Az elmúlt hat évben nem volt olyan magyar kormány, amely tartósan el tudta volna nyerni az ellenzék, a parlamenten kívüli politikai erők és a szociális partnerek (szakszervezetek és munkaadók) egyetértését gazdaságpolitikájának megvalósításához. A szakadatlanul folyó, alkalmanként meglehetősen színvonaltalan és a demagógiát sem nélkülöző viták rendszerint tankönyvízű ellentétpárok körül folytak, egyfajta folyamatosságot teremtve az utóbbi tíz-tizenöt évben a mindenkori elit által folytatott polémiák között.
A “növekedés-stabilizáció-infláció” triplett, kiegészülve a “nagy elosztó rendszerek-államháztartási reform-szociálpolitika” hármasával, hozzávegyítve a “vállalkozásbarát környezet” némileg bizonytalan fogalmával, kiváló lehetőséget adtak a vitapartnerek szövegszerkesztőit hatékonyan kihasználni, hiszen oldalszám lehetett és lehet ma is, kissé átigazítva, ugyanazokat az írásműveket hasznosítani. Természetesen a rendelkezésre álló adatokból mindenki azt használja fel, ami számára előnyös, az “élet” nevű időfolyamot némileg figyelmen kívül hagyva.
Csak az elmúlt napok olvasmányélményei között is találni jellegzetes disputatémát, bemutatandó a viták technológiáját.
1994-ben a bruttó hazai termék 2,5 százalékkal, az ipari termelés 9 százalékkal nőtt és ehhez csak 18,8 százalékos infláció társult, mondják a jelenlegi gazdaságpolitikát bírálók, míg a stabilizáció szükségessége mellett érvelő kormány azt mondja, hogy mindezek a számok igazak, de a költségvetésnek a GDP-hez mért 7,5 százalékos hiányával együtt valósultak meg, ily módon megismételve a nyolcvanas évek erőforrás-felemésztő és az eladósodást előidéző, rossz szerkezetű növekedését. Ez az egyetlen példa is mutatja, hogy a viták makacsul és végtelen ideig folyhatnak anélkül, hogy legalább abban a minimumban egyetértés alakulna ki, hogy az országnak olyan minősített növekedésre van szüksége, melynek során a struktúraváltozás is folytatható, de a gazdaság és a lakosság számára is oly fontos növekedés is gyorsuló mértéket ölt.
A gazdasági és társadalmi lét aktív szereplőit, tudniillik az úgynevezett “népet” és az úgynevezett “vállalkozókat” a spirituális viták, a pamfletek, a blikkfangos politikusi beszédek vajmi kevéssé érdeklik. A gazdasági folyamatok saját belső törvényeik szerint, az érdekek és lehetőségek által kikövezett úton haladnak, és erőteljesen alakítanak olyan körülményeket is, amiket nem szeretünk. Számunkra szokatlan módon nőnek a társadalmi különbségek, sokszor nem tudunk mit kezdeni az egyéni felelősség erősödő kényszerével, és talán ezért, talán más, megrögzött rossz szokásunk miatt többet várunk a körülményektől, mint önmagunktól.
Az a kérdés jogosan vetődik fel, milyen globális feltételek szükségesek ahhoz, hogy a gazdaság szereplői között a tényleges üzleti hatékonyság, a vállalkozás vezetésének alkalmassága szelektáljon és ne az alig kiszámítható gazdasági szabályozottság. Ebből kifolyólag az még rendben való dolog, hogy néha a gyakorlati megfontolások is helyet kapván a végtelen vitában, van lehetőség konkrét megoldások szükségességére is felhívni a figyelmet, az már kevésbé, hogy az időtálló megoldások létrejöttében az érdekeltek nem igazán hisznek.
A vállalkozások, vállalatok számára, a munkaadói funkció jó ellátása érdekében múlhatatlan szükség van arra, hogy az üzletmenetet alapvetően befolyásoló gazdálkodási körülmények alakulásában aktív szerepet játszhassanak. Valószínűleg ennek az aktivitásnak a leghatékonyabb terepe a szakmai érdekképviseletek szervezeteiben van. Ezen a szinten ugyanis a legáltalánosabb, “egyrészt-másrészt” megállapítások, kijelentések és viták helyett valóban konkrét tapasztalatokra épülő és főleg konstruktív bírálata lehetséges a hivatalos gazdaságpolitikának, és olyan alkuk megkötésére van lehetőség, amely az adott üzletágban érdekeltek szélesebb rétegeire hat és ebből kifolyólag a tényleges eredményeken alapuló tekintélyét erősíti a szervezeteknek és a szervezési eszméknek. Sokat emlegetjük manapság a lobbyzást, mint egy hatékonynak vélt érdekérvényesítési technikát. Attól eltekintve, hogy az eredeti fogalom nem azt jelenti, amit mi most értünk rajta itt és most a sub rosa megállapodásokon messze túlmutató jelentősége lenne egy átlátható, és ezáltal bizalmat keltő érdekérvényesítő struktúra működésének.
Az ellenpont a 14-15. század zenéjének zseniális találmánya. Azt a célt szolgálta, hogy a fő dallamot olyan ellenszólammal egészítse ki, mely a hallgatónak az ellentétekhez való vonzódását kielégíti, ugyanakkor előrelendíti a melódia kifejlődését. Ilyen természetű ellenpontokra van szükségünk a meddő, egymásnak csak ellentmondani akaró viták helyett a vállalkozói, munkaadói érdekek érvényesítésében.
(A szerző az Egis Gyógyszergyár Rt. vezérigazgatója)
