Minden korábbinál szorosabb együttműködésről állapodott meg a Zalahús Rt. és az ISV Hústermelést Szervező Rt. annak érdekében, hogy biztos üzlet legyen a sertéstenyésztés. A hír hátterében azonban az agro-business gyökeres változása bújik meg. Az élelmiszer-gazdaságban ugyanis a termelői lobby helyett egyre inkább a piacát féltő feldolgozóipar diktál.
Az elmúlt évtizedekben az agrárágazat gerincét alkotó gabona-hús vertikumot is kikezdte a szélsőséges ár- és termelésingadozás. A búza-kukorica világméretű árrobbanása után tavaly érdemesebb volt szemesként eladni a takarmánynak valót. A drága abrakkal ugyanis nem elég kifizetődő sem a sertés- sem a baromfihizlalás, különösen, ha közben csökkent a belföldi fogyasztás. Pedig a jóléti államokban a minőségi sertéshúsok, húskészítmények – részben a kergemarhakór (BSE) miatt is – jól eladhatók. A vágóhidak és a feldolgozók még sem mernek nagyobb exportra szerződni, mert bizonytalan hogy hány és milyen minőségű sertésre tudnak majd szert tenni. A felvásárlók egymás elől ” vadásszák” el a kevés hízót.
A nyolcvanas években a még több mint tízmilliós hazai sertésállomány a kilencvenes évek közepén kevesebb mint ötmillióra apadt.
A húsfeldolgozók között is folyamatos a piaci forgás. Egyes becslések szerint több száz kisebb-nagyobb feldolgozó termel az országban, pedig a tíz nagy üzem képes lenne ellátni a teljes hazai szükségletet. Legalább háromszoros a többletkapacitás, siralmasak a gazdaságossági mutatók, hiszen több vágóhíd negyed gőzzel dolgozik, jó néhányat pedig csőd fenyeget.
Az ördögi körből nehéz kitörni. Ezért az a feldolgozó, aki biztos, bevezetett exportpiacot mondhat magáénak, mindent elkövet, hogy a szükséges vágósertéseket előteremtse. Egyes cégek külföldről próbálják beszerezni a még megfizethető nyersanyagot, de hosszú távú megoldást csak a termeltetés jelenthet. Nem véletlen, hogy az agrárkormányzat extratámogatással akarja előmozdítani a termeltetést.
Míg más agrárágazatokban nem, a húsiparban bevált a közvetlen, az állattartó gazdára épülő integráció, amely persze nem kis befektetés. A termeltetőnek a hizlalási technológia bevezetésébe, a süldő, a takarmány beszerzésének finanszírozásába is “be kell szállnia”. Igaz, jogot formálhat arra is, hogy az általa előírt fajtájú, minőségű alapanyagot kapja, amellyel gazdaságosabb a termelés, jobb lesz a késztermék, javul a versenyképessége.
Komputeres malacgyár
E felismerésből ered az ISV Rt. és a Zalahús Rt. együttműködése, állítja Horváth Ernő, az ISV Rt. vezérigazgatója.
Kezdetben az ISV csupán hízóalapanyaggal látta el a Zalahúst. Később közvetlenül is bekapcsolódott az alapanyag termeltetésébe, és szaktanáccsal, tenyészalapanyaggal, tápszerekkel, takarmánnyal látja el a húsüzemnek beszállító termelőket.
Három éve új szakaszába lépett a kooperáció, amikor a Zalahús érdekeltségi körébe tartozó Göcsejpig Kft.-vel és a legnagyobb takarmánygyártó partnerével, a győri Pannongabonával közösen keverőüzemet vásárolt az ISV. A keverőbe a Pannongabona szállítja az ISV-Bio-Agro Kft. vitamin- és nyomelem-koncentrátumaiból előállított alapanyagot.
Az idén januártól a Zalahús érdekeltségi körébe tartozó összes sertéstelepen és keverőüzemben az ISV szervezi a termelést és szaktanácsot ad. A telepeket ISV-Pannonhibrid kocákkal látja el és felügyeli a tenyésztést, amelynek lelke egy számítógépes szoftvercsomag.
Az ISV együttműködéssel fogják átalakítani a becsehelyi szarvasmarhatelepet évente mintegy 20 ezres hízóalapanyagot kibocsátó “malacgyárrá”.
Az eredményekért azonban sokat kellett fizetni. A Zalahús Rt. saját hizlaldáinak és integrációjának a kiépítése mintegy négyszázmillió forintba került. Az óriási beruházást afféle “kényszervállalkozásnak” is tekinthetjük, hiszen az alapanyaghátteret meg kellett teremteni. Nyilvánvalóan mindez kihatott a cég eredményére: tavaly nem tudott kimutatni nyereséget. A beruházás viszont az egyetlen lehetősége a társaságnak az életben maradásra.
A Zalahús saját alapanyag-termelési rendszeréhez, amely a szükséglet felét adja – a saját tulajdonú hizlaldák mellett – mintegy kétszáz sertéstenyésztő tartozik, közöttük 5000-6000 állatot kibocsátó iparszerű hizlaldák is. Az önellátás a becsehelyi telep beüzemelésével 70 százalékra növekszik. A szabadpiacon továbbra is kereslet van, élősúlykilogrammonként jelenleg 165-185 forintot fizet a Zalahús az átvett sertésért.
Tipikus válság
“A magyarországi húsüzemek kálváriája a KGST összeomlásával kezdődött, amikor a keleti piacokra a hagyományos kedvezményekkel nem tudtak szállítani. Az exportot át kellett irányítani Nyugatra, amely nem sikerült minden vágóhídnak” – magyarázza Farkas Imre, a Zalahús Rt. elnök-vezérigazgatója.
A minőségi váltás és a külkereskedelmi zsonglőrmutatvány eredményeként a kilencvenes évek elején a Zalahús ugyanannyit szállított Nyugat-Európába, mint amennyit korábban a Szovjetunióba. Átmeneti volt az öröm, mert sok állattartó csökkentette, megszüntette a sertéstenyésztést. Megkezdődött az árfelhajtó vadászat a sertésekért. “A külpiaci kereslet adott volt, alapanyag kellet, jó minőségű és elegendő” – érvel Farkas Imre.
A minőség a gyakorlatban annyit jelent, hogy a félsertésen nem lehet vastagabb a szalonna 5-7 centiméternél. Ennél zsírosabb nyersanyagból ugyanis nem lehet gazdaságosan elfogadható végterméket előállítani. Más takarmány, más technológia kell. E váltáshoz azonban megfelelő szakmai háttérre volt szükség, ezt adja az ISV.
A Zalahús termelésének 30 százalékát exportálja. A vezérigazgató szerint a belpiacon a tőkehúson szinte nincs nyereség, valamivel jövedelmezőbb a készítmény-eladás.
Az önellátás ma már nem egyedi eset. Pápán és a Pick Szegednél is ez a helyzet. Farkas Imre szerint az alapanyag-önellátást is a kényszer szülte. Jól működik az üzem, az alapanyag-termelés azonban összeomlott. Meg kellett teremteni a hátteret. Ha egy feldolgozó nem köti le legalább 40-50 százalékban az alapanyagot többéves szerződésben, termeltetésben előre, könnyen lehúzhatja a redőnyt.
A többszáz kisebb-nagyobb vágóhíd vív élet-halál harcot Magyarországon, de a feltételek Farkas Imre szerint nem egyenrangúak. A kicsik – különösen az illegális “fekete” vágóhidak – kilogrammonként 5-10 forinttal kisebb ráfordítással termelnek. Nem “terhelik” a kilogrammonként hét forintos állategészségügyi költségek sem. A feketegazdaság így fojtogatja a legális feldolgozóipart, amely alig bírja már a versenyt. Bajban van több nagy vágóhíd is. Az idén szintén várhatóan öt-tíz százalékkal csökken a látható, és ennyivel gyarapszik a feketepiaci kereslet.
Felértékelődő Kelet
Némi reménnyel kecsegtet az európai unióbeli tagság. A Dunántúlnyi Hollandia évente ugyanis 21 millió, Dánia húszmillió sertést tenyészt és dolgoz fel évente. A közben termelődő szerves hulladék, hígtrágyamennyiség elviselhetetlen környezetvédelmi teher. A sertésnagyhatalmak a termelést éppen ezért igyekeznek Keletre tolni. Farkas Imre reméli, hogy ebből a termelésnövekedésből hazánk is részesülhet, mert legalább tízmillió sertés hizlalására, feldolgozására lenne szükség a vágóhídi kapacitások kihasználásához.
A leendő EU-tagság azonban konkurenciát is jelent. A Zalahús ugyanis Szlovéniába, Horvátországba is szállít darabolt, formázott sertéshúst. Ugyanerre a piacra törekszik Ausztria, Németország is, és extra-exporttámogatással növelik a piaci részesedésüket. Az EU-ban is a piac újrafelosztásáért folyik a küzdelem. Az olcsó importtermékeket éppen ezért szigorú minőségvédelmi, minőségbiztosítási ellenőrzéssel fogadják. Megkövetelik az uniós szabványokat, és örülnek, ha a konkurenciát bármilyen ürüggyel kiutasíthatják. A Zalahús az ISO 9002 és a HACCP tanúsítvány megszerzésével szállíthat az EU-ba is, de szó sem lehet áremelésről. Érthető, hogy a legtöbb nagy exportőr egyre inkább belföldre törekszik, de itthon csökken a kereslet.
A zalaegerszegi hústermelési integráció bizonyára tanulságos az agrárstratégáknak. Igazolja, hogy valóban szükség van termeltetésre, az agrártermelők hosszú távú, szerződéses kapcsolódására a feldolgozóiparhoz. E kapcsolatban azonban a termék versenyképessége a meghatározó, nem csupán a termelői jövedelem aránya. Összehasonlítva más állami, gazdasági agrárintegrációs modellel, életszerűbbnek, talán olcsóbbnak is tűnik. Igaz, ennek a gazdaságosságát is egy tollvonással megváltoztathatja a kormányzat, mint ahogy egyik évről a másikra, vagy éppen év közben csökkentik a betervezett támogatást.
