A GDP 1 százalékpontos csökkenése egyáltalán nem meglepő, ha a gazdaságpolitikai intézkedések és a hatásuk kibontakozása közötti szokásos, háromnegyed éves késleltetést figyelembe vesszük. Ez – mondhatni – az az ár, amit az 1993-94 során megbomlott s a “fekete vasárnapra” végképp tűrhetetlenné vált fizetési mérleghiány kiigazításáért kellett megfizetni.
Az ördög azonban ezúttal is a részletekben bújik meg. A beruházások csökkenésének nem pusztán a 8 százalékos mértéke az intő jel, hanem az, hogy ez a folyamat immár tíz hónapja megszakítás nélkül tart. Az építőipari teljesítmény csökkenése sem új keletű, s mind a lakásépítések, mind az infrastrukturális fejlesztések lanyhulást mutatnak. Az import – dollárban és volumenben mért – mérséklődése a külgazdasági mérleg egyenlege szempontjából biztató, a konjunktúra és a korszerűsödés kilátásait azonban nem javítja. Ez a visszaesés tehát más, mint az 1993. évi volt, amikor ezek a mutatók többnyire javultak. Csak az export alakulása mutat hasonlóságot: igaz, az idén – a csúszó-leértékelés hatására – a kivitel még bővül, de csak a tavalyi ütem harmadával. Még az infláció is az 1993. évi 22,5 százalékhoz lesz mérhető éves szinten.
Akár a történelem ismétlődésének is tekinthető az, ahogyan a kormányzat a maga és a társadalom várakozásait a választási ciklus szempontjainak alárendelten alakítja. Az előző kormányzati ciklusban is a második félidő elején indult be a végrehajtó hatalom mosolyoffenzívája, ekkortájt “kezdte látni” az alagút végét, függetlenül saját teljesítményétől és/vagy a fejlődési kényszerpályától. Márpedig az a rendszerváltozási, szerkezeti, munkamegosztási és részben társadalmi-civilizációs válság, amelyek egymásra rakódása már az átalakulás kezdetén sem volt titok, aligha ad(ott) alapot a gyors kibontakozással, a pusztán a “megfelelő embert a megfelelő helyre” tevő változások révén elérhető javulással kapcsolatos, elterjedt várakozásoknak.
Ám akkor is tévúton járnánk, ha a kenyérfogyasztás vagy a sertésállomány csökkenése alapján elvesztegetett évtizedről kezdenénk beszélni. A GDP vagy a reáljövedelem mutatója nem képes megjeleníteni azt a többletteljesítményt, ami a nyolcvanas évtizedet jellemző 5-6 milliárdos dollárbevétellel szemben az 1995. évi 15 milliárdos exportbevételben jelent meg, s ekkor még nem esett szó a láthatatlan tételekről. Bár az átlagos választó nem érzékeli, a hosszú távú, fenntartható fejlődés szempontjából nem közömbös az energiafaló s környezetromboló ágazatok összezsugorodása vagy az EU-ba irányuló kivitel géparányának 13-ról 30 százalékra növekedése az 1989-95 közti időszakban.
Az elmondottakból az következik, hogy a kibontakozás üteme lassú, s nemigen függ a társadalmi várakozásoktól. Függ viszont attól, hogy a kormányzat mennyire eredményes a fenntartható növekedést hosszú távon megalapozó tényezők mozgásba hozatalában. Ezek: a műszaki fejlődés, az emberi tőkébe történő beruházás, a magán-megtakarítás és -beruházási hajlam. E tényezők tekintetében nehéz lenne a haladást felfedezni. Az oktatás és a műszaki fejlesztés leginkább a megtakarítások terepeként kerül szóba. A befektetési hajlamot meghatározó bonyolult tényezőegyüttest pedig elfedi a privatizációs bevétel politikai mutatója. Márpedig a növekedés megalapozása szempontjából nem a kincstár bevétele a döntő, hanem az, hogy létrejön-e és fönnmarad-e a magánberuházói hajlandóság. Mivel ezen, valamint a többi tényező létrehozásán a rendszerváltó kormányzatok nemigen fáradoztak, voltaképp még csodálkozni sem lehet a beruházási mutató alakulásán.
(A szerző a Kopint-Datorg főmunkatársa)
