Pedig az előadás első felvonásában még volt valami misztikum, még ha ezt az előkészítők kifejezetten oszlatni is akarták azzal, hogy a hosszú évek óta vajúdó törvénytervezetek hatálybalépését 1997-re tolták ki, időt hagyva a széles körű szakmai vitára. Ebbe a menetrendbe még az is bőven belefért volna, hogy a kormány új évi első üléseinek egyikén a három (banki, biztosítási, értékpapír) felügyelet összevonására hivatkozva a javaslatok némi átdolgozására szólította fel az előkészítőket.
Bár már akkor aggályosnak tűnt, hogy az alig tíz napja életbe lépett, így hasonszőrű társait szinte fényévekkel megelőző (igaz, az ágazat működését rendelet helyett először törvényi keretek közé szorító) biztosítási törvény külön felügyeletről rendelkezik, amelynek elnökét éppen akkor kívánták hat évre megválasztani. A másik két törvénytervezetbe viszont akkor még látszólag könnyen bele lehetett volna nyúlni – gondolhatták a nézők. Úgy okoskodván: csupán a felügyeletek jogállásáról szóló részt kell kiemelni, s azt valahogyan beledolgozni az illetékesek által nemes egyszerűséggel státusztörvényre keresztelt “általános egyenértékesbe”.
Mégis hosszú hónapokat kellett várni, amíg felgördült a függöny, s a színpadon az egységes felügyelet elnöke alá rendelni szándékozott alelnökök számával fény derült az összevonás esetleges nem szakmai turpisságaira. Némileg árnyalta viszont a képet, hogy az átírt forgatókönyv szerint a bankok alapítása, illetve működési jogosítványuk visszavonása engedélyezésének nemegyszer kényes társadalmi-politikai ódiumát a felügyelet elnöke helyett a pénzügyminiszterre testálták volna.
Mire azonban a színészek (s rögtön tegyük hozzá: a nézők is) hozzászokhattak volna a megváltozott történésekhez, újabb dramaturgiai fordulat jött: a pénzügyminiszter a Gazdasági Kabinet támogatását is megszerezve megpróbált visszatérni az eredeti cselekménysorhoz. S még mielőtt bárki is azt hihette volna: a tárcán belüli személycsere elég volt annak felismeréséhez, hogy a “szereplők és a termékek még nem annyira sokoldalúak, a piaci és az intézményi fejlesztés pedig még nem ért el olyan szintet, ami indokolná, hogy kizárólag egy szervezet lássa el a pénzügyi felügyeletet”, s egyúttal mindenki, színészek és nézők egyaránt, felállva tapsolni kezdtek volna – a kormányülésen történtek sejtetni engedték, ki nyúlt bele annak idején az első forgatókönyvbe.
Most tehát kezdetét veheti a szappanopera újabb, s korántsem biztos, hogy végső felvonása, amely azonban még az előzőeknél is váratlanabb fordulatokat ígér. Hiszen adva van a főrendező, jobban mondva a rendezői stáb véleménye, aki(k) ugyan “a pénzügyi törvényekről szóló javaslatokat összességében megfelelőnek” minősítették, mégis újabb szakmai konzultációkat tartanak célszerűnek. Kérdés viszont, hogy a főszereplő, aki ugyebár (s ezt a lényeges momentumot ne feledjük!) csak az eredeti bonviván “megbetegedése” miatt ugrott be a darabba, egyet nem értve a kormányverdikttel, vajon mit is pofozhat elutasító javaslatán.
Hiszen a válasz, persze megint csak az ámuló néző szemszögéből, pofonegyszerűnek tűnik: vagy összevonás, vagy minden marad a régiben. Csakhogy a hatályos pénzintézeti törvénnyel szemben az új hitelintézeti törvény januárig érvényes verziója a mai kormányfelügyelettel szemben az Országgyűlés alá kívánta rendelni az Állami Bankfelügyeletet. Az elmúlt csaknem fél év történései alapján nem valószínű, hogy az eredeti forgatókönyvhöz éppen ezen a ponton ragaszkodnak majd. Az viszont nem elképzelhetetlen, hogy a kormány által igényelt konzultáció egy kompromisszumot készít elő, amelynek lényege: a pénzügyminiszter óhaja teljesül, a felügyeleteket nem vonják össze – ám azok a kormány felügyelete alatt működnek majd.
Akárhogyan is döntenek a rendezők, félő, hogy a bő egy évet hagyó előkészítés ellenére a pénzügyi törvénycsomag érdemibb, a hitelintézetekről és az értékpapírokról szóló részei mégsem kerülnek idejében a Parlament elé, ráadásul ez utóbbi vélhetően nem mond majd gyors áment azokra. A pénzügyi szabályozás megváltoztatásának további, esetleg nem szakmai okokból való halogatása viszont a már az ország tarsolyában lévő OECD-, valamint a még csak megcélzott EU-tagság miatt is több mint bűn: hiba.
