Alig több mint egy év múlva, 1998. január 1-jén az Európai Unió megnyitja távközlési piacát. Az addig hátralévő idő az érintettek és a törvényhozók számára egyaránt sok problémát tartogat. A legnagyobb az lehet, ha az államoknak – együtt vagy külön-külön – nem sikerül megfelelően ellenőrzésük alatt tartani a távközlési ágazatot, mert akkor a verseny helyett a versenyt kizáró piaci struktúrák juthatnak uralomra.
Intő jelek szép számmal vannak – olvasható az Európai Dialógus című uniós kiadványban. Ilyen például az Omnitel Pronto Italia esete. Olaszország második legnagyobb rádiótelefon-társasága hosszas csatát kényszerült vívni az olasz TIM állami mobiltársasággal, hogy egyáltalán piacra juthasson. Az Omnitelnek csak keserves küzdelem után sikerült kiharcolnia – miután az EU Bizottsága is közbelépett -, hogy megkapja a Telecom Italiától a csatlakozási díj két évig járó 25 százalékos kedvezményét. Spanyolországban is az EU békéltető testületéig kellett eljutnia a vitának, amíg az állami Telefónica Espańa végül hajlandó lett vonalakat bérbe adni az Esprit Telecom nevű magántársaságnak.
– Nem sok értelme van a monopóliumok eltörlésének, ha azokat a versenyt kizáró struktúrák váltják fel – mondja Herbert Ungerer, az EU liberalizációs stratégiájának atyja. A vitás esetekben a Bizottság reagálására hónapokat, rosszabb esetben éveket kell várni, és addig a piacon minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. A Bizottság kapacitásai egyszerűen nem elegendők a problémák kezelésére, ezért sokan már most összeurópai felügyelő kinevezését szorgalmazzák. Ő jogosult lenne a szabályok kidolgozására, és be is tartatná azokat – véli az Európai Dialógus.
A dolog szépséghibája – érvelnek ugyancsak nem kevesen -, hogy a brit piacon már majdnem tíz éve közel szabad a verseny, és noha az Oftel (a brit szabályzótestület) mindent megtett, a British Telecom még mindig megdöbbentően erős a piacon. Sokan ezért a független Euro-Oftel felállítása mellett vannak, legfeljebb még a britnél is keményebb, hatékonyabb jogosítványokat adnának a testületnek. A svéd és a finn piacon viszont, ahol már évek óta igazi verseny van, az Euro-Oftel felállítása nem népszerű ötlet. Északon a társaságok már megszokták a küzdelmet, és Jukka Alho, a Helsinki Telephone Company igazgatója szerint egy ilyen szervezet évekkel vetné vissza azok működését.
Az EU államaiban a vasúti, az elektromos és az egyéb társaságok 1998-tól szabadon bérbe adhatják hálózataikat, a társult országokban azonban még csak nyomokban, leginkább a mobiltelefóniában létezik piaci verseny. Persze az EU-ban sem egyszerű a helyzet: hiába közeleg 1998., a jelenlegi vezető társaságok (természetesen) minden eszközzel jövőbeli pozícióik előzetes megerősítésére törekszenek. Az éppen privatizáció alatt álló Deutsche Telekom és a France Telecom például az Atlas nevű – meglehetősen erősnek látszó – közös vállalkozást próbálták tető alá hozni, de ezt az illetékes bizottság egészen addig meggátolta, amíg a német kormány bele nem egyezett, hogy a piacot már 1996 közepén megnyissa az alternatív szolgáltatók előtt. A bizottság vezetője, Karel Van Miert nem az Atlas méretei miatt hátráltatta a tervet, hanem azért, mert mindkét társaság monopolhelyzetben volt, és a másfél-két év előny éppen elegendő lett volna a német-francia duó egyeduralkodó helyzetének megszilárdításához.
Az Európai Dialógus szerint a társult országokban a törvények betartása, betartatása lehet az a banánhéj, amelyen a liberalizáció elcsúszhat. A társultaknál a helyzet kaotikusnak látszik: a legtöbb országban nincsenek a szabályok kidolgozva, vagy ha igen, akkor nem alkalmazzák őket. Nem szokatlan a társult országokban a játékszabályok menet közbeni változása sem – ezek a bizonytalanságok pedig nem nyugtatják meg a beruházókat.
Az EU-ban számos olyan törvény létezik, melynek célja a monopolhelyzetben lévőket megakadályozni abban, hogy a piac új szereplőitől irreális árakat kérjenek saját infrastruktúrájuk használatáért. Ugyanakkor most, amikor több EU-beli „monopoltársaság” privatizációja is folyamatban van, a kormányok – és a független regulátorok is – könnyen szemet hunyhatnak a versenyellenes viselkedés felett. Richard Woollam, az Európai Távközlési Magáncégek Szövetségének képviselője felteszi a kérdést: „miért ásnák alá valaminek értékét a kormányok, amit ők birtokolnak és éppen el akarnak adni?”
Az érvelés alátámasztására a privatizáció szempontjából sok esetben az EU-tagoknál is előrébb járó közép-európai és balti országok példái szolgálnak. A nyugati befektetők elsősorban mindig olyan vállalatokat akartak privatizálni, amelyek monopolhelyzete garantált volt.
Mindehhez Ungerer még hozzáteszi: az emberek és a cégek nem a verseny öröméért versenyeznek, hanem azért, mert rá vannak kényszerítve, hogy azt elfogadják.
A verseny tétje pedig a piac mellett nem kevesebb, mint az információs társadalom minél gyorsabb kifejlesztése. Ám ez – mint az Európai Dialógus írásából is kitetszik – még az EU-ban sem megy zökkenők nélkül.
Az Európai Dialógus magyar példákat nem hoz fel, de nálunk – ahol a távközlés privatizációja meglehetősen előrehaladott állapotban van, és már a verseny is megkezdődött – a legtöbb említett probléma felmerül. A „játékszabályok menet közbeni változtatása” lerövidítheti a Matáv monopolhelyzetének időszakát. A kérdés csupán az, hogy a Matáv miként reagál a megváltozott helyzetre. A MÁV aktívan szervezi az Alternatív Távközlési Társaságot, és lapunk értesülései szerint a helyi koncessziós társaságok is egységes fellépésre készülnek – éppen a Matáv irreálisnak tartott összekapcsolási díjainak letörése érdekében (lásd cikkeinket). A mobiltelefóniában senki sem vonja kétségbe, hogy verseny van – és a két társaság párviadala talán erőteljesebb, mint az EU-országok bármelyikében. De ma már tudjuk, a magas tarifákat többek között éppen az egykori tender menet közbeni átstrukturálásának köszönhetjük. A személyhívók piaca tetszhalott állapotban van, jóllehet a szolgáltatók bíznak a sikerben. A kábeltévépiac meg enyhén szólva kaotikus. A kábeltévések a távközlési cégekre – elsősorban a Matávra – mutogatnak, mondván: ők nem adják a közterületek alatti csatornákat, illetve ha olykor adják is, akkor irreális áron. Eközben, aki teheti, az a kábeltévét az „égbe” (műholdakra), a rádiót az Internetre költözteti – a szabályzók és a hivatalok csak kullognak az események után, a fogyasztók pedig kapkodják és csóválják a fejüket.
Egy biztos: 1998-ig és ameddig nálunk is eljön a teljes liberalizáció, még van egy kevés idő. Nem kétséges, hogy izgalmas hetek, hónapok, évek elé nézünk, és még sok meglepetés is várhat ránk.
