Ma már kimondható: a Boross-kormány 1994 februárjában született borsodi reorganizációs programja elsősorban választási fogás volt. A Horn-kabinetnek másfél évre volt szüksége, hogy az üzleti szempontokat is figyelembe vevő stratégiát készítsen a probléma megoldására. A terv szerves része a diósgyőri elektrokemencéhez szükséges hulladék-feldolgozás is.
A Diósgyőri Acélművek (DAM) Kft. október végétől csak az új elektrokemencét használja, mivel végképp bezárja a nagykohót. Az új kemence működtetéséhez viszont minőségi vashulladék szükséges, amelyet elő kell készíteni a feldolgozáshoz. Az előkészítést ma Magyarországon több cég is el tudná végezni; közöttük folyik a verseny azért az állami támogatásért, amelyet erre szán a kormány.
Az országban évente mintegy 800 ezer tonna vashulladék keletkezik. A diósgyőri igény ma 540 ezer tonna, a dunaújvárosi 170 ezer tonna, az öntödéknek 30 ezer tonnára van szükségük, és vannak kisebb acélgyártók is. Ha a minőséget nem néznénk, azt mondhatnánk: az országban fellelhető hulladék fedezi az igényeket. Ha azonban a minőség szempontjából vonunk mérleget, úgy kiderül: körülbelül 100 ezer tonna felesleg van a rossz minőségű hulladékból, és ugyanennyi hiány a jó minőségűből. A 200 ezer tonnás export-import forgalom tehát indokolt lenne.
A DAM meghatározta, hogy milyen hulladék-összetételre van szüksége az elektroacél-gyártáshoz. Balatoni Henrik, a Hulladékhasznosítók Országos Egyesületének (HOE) elnöke azonban úgy véli: a diósgyőriek minőségi követelményei irreálisak, azoknak az európai feldolgozók sem tudnának eleget tenni. A probléma az elnök szerint az, hogy a feldolgozók a meglévő hulladékhoz keresnek technológiát, a diósgyőriek viszont a gyártás ideális körülményeinek megteremtéséhez keresik az anyagminőséget, függetlenül az adottságoktól. Pedig autókarosszériából vagy háztartási hűtőgépből soha nem lehet az elektroacél gyártásának megfelelő nehézhulladékot készíteni. Ha a diósgyőriek nem engednek a minőségi követelményekből, a HOE szakértőinek becslései alapján 200 ezer tonnánál nem lehet több megfelelő hulladékot találni Magyarországon.
Jó üzlet az export
Márpedig az egyesületi véleményeket nem lehet és nem is érdemes szőnyeg alá söpörni, hiszen a HOE-tagok a vas- és acélhulladék-begyűjtés és -feldolgozás piacának több mint 90 százalékát tartják kézben. Többé-kevésbé stabilnak nevezhető az a szervezeti struktúra és tulajdonosi kör, amely az elmúlt években kialakult. A 150-200 kis- és egyéni vállalkozó főként begyűjtéssel foglalkozik. A 25-30 középvállalkozó a gyűjtés mellett aktív feldolgozási tevékenységet is végez, míg a 10-15 nagyvállalat alapvetően feldolgozásból és nagykereskedelemből él.
A minőségi vashulladék a világpiacon jól értékesíthető anyag. Ára havonta változik, minőségtől függően manapság tonnánként 120-200 német márka között mozog. Bár a vashulladék nem tőzsdei cikk, a nagypiacok (Európában Olaszország, Németország és Ausztria) az ármeghatározók. Idehaza akkor alakulhat ki verseny, ha a belföldi piac a külföldihez képest valami többletet nyújt: árban, finanszírozásban, támogatásban.
Diósgyőrrel az a baj, hogy az elmúlt 6-8 évben a cég jogi értelemben szinte évente, kétévente átalakult, azaz a szállítók jobbára egy felszámolóval álltak szemben. Ettől a hulladékszállítók bizalma megrendült a diósgyőri kohászatban; érthető, hogy nincs tolongás, verseny. A bizalom a tartós fizetőképes kereslet megteremtésével billenne helyre. A másik fontos tényező: a szállítási költségekkel korrigált belföldi ár nem térhet el tartósan és lényegesen a világpiacitól. A hazai árak általában 20-25 százalékkal a világpiaciak alatt vannak, és negyedévenként változnak, ami ugyancsak – még ha időlegesen is, de – torzulást jelent.
A harmadik kérdés a finanszírozás. Külföldön vagy bankgaranciával, LC-vel fizetnek, vagy a vevő a teljes összeg felét előre kifizeti a szállítónak, amivel segít finanszírozni a felvásárlást. Idehaza ezzel szemben nagymértékű tartozások halmozódtak fel. Ez a tavalyi kormánydöntés szerint a legutolsó, 900 millió forintos állami támogatással megoldódni látszik, ami bő egyhavi készletre elegendő.
Harc az állami pénzért
Az üzleti szellemet csak üdvözölni tudja Szabó Zsolt borsodi kormánybiztos. A térség kohászatát egy éve felügyelő szakember tisztában van azzal, hogy a biztonság, a bizalom minden tartós üzleti kapcsolat alapja. Márpedig ezt a bizalmat a beszállítók az elmúlt években elvesztették.
Pontosan a biztonság megteremtése, a bizalom visszanyerése a célja annak a 600 millió forintnak is, amelyet a kormány tavaly novemberi határozatával szavazott meg a diósgyőrieknek. Ebből az összegből kell megoldani a vashulladék előkészítéséhez szükséges fejlesztéseket. A kormánybiztos szerint eljött a szerződéskötés ideje: a diósgyőrieknek – a tulajdonos ÁPV Rt. jóváhagyásával – ki kell választaniuk a beszállítókat. Erre a minőségi munkára nyilván csupán néhány cég lesz képes. Nincs is szükség többre – így a kormánybiztos. A földrajzi közelség előnyös lehet a Koalfém Kft.-nek és az Észak-Magyarországi MÉH-nek, de szóba jöhet a Kispesten kiválóan működő Ereco Rt. is. Sokan az esélyesek közé sorolták a felszámolás alatt lévő Borsodi Ércelőkészítő Művet is. A kormánybiztos viszont ezt alkalmatlannak találja a vashulladék megfelelő feldolgozására, mert itt mostanáig épp a bezárandó nagykohóhoz készítettek zsugorítmányt egészen másfajta berendezésekkel, mint amilyeneket a korszerű feldolgozás igényel.
A kormánybiztos elismeréssel szólt a Miskolci Egyetem Bay Zoltán Alapítványa által készített tanulmányról, amely a diósgyőri hulladékigények kielégítésének feltételrendszerét határozta meg. Illuzórikusnak vélte azonban azt a fölvetést, miszerint olyan központi hulladék-előkészítőre lenne szükség, amelyhez egy nagyobb tárolókapacitás kapcsolódna. Ennek semmi értelme – véli egybehangzóan a kormánybiztos és a HOE-elnök. Balatoni Henrik szerint a tanulmány szépséghibája, hogy abból kimaradt egy “apróság”: miként lehet a szép terveket a piacon működtetni. Nem foglalkozik a dolgozat olyan problémával sem, hogy honnan érdemes például Diósgyőrbe szállítani a hulladékot. Ha például Győrben keletkezik a hulladék, az legalább 20 százalékkal emeli a fuvarköltséget. Ezért az egyesület kezdettől fogva a helyi feldolgozás mellett voksolt.
Emellett természetesen máshonnan is lehet szállítani hulladékot. Egy a fontos: kizárólag feldolgozott állapotban. Az alapítványi tanulmány szerzői szerint az acélgyártónak mindenképpen igénye lehet egy logisztikai központra. Ebben a számítógépes agyközpontban a szállításokat a gyártás igényeihez igazodva kell ütemezni.
De hogyan valósuljanak meg a fejlesztések, azaz hova áramoljon az állami támogatás? Erre a kérdésére a hulladékkereskedők kijelentik: nincs szükségük az állami támogatásra. Csupán azt szeretnék, ha legalábbis azonos helyzetbe kerülnének, amikor belföldre vagy külföldre szállítanak.
Ha ugyanis valaki exportképes terméket akar gyártani és ehhez fejleszteni óhajt, pályázhat az e célt szolgáló Gazdaságfejlesztési Célelőirányzat pénzeire. Ha valaki környezetvédelmi célokat szolgáló fejlesztéseket hajtana végre, a központi alapból kaphat pénzt. Ha azonban valaki olyan elszánt, hogy a DAM-nak szállítana, semmiféle támogatást nem kap. Ehhez lehet tehát felhasználni a kormányjavaslatban szereplő összeget. Erre tett javaslatot az egyesület az ÁPV Rt.-nek. Az egyesületiek kidolgoztak egy pályázati rendszert, amelynek az a lényege, hogy a fejlesztők vállaljanak bizonyos kötelezettségeket a diósgyőri hulladékellátásban, ugyanúgy, mint például az exportpályázatoknál.
Csak üzleti alapon
Az áprilisi próbaüzem idején nem voltak zökkenők a vashulladék szállításával, az elektrokemence a legkényesebb szakmai ízlésnek is megfelelt: hozta a tőle elvárt minőséget és mennyiséget. Néhány ponton mégis szükséges a módosítás.
Ami a hulladékot illeti, a DAM első lépcsőben már felhasznált 222 millió forintot (a 600 milliós fejlesztési pénzből). Ebből a keretből rakodógépeket vásárolnak, darukat alakítanak át, a minőségellenőrzés műszereit szerzik be. A megmaradt összegért a követelményeknek megfelelő hulladék-előkészítőt akar kialakítani a DAM vezetése. Még nem dőlt el, kiket vonnak be ebbe a körbe. Szóba került maga a diósgyőri gyár is, amelynek megszűnt középhengerműve ideális helyen van, kitűnő infrastruktúrával.
Természetesen a teljes vashulladék-feldolgozást nem lehet és nem is akarják itt megoldani. A félmillió tonnányi szükséglet feldolgozásában, szállításában területi közelsége és felkészültsége folytán az Észak-Magyarországi MÉH és a Koalfém is részt vehetne (az utóbbi ma 130 ezer tonnát dolgoz fel évente, holott a teljes kapacitása 210 ezer tonna). Emellett az élénk érdeklődést mutató külföldiek is szóba jöhetnek. A logisztikai központnak mindenesetre a DAM-ban kell lennie – véli Szalma István vezérigazgató -, hiszen az elektrokemence programját az itteni szakemberek ismerik jobban, így a szállítást is innen lehet optimálisan ütemezni.
A DAM fizetőképes. Eddig is több mint egymilliárd forintot költöttek havonta alapanyagra, bugára, hulladékra, egyebekre. A már említett forgóeszköz-támogatással együtt várhatóan nem lesznek majd finanszírozási gondok. (Tegyük hozzá: az állami segítségre azért is szükség van, mert a bajból éppen kilábaló és a technikai megújulás kellős közepén lévő cégnek olyan, sikeresnek mondott – amúgy szintén állami – vállalatok tartoznak, mint például a Rába. Igaz, ezek a tartozások “csupán” néhány százmilliót tesznek ki, de Diósgyőriben épp ezek a milliók hiányoznak.)
Kirilly Tamás, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője arra figyelmeztet: ha a hulladékbeszerzés és -feldolgozás ezúttal sem üzleti alapon szerveződik, nem változik semmi. Az elmúlt években a felhasználók jobban kedvelték a drágább importhulladékot, mint a hazait. Az ok egyszerű: a külföldi partner a megrendelő kérésének megfelelően pontosan azt, olyan minőségben, akkor és oda szállította, amit és ahova kellett. Tudomásul kell venni – véli a szakember -, hogy Magyarország már a vashulladékok szempontjából sem lehet elkülönült sziget a vén kontinensen.
