Az adózó állampolgároknak csupán szórványos ismereteik vannak arról, hogy az állam miként szerzi bevételeit és hogyan használja fel azokat, alkalmasint tehát híján vannak az “adótudatosságnak”. Ráadásul úgymond fiskális illúziókat kergetnek, a jóléti szolgáltatások költségeit ugyanis a valósnál alacsonyabbra taksálják – derült ki a Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés (Tárki) most közzétett tanulmányából.
A posztszocialista társadalmakban, s így Magyarországon is a szavazópolgárok torzítottan érzékelik az állami szerepvállalás fiskális “körülményeit” – e hipotézis igazát igyekeztek bizonyítani abban a kutatásban, amelyet Kornai János ötlete alapján Csontos László, a Közép-Európa Egyetem professzora és Tóth István György, a Tárki igazgatója vezetett. A szerzők a megkérdezettek – a gazdaságilag aktív korú népességet reprezentáló ezer fő – válaszaiban elsőként is azt találták, hogy az állampolgárok nemigen látnak összefüggést a rájuk háruló adóterhek és a kormányzati programok költségei között. Az adótudatosság ezen hiányát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a válaszadók fele tudta csupán, hogy a nyugdíjak forrása a társadalombiztosítási járulékokban keresendő, és mindössze egynegyedük értesült arról, hogy az egészségügyi ellátás és a gyógyszerár-támogatás fedezetéül is ezek a befizetések szolgálnak…
Az állam bevételi forrásai közül – az államháztartás különböző alrendszerei és az azokat illető adófajták összepárosításának “képességét” eleve nem feltételezték a válaszadókról – az adók szinte valamenyi megkérdezettnek eszébe jutottak, a járulékok és illetékek viszont már csak egytizedüknek. A kölcsönökre 30 százaléknyian gondoltak.
A polgárok a közvetlenül bérbevágó kérdésekben sem mutakoztak jártasabbnak: tíz százalékuk például úgy vélte, hogy a bruttó fizetésből mindössze személyi jövedelemadót vonnak le. A járulékok létezéséről 85 százalék tudott. Kétharmaduk azzal is tisztában volt, mit mire vonnak le, a mértékeket illetően azonban e kör egyötöde is bizonytalan volt.
Javarészt az állami szolgáltatások “ingyenes” volta az oka – vélik a szerzők -, hogy azok költségeit az állampolgárok rendre alulbecsülik. Az efféle programok – felsőoktatás, egészségügyi ellátás, nyugdíj, gyógyszerár-támogatás, szociális segélyezés – költségeinek megbecsülésére 9-14 százalékuk nem is vállalkozott. Igaz, Kornai is beismerte, hogy a helyes válaszok kiókumulálása a kutatócsoportnak is hosszú hónapjaiba telt, és végül az idén márciusi kérdőívekben 1994-1995-ös adatokat kellett eltalálniuk a megkérdezetteknek.
Mint már kitűnt, ez nemigen sikerült. Kiváltképp a gyógyszerár-támogatás mértékében tévedtek a válaszadók – a valósnál messze kisebb arányra voksoltak (lásd táblázatunkat). Ugyancsak a gyógyszerek ára volt az, aminek az egy adófizetőre jutó költségét is alacsonyabbra kalkulálták, noha az effajta lebontásban a többi szolgáltatásnál a tényleges érték fölé lőttek. Mármint a “bátrabbak” – ilyen becslésekre ugyanis a megkérdezettek átlagosan közel egynegyede nem is volt hajlandó.
Az, hogy a válaszok ennyire pontatlanok – a megkérdezettek kétharmada-háromnegyede tévedett így vagy úgy 25 százaléknál nagyobbat – a szerzők szerint egyértelműen arra utal, hogy a szavazópolgárok számára a jóléti programok költségei közömbösek.
Harmadikként a szerzők azt vizsgálták, hogy az állampolgárok mindezekhez a szolgáltatásokhoz a jövőben milyen intézményi keretek között kívánnak hozzájutni. Alapfeltételezésük az volt, hogy az emberek a jelenlegi helyzethez ragaszkodnak. Ez bizonyos mértékig be is igazolódott, de a status quo-val legalább azonos mértékben voksoltak az úgynevezett vegyes – a jelenlegi központosított állami és a piaci konstrukció közé eső – megoldásra. Kivétel a gyógyszerár-támogatás, amelynél a válaszadók – noha közölték velük, hogy ez a dotáció egy átlagos adófizető zsebéből havonta 1400 forintot húz ki – háromnegyedrészt a mai rendszer fenntartására “szavaztak”.
A felsőoktatás finanszírozásában 42 százalék tartana ki a jelenlegi rendszer mellett, 43,5 százalék az adózók és a diákok közti “tehermegosztást” javasolná, és mindössze 12 százalék hagyná taníttatása költségét (havi 40 ezer forintot) a diákra, hogy ettől a nettó bérek 3-4 százalékkal legyenek magasabbak. A status quo-hoz e téren leginkább az alkalmazottak és a munkások ragaszkodnak, legkevésbé pedig a vállalkozók, és e véglethez “húznak” az értelmiségiek is. E választásoknál a döntő motiváció egyébként az, hogy van-e eltartott gyerek a családban .
A kórházfinanszírozásban és a nyugdíjaknál a relatív többség ugyancsak a vegyes konstrukció – kötelező és önkéntes biztosításokra épülő rendszer – mellett állt ki. Abból a kérdésből azonban, hogy ha maga dönthetne a jelenleg a tb-nek fizetett összegről, milyen arányban határozná meg rendszeres befizetését és az önköltségi hányadot, kiderült: a válaszadóknak nincs egyöntetű véleményük. Több mint felük döntött végül amellett, hogy a tb-nek fizetendő összeget egy az egyben ugyanerre a célra fordítaná. A részletes vizsgálat azt is kiderítette, hogy minél idősebb a válaszadó, annál inkább kitartana a jelenlegi nyugdíjrendszer mellett. A reformot támogató vélemények túlsúlya ellenére a megkérdezettek, úgy tűnik, még nem készültek fel a váltásra, hiszen több mint felük még csak nem is elmélkedett azon, miként készüljön nyugdíjas éveire.
A szerzők szerint a tapasztalt tájékozatlanság oldásával apadni látszik azoknak az aránya, akik az egyes jóléti szolgáltatásokat feltétlen állami kötelezettségnek tartják. Pontosan ezért a Pénzügyminisztérium és a Közép-Európa Egyetem támogatásával készült tanulmány tanulságát abban látják, hogy az államháztartási reform sikeréhez kommunikációs és marketing-problémákat is meg kell oldani, a “szavazópolgárok informáltságát pedig javítani kell”.
