A magyar villamosenergetikai rendszer már nincs stratégiai függőségben a volt Szovjetunió utódállamainak rendszerével. A hazai hálózat alkalmas arra, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül illeszthető legyen a kontinens nyugati felének hálózatához, annak minden szabványfeltételének betartásával.
Az ország gazdasága és lakossága tavaly összesen 36 milliárd kilowattórányi villamosenergia-mennyiséget fogyaszt el egy évben. Ez várhatóan 37 milliárdra nő már az idén. A hazai energiarendszer legnagyobb ellátója a Paksi Atomerőmű Rt., amely az igények mintegy 40 százalékát nemzetközileg elismerten nagy biztonsággal állítja elő. Az elfogyasztott villamos energia további 50-55 százalékát hét erőműben (a Dunamentiben, a Mátraiban, a Tiszaiban, a Bakonyiban, a Pécsiben, a Vértesiben és a Budapestiben) állítják elő. Az import változó mértékű, de az 1994 áprilisában jóváhagyott Villamos Energia Törvény (VET) szerint aránya az összfogyasztásban nem haladhatja meg a 10-15 százalékot. Ezt az utóbbi években gond nélkül betartják az áramtermelők. Gond nélkül – állítják a szakma képviselői, mondván: nem fenyegeti őket és az országot az a veszély, hogy bárhonnan a honi áramnál olcsóbbat kínáljon nagy mennyiségben és olyan biztonságosan, amely felülmúlná, netán gazdaságtalanná tenné a magyarországi áramtermelést.
Nem volt ez mindig így, bár ami a biztonságot és a függőséget illeti, akadtak azért problémák. Még a nyolcvanas évek végén is 28 százalékos arányú volt az egykori Szovjetunióból behozott villamos energia összfogyasztáson belüli aránya. E villamosenergia-import biztonsága csekély volt, mert a Szovjetuniót a volt szocialista országokkal összekötő távvezetékek teljesen meg voltak terhelve, s azok bármilyen üzemzavara a szállítások jelentős csökkenését idézte elő. Az ukrajnai burstini erőműből ma is kapunk vagy másfél milliárd kilowattnyi energiát. (Az ukrajnai frekvenciaátlag óránként 49,1 Hertz, a nyugat-európai rendszerben működve ennek 50 körülinek kellene lennie.) A Burstinból beszerzett árammennyiség egyébként még ma is az importáram 40-50 százalékát adja – tudtuk meg a Magyar Villamos Művek Rt. illetékesétől. Persze Magyarország nem csupán a szovjet áramtermelők szállításaitól függött, hanem e téren is része volt a szocialista tábornak. Az akkori együttműködés alapját az 1962-ben kormányközi egyezménnyel létrehozott KGST Villamosenergia Rendszer Egyesülés (VERE) és a munkát Prágából koordináló Központi Teherelosztó (CDU) jelentette. A rendszer a kilencvenes évek elejére érte el teljesítményének határait. A folyamatosan bővülő terhelés, a csúcsigények torlódása és az egyes távvezetéki összeköttetések túlterhelődése egyre gyakrabban vezetett üzemzavarokhoz. Az így kieső importot nem tudta pótolni a magyar Országos Villamos Teherelosztó, ezért – más beszerzési forrás nem lévén – jelentős mértékű fogyasztói korlátozások váltak szükségessé vagy a szolgáltatott villamos energia minősége nagymértékben romlott azáltal, hogy a hálózati frekvencia jelentősen lecsökkent 50 Hertz alá. A kilencvenes évek elején azonban a gazdasági rendszerváltás ismert körülményei között zuhanásszerűen csökkent a VERE-országok iparának energiaigénye. Ennek következtében fokozatosan megszűntek a szűk szállítási keresztmetszetek, az üzemzavarok. A rendszerben a törést az jelentette, hogy a szó szoros értelmében megszakadt az orosz-ukrán kapcsolat. Az összeomló ukrán gazdaság ugyanis képtelen volt fizetni, az oroszok pedig némi türelmi idő után nem szállítottak több áramot szomszédjuknak. Az energiahiánnyal küszködő Ukrajna kikapcsolása 1993 novemberében három részre bontotta a rendszert. A románok például a dél-kelet-európai energiahálózathoz igyekeztek kapcsolódni, az egykori NDK hálózata ugyancsak elpártolt a régi rendszertől és a nyugat-európaihoz kívánt csatlakozni.
Időközben, egészen pontosan 1992 október 11-én a lengyel, a cseh, a szlovák és a magyar villamosenergetikai társaságok létrehozták újfajta együttműködésük intézményes formáját, a CENTREL-t. A résztvevők nem titkolt szándéka, hogy közösen próbáljanak meg csatlakozni a nyugat-európaiak UCPTE elnevezésű rendszeréhez. A történeti hűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Magyarország már 1990 tavaszán bejelentette csatlakozási szándékát. A többi visegrádi ország ezt egy évvel később tette meg. A CENTREL-tagok együttesen pedig 1992 derekán jelezték, hogy együtt kapcsolódnának a kontinens nyugati felén működő hálózatához. Lehet tehát azt mondani, hogy a volt szocialista táborban a magyarok voltak a legelőrelátóbbak és ezért próbálták meg leghamarabb diverzifikálni ellátásukat. Az igazság azonban valószínűleg az, hogy Magyarország vált a legkiszolgáltatottabbá, mivel az olcsó keleti villamosenergia-szállítások megszűnésének veszélye már korábban fenyegetett. Tény viszont, hogy műszaki szempontból is legelőször a magyar villamosenergetikai rendszer készült fel a csatlakozásra. Tavaly október 18-án aztán ünnepélyesen bejelentették, hogy megkezdődött a CENTREL és a nyugat-európai rendszer közös működésének próbaüzemeltetése. A kísérlet sikerült: cikkünk megjelenésével egy időben a kooperáció keretei kibővültek: Magyarország, a CENTREL tagjaként most már nemcsak a volt NDK-n, hanem Ausztrián keresztül is közvetlenül kapcsolódik az UCPTE rendszeréhez.
Idehaza néhány nappal a próbaüzem megkezdése előtt hagyta jóvá a Magyar Energia Hivatal az új szállítói szerződéseket. Ennek megfelelően az MVM Rt. és az erőművek közötti alapszerződés megszüntetésével újabb, immár üzleti elvekre épülő hosszú távú kapacitás-lekötési szerződések jöttek létre. (Ezek alapján kötöttek aztán a szolgáltatókkal is hasonlóan piaci viszonyokkal egyező tartalmú hosszú távú szerződéseket, amelyek az ellátandó terület fogyasztói igénybecslése szerint készültek.) Az árképzés, az áralkalmazás elveit is az energiahivatal alakítja ki a törvény értelmében. Láthatóan egyelőre nem túl nagy sikerrel. Az árak megállapításánál sok mindent figyelembe kell venni: gazdaságpolitikai, energiapolitikai, ellátási-biztonsági, környezetvédelmi, nemzetközi gazdasági követelmények érvényesítésére van szükség. Az így kialakított fogyasztói árak jelentik az alapját az MVM beszerzési politikájának, pontosabban a részvénytársaság szakemberei eszerint is mérlegelnek, ha a belső termelésen felüli beszerzésekről döntenek, illetve a beszerzési lehetőségek között válogatnak.
Merthogy eljött az ideje annak, hogy több forrásból jöhet Magyarországra az áram. Október elsejétől több vezetéken keresztül, például a bécsi Südost vagy a Neusiedel melletti alállomáson át is hozhatnak be jelentősebb mennyiségű áramot. Az MVM Rt. új beszerzési stratégiájának azonban része maradt az ukrán-orosz forrás is. Mint érdeklődésünkre a cég illetékesei elmondták, újra kezdték a régi partnerekkel az üzleti tárgyalásokat. Ez most elsősorban árkérdés – hangsúlyozzák a szakemberek. A nyugati importáram tudniillik meglehetősen drága. A biztonságnak, a minőségnek borsos ára van. Meg kell fizetni például azt is, hogy úgynevezett “zsinórszállítás” részesei lehessünk, vagyis azonos teljesítménnyel folyamatosan és garantáltan jöjjön az áram. A folyamatosság persze változó lehet és ez az árakban is érződik: minél hosszabb ideig van szükség az áramra, annál többe kerül. Lehet kérni mondjuk reggel hat órától estig, éjfélig, hétköznap vagy hétvégén is áramot. A kívánságtól függően változnak az árak. Az ukrán-orosz áram megrendelésénél is lehetnek kívánságok, ám azt részint nem biztos, hogy sikerül a szállítónak teljesítenie, részint pedig eleve korlátozottabbak a lehetőségek. Ennek ellenére az MVM vezetősége úgy látja, hogy érdemes lenne ismét hosszú távra szóló szerződést kötni a keleti szomszédokkal. Az érvek között szerepel, hogy az ukrán gazdaság mélyrepülése sem tart örökké, az új pénz, a hvrinya megjelenése mutatja az erősödést és más jelek is a kilábalásra utalnak. Márpedig ez előbb-utóbb az ukrán-orosz energetikai kapcsolatok újrafelvételéhez vezet, ami Magyarország számára az áramimport biztonságát fokozhatja. Nem beszélve arról, hogy az UCPTE-tagországok középtávon már számolnak a rendszer keleti irányú továbbfejlesztésével, Ukrajna és a Baltikum bekapcsolásával. Amennyiben ez megvalósul, Magyarország kulcsszerepet kaphat az oroszországi kapcsolat közvetítésében.
A legfrissebb, elveiben még nem tisztázott elképzelések szerint az ukrán árambeszerzés köldökzsinórját az orosz államadósság rendezésének bekapcsolásával lehetne megerősíteni. Mint ismeretes, az idén nyáron új fejezetet nyitottak a törlesztés történetében azzal, hogy kidolgozták az áruszállításos konstrukciót. Ennek keretében lehetővé válna a közvetett áramimport is. Az ukrán-orosz kapcsolatok 1993 novemberében épp azért szakadtak meg, mert az ukránok fizetésképtelenné váltak. Az ő adósságuk törlesztését és a rendszeres szállítások újrakezdését – a magyar elképzelések szerint – meg lehetne oldani az orosz államadósság törlesztése fejében is. Ha az ötlet beválik, hosszabb távú, háromoldalú szerződést köthetnének az együttműködő partnerek. Sőt, az üzletbe esetleg másokat is bevonhatnának.
Mikor a beszerzési lehetőségek között válogatnak, ártényezővé válik a mennyiség. Oroszország, Ukrajna ebből a szempontból szinte kimeríthetetlen forrásnak számít. Mivel idehaza a legkisebb költség elve alapján állapítják meg a fogyasztói árakat, bizony az sem mellékes, hogy az energiaigények növekedése mikor követeli ki új erőművek építését. Az erőműépítéshez rendkívül nagy tőke befektetésére van szükség, s a beruházónak tisztában kell lennie azzal, hogy a megtérülési idő csak évtizedben mérhető. Ezért az ezredfordulón felgyorsuló hazai erőmű-építési program végrehajtásánál – az akkor esedékes harmadik szakasz esetleges újragondolásánál – nem szabad figyelmen kívül hagyni az ukrán-orosz kapcsolatot sem.
Az előrejelzések szerint 2010-ben 42 milliárd kilowattórára kúszhat fel az országos villamosenergia-fogyasztás. Ennek az igénynövekedésnek úgy lehetne eleget tenni, ha a terveknek megfelelően 1995 és 2010 között valóban megépülne a 4000 megawatt teljesítményű új erőművi kapacitás. Ennek költsége 1995-ös árakon számolva mintegy 450 milliárd forint lenne, de a megvalósításhoz szükséges bizonyos meglévő kapacitások felújítása is. Ezzel együtt közel 550 milliárd forinttal lehet számolni. Amennyiben beválnának az ország gazdasági fellendüléséhez fűzött remények, nagyobb igénnyel kellene számolni. Ez azt jelenti, hogy 5500 megawattnyi új áramtermelő kapacitást kellene építeni. Ennek nettó költsége körülbelül 660 milliárd, a felújításokkal együtt pedig közel 770 milliárd forint. Addigra a paksi atomerőmű felújítása is “testközelbe” kerül. Van tehát mire figyelni, mikor az importforrások között válogat az ország.
