A szakképzési törvény csak a kiválasztottak számára engedélyezi az államilag elismert szakképesítést nyújtó vizsgák lebonyolítását. A vizsgáztatás tehát nem monopólium, hanem a követelményeknek megfelelő intézmények számára szakmai feladat és üzlet, a hallgatók számára pedig színvonalas szolgáltatás. Kérdés, hogy megfizethető-e és hogy elérhető-e.
Az oktatás bizalmi üzlet, mivel eredménye nem kézzelfogható. Talán ez az oka annak, hogy a Magyarországon megjelenő külföldi befektetők többnyire a nagy tradíciókkal rendelkező, saját hazájukban ismert oktató intézményekben bíznak, és a magyar alkalmazottak többségét ott képzik tovább (lásd Suzuki vagy General Motors). A több ezer oktatócéget magában foglaló hazai piacon azonban nem jellemző a patinás külföldi cégek jelenléte, mert azok árai megfizethetetlenek. A megfizethető magyar oktatási vállalkozásoknak tehát nincs más dolguk, mint hogy bizonyítsák képzésük jó színvonalát és megnyerjék a külföldi tőke és a hazai cégek bizalmát. Erre ad esélyt az államilag elismert vizsgaközpontok rendszerének kialakítása, valamint a Felnőttképzési Vállalkozások Szövetségének megalapítása, a szövetség minősítési rendszerének kidolgozása.
A Munkaügyi Minisztérium adatai szerint az iskolarendszeren kívüli szakképzésben 1995-ben – csak a befejezett tanfolyamokat számolva – közel 67 ezren vettek részt, összesen 2800 tanfolyamon. A képzések mintegy 70 százaléka nyújtott államilag elismert szakképesítést, ezt 48 ezer fő szerezte meg, 33 százalékuk munkanélküliként. A szakképesítés birtokába jutottak aránya 72, a munkanélküliek esetében 73 százalékos volt. A Munkaügyi Minisztérium nyilvántartása 1995-ben összesen 524 szakképzéssel foglalkozó intézményt regisztrált, amelyek 33 százaléka költségvetési szerv vagy annak intézménye, 35 százaléka jogi személyiséggel rendelkező vállalkozás, 13 százaléka jogi személyiséggel nem rendelkező vállalkozás, a maradék 16 százalék pedig azonosíthatatlan szervezet volt.
Aki valamilyen szakképesítést meg akar szerezni, annak az egyik legnagyobb dilemmája: a több száz oktató cég közül melyiket válassza, hogy az ár arányban álljon a nyújtott szolgáltatás értékével; hogy jó körülmények között, korszerű tananyagból tanulhasson; és legfőképp, hogy a tanfolyam végén sikeres vizsgát tehessen, amelyet követően azt a szakképesítést kapja, amit szeretett volna.
Sum István, a Munkaügyi Minisztérium munkaerő-piaci képzések főosztályának vezetője szerint minderre nincs garancia, ám a szakképzésben részt vevőket némiképp védi a szakképzési törvény. Ez ugyanis előírja, hogy az oktatási intézményeknek képzési szerződést kell kötniük a hallgatókkal, amelyben rögzíteni kell az adott tanfolyam óraszámát, helyszínét, feltételrendszerét, a vizsgát és a megszerezhető képesítést. A tapasztalatok szerint – ha az intézmény nem adja önként – sokan nem kérik ezt a szerződést, amely ugyan nem nyújt százszázalékos védelmet, de legalább jogviszonyt teremt a két fél között. Sokan azzal sincsenek tisztában, hogy a munkaügyi központok egyik feladata valamennyi állampolgár számára képzési tanácsot adni, illetve megbízható oktató céget ajánlani. Az idén augusztus elsejével lépett életbe az a rendelet, amely megszabja, hogy a munkaügyi központoknak nyilvánosságra kell hozniuk azon cégek jegyzékét, amelyek szakmai színvonalát elismerik és folyamatosan ellenőrzik, s amelyekhez jelentkező munkanélkülieket támogatják.
A Munkaügyi Minisztérium – a szakképzésre vonatkozó törvény értelmében – az egyén továbbképzését támogatja. Egyrészt azokét, akiket a foglalkoztatási törvény munkanélkülinek nevez: mindazokat, akik rendelkeznek a munkavégzéshez szükséges feltételekkel, nincs munkaviszonyuk, és valamelyik Munkaügyi Központ regisztrálta őket. Másrészt azokét, akik munkavállalói státuszban vannak ugyan, de munkáltatójuk bejelentette a Munkaügyi Központnak várható elbocsátásukat, illetve azt, hogy továbbképzés nélkül nem foglalkoztatja őket tovább. A minisztérium által támogatott harmadik csoport a közhasznú munkavégzésben részt vevőké. A támogatás elbírálásánál a Munkaügyi Központok megvizsgálják, hogy az adott szakképesítéssel rendelkezőknek milyenek a foglalkoztatási esélyeik, majd kiválasztja azokat, akik alkalmasak a képzésre.
Sum István hangsúlyozza, hogy a minisztérium a szakképzési törvényben csak keret jellegű szabályozást vezetett be; kivételt az állami forrásból végrehajtott képzések és azok az esetek képeznek, amikor az egyének érdekeit jogi eszközökkel kell védeni. A főosztályvezető által említett példák szerint nemrégiben a Ford autógyár felvett nyolcszáz dolgozót, akik közül háromszázat szakképzésben akart részesíteni, vagy a Rába ezer ember továbbképzését vállalta saját forrásból. Ezeket a munkahely-specifikus képzéseket csak keret jelleggel kell szabályozni. A szigorú szabályokra abban az esetben van szükség, amikor államilag elismert szakképesítés megszerzéséről van szó. Ilyenkor csak a minisztériumok által feljogosított intézmények vizsgáztathatnak, a vizsgabizottság elnökét a szakminisztérium jelöli ki, a vizsga szabályait és kérdéseit a tárcák ellenőrzik.
A szakképzési törvény mint kerettörvény megszünteti az iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli szakképzések egymástól független, kétszintű szabályozását; az Országos Képzési Jegyzék (OKJ) felállításával megteremti a szakképesítések egységes rendszerét; bevezeti a felkészülés módjától független, a munkaerőpiac képzési igényeihez igazodó, egységes szakmai és vizsgáztatási követelményeket (a kimenetet szabályozza, nem a képzés folyamatát); létrehozza a független vizsgabizottságot; egységesíti a szakmai vizsgáztatás általános szabályait és eljárási rendjét; valamint elkülöníti a szakképzés és a vizsgák szervezését.
A képzési folyamat liberális szabályozásának következtében az OKJ-be felvett, az állam által elismert szakképesítés tekintetében bármilyen szervezet regisztráltatás vagy engedély – és jelenleg a feltételek kontrollja – nélkül szervezhet szakképesítő vizsgára felkészítő tanfolyamot. A szakképzést folytató intézmény – a szakképesítésért felelős miniszter által rendeletben kiadott egységes szakmai követelmények keretei között – maga alakítja ki képzési programját. Az új képzési struktúrában, a kimeneti szabályozás következtében előtérbe kerülő szakmai vizsgáztatás sztenderdizálása érdekében a szakképzés követelményeinek meghatározása a képzési folyamat helyett annak lezáró szakaszára, a vizsgáztatásra helyeződött át. A szabályozásnak ezzel az a célja, hogy csak olyan intézmény szervezzen vizsgát, amely megfelelő személyi és tárgyi feltételekkel rendelkezik. A szakiskolák, szakmunkásképző- és szakközépiskolák, a munkaerő-fejlesztő és -képző központok, valamint a szakképzést folytató egyetemek és főiskolák alanyi jogon, minden egyéb intézmény pedig csak jogszabályban feljogosítva szervezhet szakmai vizsgát. E szervezetek nem zárkózhatnak el attól, hogy a más intézmények tanfolyamain felkészített hallgatókat levizsgáztassák. A nem alanyi jogon vizsgát szervező intézmények kiválasztása az adott szakképesítésért felelős miniszter hatásköre. A tárcák erre pályázatot írtak ki, amelyben meghatározták a feljogosításhoz szükséges feltételeket.
Arra azonban a szabályozás nem terjed ki, hogy a vizsgáztatás jogát elnyert intézmény mennyiért adhatja a vizsgát akár a konkurenciának, akár saját hallgatójának. Kiss István, a Magyar Iparszövetség Oktatási Központ igazgatója úgy véli, ez hiba volt, hiszen számos vizsgaközpont nagyon drágán vizsgáztat. Egyetért azzal a szeptemberben várható központi szabályozással, amely meghatározza, hogy az egyes vizsgákért mennyit lehet kérni, pontosabban, hogy a vizsgadíjat hogyan kell kalkulálni.
