Mi történik a világon? A fejlett piacgazdaságokban, elsősorban az angolszász országokban észrevehetően megerősödött az intézményi befektetői kör. Az állami pénzügyek Nyugat-Európa számos országában napirenden lévő megreformálását is figyelembe véve nem nehéz megjósolni, hogy a következő években ez a jelenség még hangsúlyosabbá válik. A nálunk szakmai befektetőként elkönyvelt nyugati vállalatok jelentős hányada is végső soron intézményi befektetők kezén van. Ezek maguk is egyre erőteljesebben fordulnak a külföldi piacok felé, úgy, hogy portfóliójukba növekvő arányban vásárolnak be nagyobb kockázatot képviselő, de nagyobb hozammal is kecsegtető részvényeket.
Miközben e befektetők is versengenek egymással, természetesen a kínálati oldalon is nagy a verseny. A magyar gazdaságnak a fejlődő piacokkal, e csoporton belül pedig – nem úgy, mint az átalakulás első éveiben – egyre inkább a szomszédos országokkal is meg kell mérkőznie.
Tagadhatatlan, hogy a befektetői döntéseket nagymértékben meghatározzák az e piaccsoporttal kapcsolatos kockázatok, illetve az ezekről alkotott vélemények. A verseny azonban nemzeti szinten dől el. Olyan vállalatok kerestetnek, amelyek a befektetés elfogadható kockázatai mellett megfelelő megtérülést kínálnak. Ám ez nemcsak a vállalati szférától függ, hanem attól is, hogy milyen közegben működnek a vállalkozások: a vállalati gazdálkodás, illetve a befektetésből való kiszállás makroszintű feltételeitől. Igen fontos a gazdaságpolitika kiszámíthatósága, a döntések átláthatósága, a gazdaság egyensúlyi helyzetének megfelelő kezelése, különösen pedig azok, az államháztartás átalakításának keretében végrehajtott intézményi változások, amelyek növelik a hazai tőkepiac likviditását. Ha e tekintetben a kilátások kedvezőtlenek, azaz a kockázatok számottevőek, akkor hiába a megfelelő vállalati gazdálkodás, mégis szűkülnek a potenciális befektetési lehetőségek, illetve még a legjobb vállalkozásokba is csak nyomott áron lehet befektetőket bevonni. Ez pedig, ha tetszik, ha nem, azt jelenti: a tőkepiac szereplői már most is, de a jövőben még inkább fontos szerepet fognak játszani a gazdaságpolitika minősítésében.
Ha mindezek mellett arról sem feledkezünk meg, hogy a gazdaságpolitika alakítói a következő években komoly pótlólagos, a vállalati szférát közvetlenül is erősítő forrásbevonással számolnak, a döntéshozóknak az intézményi befektetői jelenséget is szem előtt tartva kell mérlegelniük lépéseiket. Ahhoz, hogy a forrásokért folytatott nemzetközi versenyben az ország megállja a helyét, alkalmazkodni kell az ő igényeikhez. (Tanulságos példa: a Deutsche Telecom a világ eddigi legnagyobb, 10 milliárd dollár körüli kibocsátásának kétharmadát amerikai befektetők jegyzik, így az egész kibocsátás alapvetően azok, és nem a német befektetők igényei szerint fog történni.)
Ez mindenekelőtt annak fontosságát húzza alá, hogy a befektetők számára a mai gazdaságpolitikai döntések ígéretes képet rajzoljanak a makrogazdasági viszonyokról, valamint a tőkepiacok alakulásáról. Ez a szempont a portfólió-befektetői döntések szintjén még sokkal hangsúlyosabb, mint az egy-egy piac vagy termelőbázis megszerzésére törekvő, számos esetben csak igen hosszú távú megtérüléssel számoló szakmai befektetők esetében. Ezzel együtt a gazdaságpolitikának természetesen a gazdálkodás szintjén is kedvező feltételeket kell teremtenie annak érdekében, hogy a befektetők mikrogazdasági elvárásai – optimális vállalati gazdálkodás esetén – teljesülhessenek.
(A szerző a MeesPierson EurAmerica magyarországi igazgatója)
