Az OECD-tagság előfeltétele az IMF-megállapodás volt. Az IMF-megállapodás utolsó előfeltétele a társadalombiztosítási büdzsé hiányának maximálása és annak elfogadtatása. Az elhíresült kormányülésen a volt pénzügyminiszter előterjesztéseit jórészt elutasították – le is mondott -, a tb-hiányt viszont szentesítették. Most következik a pénzügyminiszteri tárca folytatásos regényének újabb fejezete.
Bokros Lajos rendkívül kemény pénzügyminiszter volt: a róla elnevezett stabilizációs program kapitánya, zászlóvivője, tisztje és közkatonája egy személyben. Volt egy meggyőződése, készített egy cselekvési programot, és azt tűzzel-vassal keresztül akarta vinni. Nem alakoskodott, nem finomkodott. Heterodox stabilizációs programjának eredményeként a nemzetközi pénzügyi szervezetek által leginkább kedvelt és figyelt makrogazdasági mutatóink egyértelmű javulást tükröznek.
Nem csupán erős leegyszerűsítés, de egyszersmind tévedés is a Bokros-programot a “liberális monetáris restrikció” kitétellel illetni.
A csomag igen sok fiskális és antiliberális lépést is tartalmaz, és nem egyértelműen restrikciós. Persze, a program (és összeállítója) tört-zúzott, amerre járt. Szakítani akart a korábbi időszakok már-már rutinszerűen ismétlődő stop-go szakaszaival, és belföld-külföld számára egyaránt bizonyítani kívánta: a hazai fogyasztás és felhasználás megteremtheti a gazdaság finanszírozhatóságának realitását. A volt pénzügyminiszter nyilván számolt azzal, hogy a következő lépés az agyonemlegetett államháztartási reform lesz, ezzel párhuzamosan pedig meg kell teremteni az egyensúlymegőrző (egészséges) tartós növekedés feltételeit.
A programnak rengeteg ellenzője volt, azt kutatói és gyakorlati berkekből egyaránt számosan kritizálták. (Néhány kérdéssel kapcsolatos egyet nem értésemet én is több ízben leírtam.) A stabilizáció azonban stabilizáció, és a súlyos, elviselhetetlen társadalmi áldozatokat emlegető vélemények képviselőinek is el kell ismerniük: az államháztartás reformja már így is sokat késett. Iszonyú kényszer volt a kiadások drasztikus lefaragása – és nem is az államháztartási reform szellemében. Finoman fogalmazva: a csomag számos tényezőtől elvonatkoztatott – nyilvánvalóan nem helyesen – azért, hogy a lényeg bármi áron sikerüljön.
Bokros Lajos egyszemélyes zenekar volt, s túl azon, hogy gyakorlatilag minden hangszeren maga játszott, olykor még a zeneigazgatót is sikeresen terelgette. Igaz, vajmi keveset tudtunk meg az apparátusáról, sőt azt sem tudjuk, ő mit tudott arról az apparátusról.
Medgyessy Péter szerepe az első hónap után – Bokros Lajoshoz képest – egyértelműen karmesterként értelmezhető. A gazdasági törvény-előkészítésre, az adórendszer továbbfejlesztésére célcsapatok alakultak, az államháztartási reform előkészítését végző apparátust a miniszter megerősítette, és a sort tovább folytathatnánk. A zenekari próbák és a hozott anyagok döntik majd el, mennyire lesz sikeres ez a felállás.
A “karmester” természetesen nyilatkozott filozófiájáról: inflációellenesség, egyensúlyozó növekedés, államháztartási reform. Ebből a gyökeresen különböző, ám többségében zeneértő közönség szinte minden szegmense “kihallhatja” a saját hangját, és ez mindenkit megnyugtat.
Ezzel párhuzamosan egy nagyobb zenekar fő anyaegyesülete is folyamatosan próbál. Az MSZP-kongresszus előtt – nem teljesen meglepően – hihetetlenül olajozottan és nagy sebességgel “egyszerűsödtek” a párt szervezeti és személyi ügyei, miközben tető alá kerültek olyan megállapodások, amelyek pedig korántsem látszottak egyszerűnek.
Hetek óta az van a levegőben, de nem (csak) a pénzügyminiszter-váltás miatt, hogy nagyjából rendben van minden; a hajózási viszonyok javultak. 1997-ben a reálbérek már nem csökkennek tovább, sőt a bérből és fizetésből élők életszínvonalának javulnia kell (kormányfő). Persze. Csakhogy ezeknek a gazdaságpolitikai és gazdasági folyamatok realitásaiból, nem pedig az óhajokból kell következniük.
Rendkívül nagy szükség lenne rövid időn belül egy, a stabilizációs programhoz hasonló elszántságú középtávú csomagra, amely egyértelműen deklarálná a magyar gazdaságpolitika legfontosabb nézeteit, céljait és eszközeit. Hogy a fejlett országokhoz képest értelmezett lemaradásunk ne nőjön, ahhoz – éppen a Világbank 1995-ös országtanulmányából kiindulva – évtizedekben mérhető időhorizonton évi átlagban 5 százalékos növekedési ütemre lenne szükség. (1996-ra egyetlen gazdaságkutatói előrejelzés sem jósol nagyobb növekedést 2 százaléknál). Itt nem egyszerűen növekedési kényszerről van szó, hanem sokkal többről.
Az elmúlt év derekán úgy tűnt, hogy a következő tíz évben a számunkra releváns nyugati, illetve fejlett világ növekedése egyenletes lesz. A világkereskedelem alakulása még ennél is kedvezőbbnek látszott. Mára mérséklődött ez az optimizmus. Különös, jórészt nyugtalanító hírek érkeznek. Egyre több jel utal arra, hogy az informális (pénzügyi) gazdaság túlságosan elszakadt a reálgazdaságtól. Néhány évvel ezelőtt a napi készpénzforgalom ezermilliárd dollár volt, ma háromezermilliárd dollár. A hetvenes-nyolcvanas években a reálgazdaság egy huszonötödét, ma az egy századát teszi ki az informális gazdaságnak. Az a folyamat, amely a tudás- és információintenzív, kiváló minőséget reprezentáló termékeknek és szolgáltatásoknak kedvezett, megtörni látszik. Már az elektronikában is nagyon nehéz megfizettetni a többletminőséget, hiszen a centrumokból kitelepített, áttelepített tömegtermelés megfizethetőbb és praktikusan elégséges minőséget kínál.
Tudatosítanunk kell gazdaságpolitikánkban, hogy az egyenlő csere és az egyenlő verseny feltételezése a világgazdaságban inkább az illúziók világába tartozik. Természetesen fel kell vennünk ezt a formaruhát, és nem kizárólag azért, hogy szalonképesek legyünk, vagy annak látsszunk, amit tőlünk joggal elvárnak (makrogazdasági indikátorok, tulajdonviszonyok átalakítása, plurális demokrácia – egyébként a szignifikáns gazdasági növekedés is idetartozna), de emellett a saját forgatókönyvünknek is meg kell lennie, hiszen az utánzás nem lehet elsődleges cél.
A magyar gazdaságnak a politikai fordulat előtt a jogi és intézményi reformok, az ár- és a kereskedelem-liberalizálás, a bankrendszer és a pénzügyi piacok, valamint a magánszektor területén jelentős előnye volt a régió többi országához képest. Ezen – jórészt volt – előnyök helyett a gazdaságpolitika segítségével is elengedhetetlen szükségünk van új, akár relatív előnyökre. Elsősorban azt kellene kihasználnunk, hogy a nemzetközi megítélés – ami soha nem teljesen objektív – most különösen kedvező számunkra. A gazdaságpolitikának most kellene legalább olyan sebességre kapcsolnia, mint amit a közelmúltban a lengyelektől és a csehektől láttunk. Kiemelkedően fontos a pénzügyi és a pénzügyi közvetítő rendszer abszolút szalonképessé tétele. (Egyébként az OECD-tagság is erre ösztönöz: gyakorlatilag 1998. január elsejétől a külföldiek szabadon alapíthatnak bankokat, bankfiókokat Magyarországon.) Ehhez külföldi minta és pénzügyi segítség szükséges és lehetséges.
A Békesi László, Bokros Lajos, Medgyessy Péter hármast végigkísérő – konszenzust tükröző – gazdaságpolitikai feladatok: az infláció és az inflációs várakozások mérséklése; a versenyképesség fokozása; az államháztartás karcsúsítása; a tőkebevonással járó gyors privatizáció stb. határozott és a reálgazdaság felé is kinyúló gazdaságpolitikát feltételeznek. Olyat, amiről kívülről és belülről egyaránt látszik, hogy markáns karaktere van. Arról már nem is szólva, hogy portfóliószerűen tükrözhetne olyan nézeteket is, amelyekről ma már tudjuk: nem is olyan veszélyesek, még ha nem is azok mondják, akiktől szeretnénk hallani.
Ez ma sokkal fontosabb, mint egy sikerkongresszussá szelídült rendezvény, ahol a párt vezető funkcióinak szemantikai vitája (alelnök, elnökhelyettes, ügyvezető, általános alelnök stb.) állt az érdeklődés homlokterében (igaz, a végén a privatizációs miniszternek a pártból való kilépése is esemény lett), miközben – a híradások szerint – a hivatalos dokumentumokban nemhogy az “I love B. L.”, hanem Bokros Lajos neve sem szerepelt. A politikában a színfalak mögötti alkuk sokszor lehetnek hasznosak. A gazdaságban szinte soha – különösen válsághelyzetben nem.
