilárdságát. A kiegyenlítést így a munkaerőpiacnak kell végrehajtania. Az európai munkaerőpiac azonban ehhez túlságosan merev, és így a mechanizmus kudarcra van ítélve.”
A “Maastricht-roham” egy másik következménye a közép-európai régiót érinti. A magas munkanélküliség és lassú növekedés körülményei között ez oly mértékben leköti az unió energiáit, hogy az EU kelet-európai kiterjesztésének ügye számos, önmagában talán jelentős hivatalos lépés és formális gesztus ellenére 1996-ban lényegében nem mozdult előre. Továbbra is érvényes az a több mint egyesztendős döntés, hogy legközelebb 1997 közepe táján hozhatnak nyilvánosságra hivatalos EU-álláspontot a menetrendről. Változatlanok maradtak a regionális típusú ellenhatások is. A legszegényebb tagállamok, amelyekbe jelentős összegek áramlanak az EU regionális alapjából, továbbra is ellenérdekeltek a közép- és kelet-európai országok csatlakozásával szemben. Ezt az ellenállást részben átfedi a francia, olasz, spanyol, görög és portugál elkötelezettség a mediterrán régió iránt. A legutóbb belépett három ország közül Svéd- és Finnország érthető okokból a három balti ország felvételét pártfogolja, ami már tavaly megbontotta az eredeti, nem hivatalosan Közép-Európa számára kedvező (lengyel, cseh, magyar, szlovén, szlovák) “rangsort”. A harmadik új tag, Ausztria oldaláról 1996-ban jelentek meg és fokozatosan erősödnek az elhatárolódás jelei. Ezt szinte kirobbanó formában tükrözte Vranitzky osztrák kancellár újévi nyilatkozata, amely “nyugtalanítónak” minősítette a (Kohl kancellár és Chirac elnök által több ízben emlegetett) 2002-2005. közötti határidősávot a csatlakozók első köre számára. A kancellár félreérthetetlen módon utalt arra, hogy az alacsony munkaerőköltségek – a csatlakozni kívánó közép-európai országok egyetlen reális nemzetközi versenyelőnye – Ausztria számára erősen zavaróak, és torzítják a versenyt. Egy évvel ezelőtt azt írtuk ezeken a hasábokon, hogy Brüsszelben “nem hivatalosan 1995 végén a csatlakozási időpontot általában 2005 és 2010 között jelölték meg” (Figyelő, 1996/1. szám). Most, egy esztendő múltán sincs racionális ok ennek a prognózisnak a módosítására.
Az Európai Uniónak az évet jellemző “önkéntes kényszerpályája” igen nagy mértékben befolyásolta Közép-Európa mozgási lehetőségeit. A nemzetközi összehasonlításra szakosodott bécsi gazdasági kutatóintézet (német nevének rövidítésével: WIIW) év végi jelentésében és az ahhoz fűzött kommentárban ezt félreérhetetlenné teszi. Megítélése szerint Közép- és Kelet-Európa legközelebbi jövője immár nem látványos reformlépéseket igényel, hanem a politikailag kényes strukturális reformok végrehajtását, valamint a bankok, pénzpiacok és a magánvállalatok konszolidálását. A kommentár szerint a régió exportgyengeségét is csak így lehet áthidalni, “miután a nyugat-európai kereslet számottevő élénkülésére nem lehet számítani az EU-országoknak a Maastricht-feltételekre való összpontosítása miatt”.
A WIIW részben emiatt vizsgálta felül negatív értelemben az 1996-ra és 1997-re vonatkozó, egy évvel korábbi előrejelzéseit. Megállapítja, hogy különösképpen az EU érdeklődéséhez legközelebb álló közép-európai országokban a befektetéseknek és a belső fogyasztásnak kellene hordozniuk a kereslet növekedését, miután az export stagnál vagy csak igen lassan növekszik. Emellett az export ebben a régióban egyre importigényesebbé válik, ami hozzájárul a kereskedelmi és a folyó fizetési mérleg deficitjének növekedéséhez. Ezzel párhuzamosan Közép-Európa versenyképessége is csökken. Az intézet szerint ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy az EU-országok és Közép-Európa között igen nagy az inflációs ráta különbsége. Ez az intézet szerint a közép-európai devizák túlértékelődéséhez vezet. (A WIIW szakértői éppen ezért Szlovákiában és Csehországban 1997 második felére körülbelül 10 százalékos leértékelést jósolnak – noha az érintett országok ezt erőteljesen cáfolják.)
Egyébként ebben a régióban érvényesül leginkább a “lámpaoszlop-szindróma”: a statisztikai adatok eltérése vagy eltérő értékelése. Magyarország esetében például a WIIW 1997-re 2,0 százalékos GDP-növekedést jósol, az OECD csak 1,7 százalékot. A bécsiek szerint 1996-ban 23,0 százalékos a magyar infláció, és jövőre 19 százalékra csökken. (Az OECD megfelelő számai: 21,5, illetve 17,9 százalék.) Hasonló eltérések figyelhetők meg a többi kategóriában és a többi vizsgált ország adataiban is.
Külön említést érdemelnek azonban az OECD-nek a kutatás-fejlesztésre (K+F) vonatkozó megállapításai. Eszerint a középeurópai országokban egyre kisebb a K+F-re fordított kiadások aránya a GDP-hez viszonyítva. Magyarországon 1988. és 1995. között ez az arány 2,3-ról 0,7 százalékra csökkent. Hasonló változás következett be Csehországban és Szlovákiában, Lengyelországban pedig csak 0,6 százalék a megfelelő arány. (Összehasonlításul: az OECD-ben átlagosan 2,3, míg Japánban 2,8 százalék a K+F-re fordított kiadások aránya.)
Azt, hogy a tőkés világ miképpen tekint a közép- és kelet-európai régióra, az ilyen típusú statisztikáknál plasztikusabban tükrözi a Wall Street Journal közép-európai mellékletének először 1995 végén alkalmazott, majd 1996 végén megismételt módszere. Ennek lényege az, hogy tíz kiválasztott bank, nemzetközi gazdasági tanácsadó cég és kutatóintézet szakértőinek megkérdezése alapján “bizonyítványt” állítanak ki a régió országairól a GDP növekedésétől kezdve az árstabilitáson és a jogbiztonságon keresztül a befektetési lehetőségek bürokráciamentességéig. (Az értékelést 0-tól a legjobb pozíciót jelentő 10-ig terjedő sávban pontozzák.)
A tíz meghívott “bölcs” 1996-ban a következő intézményeket képviselte: J. P. Morgan, Deutsche Bank Research/Deutsche Morgan Grenfell, WIIW, CS First Boston, Independent Strategy, Merill Lynch, Creditanstalt Bankverein, Salomon Brothers International. A jelenlegi “bizonyítványt” az egy évvel korábbival összehasonlítva az voltaképpen visszaigazolja a WIIW- és OECD-típusú konzervatív statisztikák fő mondanivalóit. Az osztályzatokat összesítő általános rangsor élén ezúttal is a Cseh Köztársaság áll, ám a tavalyi 8,6 pont helyett csak 8,3 ponttal. Nagyjából hasonló mértékben csökkentek a többi vizsgált ország átlagos pontszámai is. A rangsor első három helye egyébként változatlan: Csehország, Szlovénia, Lengyelország. A tavalyi hatodik helyről a negyedik helyre tört fel Észtország, amelynek 6,9 helyett most 7,6 pontja van. Magyarország így az ötödik helyre szorult 7,5 átlaggal, ami jócskán elmarad a tavalyi 7,9 ponttól. Magyarországot viszont különösen jól ítélik meg a portfólió-befektetések könnyűsége szempontjából; itt csak Csehország előzi meg. Ez magyarázhatja Magyarország továbbra is vezető pozícióját a működőtőke beáramlásában. (Annak ellenére, hogy az Economist Intelligence Unit – EIU – befektetési kockázatokat mutató listáján a maximális kockázatot 100-zal jelző skálán Magyarország – Kínával együtt – 43-as kockázattal szerepel, míg Lengyelország csak 30, Csehország pedig 25 pontnyi kockázattal.)
A különböző megközelítésű statisztikák érthetően sajátos módon kezelik Oroszországot, ahol a legnagyobb az eltérés az egyes adatok között, és a kibontakozás lehetőségeit teljesen bizonytalannak ítélik. (Az EIU kockázati listáját Oroszország vezeti 80 ponttal.) A Wall Street Journal által megkérdezett tíz intézmény teljes skáláján Oroszország nem szerepel az első tíz között. Átlagos pontszáma 4,8. A jogbiztonság kategóriájában a cseh és magyar 8,8 ponttal szemben mindössze 4 ponttal jelzik. Világgazdasági integrálódási szintjét a cseh, szlovén, lengyel és magyar 9,2 – tehát majdnem maximális – ponttal szemben mindössze 5,5 pontra értékelik. Oroszország számára viszont kedvező tényező óriási nyersanyagtermelő- és exportáló potenciálja, valamint az, hogy ezért – és számos más, részben gazdaságon kívüli tényező miatt – összehasonlíthatatlanul kevésbé függ az Európai Unió belső integrációs mozgásától, mint a mi környezetünk: Közép- és Kelet-Európa. Ennek megfelelően nem változik az 1996-os esztendő legfontosabb gazdasági mondanivalója az előző évhez képest a mi régiónk számára. A régió nem számíthat meghatározó méretű külső segítségre; komoly áldozatvállalásokat követelő átalakulását meglehetősen hideg és szenvtelen világgazdasági környezetben, a maga erejére támaszkodva kell végrehajtania.
