Ilyen nincs. Mármint olyan, hogy a bankok a hiteleket negatív reálkamattal folyósítsák. Teljesen valószínűtlen, hogy az átlagos hitelkamat 15 százalékos legyen a csaknem 30 százalékos infláció mellett.
Enyhén szólva az is elég furcsa, hogy a pénzkínálatot lényegesen alacsonyabb szinten tartják az inflációnál, s a rögzített árfolyam ellenére a belföldi pénzromlás nagyobb mértéket ér el, mint az etalon-valuta inflációja. Az meg végképp lehetetlen, hogy egy ország exportja annak ellenére emelkedést mutasson, hogy valutáját nem értékelik le.
Vagy ki hallott már olyan országról – a gazdaságról a tőle nem (mindig) elválasztható politika vizeire evezve -, ahol a lakosság felének még a kisebbségi jogokat sem adják meg? Ha ugyanis nem kaptak állampolgárságot, márpedig nem kaptak, akkor kisebbségnek sem tekinthetők.
Mindez lehetetlen. Elvileg.
Gyakorlatilag azonban lehetséges: az öt éve függetlenné vált és azóta rohamos gazdasági fejlődésnek indult három balti köztársaságban, Észtországban, Lettországban vagy éppen Litvániában bizonyosan akad példa a fenti állapotokra. Ráadásul ezek a folyamatok nem a letűnt korszakra emlékeztető állami ukázok szerzőinek torzszüleményei. A sors fintora, hogy – amint azt Közép- és Kelet-Európában nemegyszer tapasztalhatjuk – a gazdasági és politikai racionalitás vegyít némi irracionalitást a megszokott törvényszerűségekbe.
Észtországban például a negatív reálkamat annak a következménye, hogy a rögzített árfolyam mellett a 15 százalékos hitel- és a 10 százalékos betéti kamat még 30 százalékos infláció mellett is vonzó. “Német márkában” – mert ehhez kötik az észt koronát – ekkora hozamhoz máshol aligha lehet jutni. A rögzített árfolyam ellenére is sokak szerint alulértékelt nemzeti valuta az oka annak, hogy a pénzkínálat alatta marad az inflációnak. Az export felfutása pedig az előbbieken túl, legalábbis Észtországban, annak a következménye, hogy a vállalatok gyors piaci átállása fontosabb tényezőnek bizonyult, mint az árfolyam.
Kissé eltávolodva egy pillanatra a Baltikumtól, és tágabb perspektívából figyelve az egykori szocialista országok átalakulását, azt látjuk: a gazdasági-politikai valóság szinte minden országban szolgál első ránézésre szokatlan jelenségekkel. Egy Magyarországra jövő – mondjuk észt – látogató például azt nem értené: a posztszocialista összehasonlításban sem túl jó makrogazdasági mutatók ellenére a mikroszféra túlélési reflexei által vezérelt eredmények miért mutatnak mégis biztató jövő irányába. Ha azután képzeletbeli emberünk Budapest után Prágába látogat, a fordítottját kérdezheti: a kitűnő makrogazdasági eredmények mögött végbement-e a mélyreható vállalati szerkezetátalakulás.
A magyar, a cseh, a balti (azon belül is az észt, a litván, a lett) és a többi ország átalakulásának más-más jelene az eltérő múlt következménye. Magyarország például hiába is vágyakozott volna arra, hogy – a balti példához hasonlóan – gyors sokkterápiával “tegye rendbe” makrogazdasági mutatóit. Nálunk az ilyen laboratóriumi kísérletekre sem szükség, sem pedig lehetőség nem volt. Az átmenet startpisztolya ugyanis nem ezerszázalékos infláció, egy év alatt 30 százalékos GDP-visszaesés, néhol 50 százalékos reálbér-csökkenés és a visszanyert nemzeti-területi függetlenség állapotában dördült el.
A Baltikum a radikális változások számára “kedvezőbb” terepet kínált: a teljes gazdasági káosz valószínűtlenné tette a fokozatos átmenetet. Nem volt más választás, mint mindent egy lapra feltéve megpróbálkozni a sokkterápiával. A külpolitikai és külgazdasági iránytű gyors nyugat felé fordítása is a fokozatos reformok ellen szólt.
Az más kérdés, hogy a radikális reformok főleg abban az államban – Észtországban – kecsegtetnek sikerrel, ahol a szigorú monetáris és fiskális politika nagyarányú tőkebeáramlással párosult. Miután egyelőre nincs igazán számottevő hazai tőke, a tallini politika nem véletlenül összpontosít a külföldi, főleg skandináv beruházók becsalogatására. Lettország és Litvánia tőkeszegénysége bizonyára okoz még gondot a rigai és a vilniusi kormányzatnak. A balti régió esélye többek szerint abban rejlik, hogy tranzitszerepet játszhat Nyugat-Európa és Oroszország között. (Feltéve, hogy a három ország kapcsolata Oroszországgal nem romlik meg végzetesen.) A külföldi cégek ugródeszkának tekint(het)ik a csupán hétmillió lakosú régiót az orosz piac meghódításához.
Már csak ebből a szempontból sem árt odafigyelni, mi történik a Baltikumban.
