A rendszerváltás óta közzétett számtalan külföldi és hazai országjelentésben egyetlen olyan makrogazdasági jelzőszám van, amely stabilan az első helyre sorolja Magyarországot. A külföldi működőtőke vonzásában kimutatott előnyünk a csökkenő különbség ellenére még mindig jelentős: a régiónkba áramlott tőke mintegy 40 százaléka, hozzávetőlegesen 14 milliárd dollár Magyarországon landolt. Ez az adat egy kis és nyitott gazdaság esetében még akkor is imponáló, ha az eredményt elhomályosítják a néhány esetben átgondolatlan privatizációs ügyletek. Hazánknak a privatizáció lezárása után is elemi érdeke marad, hogy további tőkeinjekciókat kapjon.
A közép- és kelet-európai régió tőkevonzási képességéről az utóbbi időben sokat sejtető előrejelzések láttak napvilágot. A Bécsi Összehasonlító Gazdaságkutató Intézet (WIIW) szerint a közép- és kelet-európai régió a tavalyi évhez hasonlóan 1996-ban is mintegy 15 milliárd dollárnyi tőke beáramlására számíthat. A The Economist Intelligence Unit (EIU) jelentése még optimistább: a brit kutatók szerint a régióba érkező tőke az idén meghaladhatja a 30 milliárd dollárt. Egyes, a volt szocialista országokban érdekeltségekkel bíró nagytőkések ennél is jobbnak ítélik a kilátásokat. Mark Möbius, az 50 milliárd dollárt kezelő Templeton Fund befektetési alap vezérigazgatója lapunknak úgy nyilatkozott (Figyelő, 1996/22.), hogy a következő években a világ összes tőkeberuházásának mintegy harmada irányul majd térségünkbe. Ez pedig szerény számítások szerint sem lehet kevesebb néhány százmilliárd dollárnál. (Igaz, az amerikai nagytőkés ebbe a portfólióberuházásokat is beleértette.) Nem árt azonban megjegyezni, hogy a visegrádi-országokba tartó tőkebefektetések világviszonylatban ma még szinte jelentéktelenek: 1993-ban a külföldi tőkebefektetések 2,7 százaléka jutott a régióba.
A szükséges jó
Az átalakuló tőkeszegény gazdaságoknak két szempontból is elemi érdekük a külföldi tőke vonzása. A privatizáció során bejövő tőke nélkül végzetesen felborulhat a fizetési mérleg kényes egyensúlya (Magyarországon ennek elkerüléséhez a következő években is évi 2-2,5 milliárd dollár beáramlására lesz szükség), egyszersmind a vállalatok szerkezetátalakítása is elképzelhetetlen a külföldi tulajdonosok tőkéje és szakértelme nélkül.
Az üzletemberek és elemzők nem véletlenül beszélnek a régió, nem pedig egy-egy állam perspektíváiról: egyetértenek abban, hogy egy adott állam vonzereje a szomszédok teljesítményétől is függ. A multinacionális cégek mágnesként vonzzák a kisebb külföldi (beszállító) vállalatokat határokon innen és túl. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs helye a versenynek a régión belül: a politikai és gazdasági stabilitás, a jogi-szabályozási környezet kiszámíthatósága, valamint a vállalati szférában megmutatkozó előnyök és hátrányok perdöntőek a tőketranszfer pontos irányának alakulásában.
Magyarország vitathatatlan politikai “előnye”: ez a régió egyetlen állama, ahol a rendszerváltás óta csak kétszer tartottak választásokat. A gazdasági stabilizáció mutatószámai már nem szólnak ilyen egyértelműen Magyarország mellett. Az infláció és a növekedés mutatóit illetően az utolsó helyen tanyázunk a közép-európai volt szocialista országok mezőnyében, a magyar költségvetési, kereskedelmi és fizetési mérleghiány pedig az összes átalakuló gazdaságéhoz viszonyítva is jelentős. Miután a régióba irányuló tőkeberuházások mintegy 40 (1995-ben 55) százaléka, egyes források szerint 13, mások szerint 14 milliárd dollár mégis Magyarországra jött, elég könnyű cáfolni azt a feltételezést, amely szerint a vonzerő a makrogazdasági mutatószámokban rejlene. Ennek nem mond ellent az sem, hogy csak a pénzügyi csőd rémét magától távol tartó és kiszámítható gazdaságpolitika lehet vonzó a működőtőke számára. Ez utóbbi feltételeket – néhány, sokszor máig tartó megingástól eltekintve – a magyar kormányok teljesítették.
Lecke haladóknak
A gazdasági törvénykezésben lényegesen több “jó pontunk” van, mint a makromutatókban. Néhány átalakuló ország törvénykezésével összehasonlítva egyértelmű, hogy Magyarország úttörőnek bizonyult a befektetési környezetet meghatározó törvények elfogadásában. (Lásd táblázatunkat).
Az ország áprilisi csatlakozása a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD) (Figyelő, 1996/9.), valamint az Európai Unióba (EU) integrálódás perspektívája az általános gazdasági törvénykezésen túlmutató működőtőke-vonzás ösztönzőrendszerében is új helyzetet teremtett. Magyarország már az OECD-belépőről folytatott tárgyalások előtt fél évvel, 1994 áprilisában kötelezőnek ismerte el magára nézve a párizsi szervezet egyik legfontosabb rendelkezését, az úgynevezett nemzeti elbánás elvét. Ez kimondja, hogy a külföldi vállalatok ugyanolyan, a nemzetközi normáknak megfelelő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint a hazaiak. Az igénybe vehető kedvezmények tehát a külföldi és a hazai cégeket egyaránt megilletik, anélkül, hogy akár egyik, akár a másik körrel szemben pozitív diszkriminációt alkalmaznának.
Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) tájékoztatása szerint Magyarországon jelenleg kétféle ösztönző működik: az adórendszeren keresztül ható kedvezmények és a közvetlen támogatások segítségével igyekeznek becsalogatni a működőtőkét. (Lásd táblázatunkat!) Szűcs Zsuzsanna, az IKM osztályvezetője kérdésünkre elmondta: jövőre kismértékben módosul a befektetésösztönzés rendszere. Ennek célja, hogy az adórendszerben rejlő kedvezményeket összehangolják. A szabályozási környezet kialakításánál figyelembe kell venni azt is, hogy a privatizáció hamarosan lezárul, a külföldi tőkebevonásnak tehát nem marad más terepe, mint a zöldmezős beruházások és a tőkeemeléses ügyletek.
Újak és régiek
A Privatizációs Kutatóintézet és az ÁPV Rt. adatai szerint az idén júniusig a zöldmezős ipari beruházások értéke mindössze 2,5 milliárd dollárt tett ki. (Heti Privinfo, 1996. augusztus 6.) A 13-14 milliárd dolláros összberuházáshoz képest ez nem mondható túlságosan nagy összegnek, bár egyes szakértők a már itt lévő tőke vonzerejében bízva úgy vélik: a multinacionális vállalatok a privatizáció lezárását követően is “hoznak” majd évi mintegy 2 milliárd dollár értékű beruházást.
A privatizáció révén és a zöldmezős beruházások nyomán behozott külföldi tőke származási hely szerinti összetétele is különböző. A magánosításban – sorrendben – a német, az amerikai, a francia és az osztrák, míg a vállalatalapításban az amerikai, a német, a japán és az osztrák beruházók járnak élen. Ágazati bontásban azt látjuk, hogy a kilencvenes évek elején ugyan az ipar toronymagasan vezető ágazat volt, a távközlés és az energiaszektor privatizációjával, valamint a koncessziós jogok eladásával azonban részesedése látványosan csökkent. A külföldi tőke tehát az utóbbi időben, főleg az 1995-ös év végi “hajrában” a hazai monopóliumok privatizációjakor aktivizálta magát.
Többen úgy érvelnek, hogy Magyarországra azért áramlott ilyen jelentős mennyiségű külföldi tőke, mert a beruházók a privatizáció során domináns (monopol vagy oligopol) piaci pozíciókhoz juthattak. Kétségtelen, hogy a legtöbb működőtőke a távközlési és az energetikai privatizáció során áramlott az országba. (Lásd táblázatunkat a 17. oldalon!) Ráadásul – mint erre Voszka Éva egy nemrégiben megjelent tanulmányában rámutat – az energetikai privatizáció nyomán a cégek nagy része nem magánbefektetők, hanem állami vagy közösségi tulajdonban lévő külföldi vállalatok kezébe került. A Privatizációs Kutatóintézet adatai szerint az összes külföldi beruházás 25 százaléka, azaz mintegy 3,3 milliárd dollár tőkeimportőrei állami vagy közszolgálati vállalatok voltak.
A Versenyhivatal munkatársai, Pogácsás Péter és Kovács Csaba szerint néhány élelmiszer-ipari ágazatban: a cukor-, a növényolaj-, a bor- és a gabonaiparban, valamint a mélyépítő-, az építőanyag, a papír- és a nyomdaiparban szerzett piaci hatalmat a külföldi tőke. A gép- és a vegyiparban, az élelmiszeripar előbb nem említett részében, valamint a jellegüknél fogva dekoncentrált szerkezetű ágazatokban, amilyen például a vendéglátás és a kiskereskedelem, piaci hatalom nem alakult ki.
A Versenyhivatal szakemberei lapunknak ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a domináns piaci pozíció megszerzése csak részben magyarázza a nagyarányú tőkevonzást. Csehországban például szintén több domináns piaci pozíciójú céget adtak el, mégsem áramlott olyan mennyiségű tőke a régió éllovasának tekintett országba. A Magyarországon túlnyomórészt alkalmazott készpénzes és már a rendszerváltás éveiben elkezdődött privatizáció, valamint a gazdasági jogalkotásban elért komparatív előnyünk legalább ilyen súllyal esnek latba.
Döntés előtt
Arról, hogy a külföldi beruházó a makrogazdasági környezet és a kiszemelt vállalat mely vonásait tekinti fontosnak döntésében, megoszlanak a vélemények. Az inkább a portfólióbefektetésben érdekelt Mark Möbius például határozottan leszögezte: ők a vállalatba, nem pedig “az országba” fektetnek be, vagyis az országmutatók – a piacnagyságot leszámítva – másodlagosak számukra.
Egy tavalyi, a London Business School által végzett és az Európa Fórumban nyilvánosságot kapott, empirikus adatokat is felhasználó kérdőíves felmérés arról számol be, hogy a Közép-Európában érdekelt szakmai beruházók között két típus különböztethető meg: a piacorientált és a tényezőár-orientált befektetőké. Az előbbieknek a lakosság száma, a politikai-gazdasági környezet és a régebbi partnerkapcsolat a legfontosabb; az utóbbiak az alacsony munkaerőköltséget, a képzett munkaerőt és a helyi piacokhoz való hozzáférést tekintik elsődlegesnek a vállalat kiválasztásakor.
A tengerentúli szakmai beruházók viszont főleg a nemzetközi szervezetek és hitelminősítő intézetek jelentéseit veszik alapul, ők tehát egyértelműen a makrovizsgálódástól haladnak a mikroszint felé – véli egy Magyarországon is jelen lévő nagy amerikai cég vezető menedzsere. Fontos tényező az is, hogy a vállalat stratégiájába beleillesszék a magyarországi beruházást. Nem ritka, hogy magyarországi cégüket szánják a térségben gyártó és kereskedelmi bázisuknak. Lényeges, hogy ne legyenek (például környezetvédelmi) “időzített bombák” a megvett gyár működésében. Minél távolabbról jön a befektető, annál fontosabb számára az állammal és az önkormányzatokkal való viszony. A vállalatvásárlások azt mutatják, hogy a kiszemelt cég átvilágítását a külföldi befektető egzakt módszerekkel, kívülről nem befolyásolhatóan végzi.
