A kormányközi értekezlet fő kérdése: el lehet-e indítani 1999. január 1-jén az “euro”, az egységes európai pénznem karrierjét. A hirdetési kampányra már félretettek sok millió dollárt. A torinói nyitány pillanatában azonban egyre több “halasztási forgatókönyv” került forgalomba.
Torinóban tavasz van, de az értekezlet feltételei fagyosak, és nemcsak a munkanélküliség árnyéka miatt. Hiszen maga a munkanélküliség nem része a kormányközi értekezlet (IGC) hivatalos napirendjének. A kulcskérdés az egységes európai pénznem létrehozásának Maastrichtban megállapított menetrendjének betartása vagy módosítása. Ez a vita lényege. Azt, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) elit-klubjába milyen országok léphetnek be, voltaképpen 1997 gazdasági eredményei fogják eldönteni. A Maastrichtban megállapított feltételek teljesítését az akkori gazdasági teljesítményen mérik le. (Ezek közül a leglényegesebb az, hogy milyen lesz az EU-országok költségvetési deficitjének, illetve államadósságának a GDP-hez mért százalékos aránya.)
A legutóbbi fejlemények ebből a szempontból kedvezőtlenek. Németország 1995-ös költségvetési deficitje váratlanul felszökkent 3,6 százalékra, jóval a Maastricht által megállapított 3 százalékos limit fölé, és 1996-ban is 3,5 százalékot várnak. Franciaország jelenleg 5 százalékos költségvetési deficitet produkál, és kérdéses, hogy 1996-ban az arányt 4 százalék alá lehet-e szorítani.
Torinóban a lényeges kérdés ily módon az, hogy a “felülvizsgált Maastricht” (Maastricht II.) csak apró módosításokat irányoz elő, vagy gyökeresen felülvizsgálja az EMU létrehozásának menetrendjét.
Ebből a szempontból különböző forgatókönyvek bukkantak fel. E forgatókönyvek szerzőinek azonban abból a tényből kell kiindulniuk, hogy a megítélés szempontjából mértékadó 1997-es esztendőben milyen országok teljesítik a költségvetési deficit, illetve az államadósság arányának feltételét. A londoni Consensus Economics nevű tekintélyes kutatóintézet prognózisa szerint a kicsiny Luxemburgtól eltekintve 1997-ben egyetlen EU-ország sem fogja teljesíteni mindkét kritikus feltételt. Ebből kiindulva az első és leglágyabb forgatókönyv a szakértők szerint az lehet, hogy rövid “technikai türelmi időt” iktatnak be. A brüsszeli Európai Politikatudományi Központ egyik vezetője, Daniel Gros ezt úgy fogalmazta meg, hogy “X hónapra megállítjuk az órát”. Ez a rövid technikai halasztás azonban csak akkor lehet hatékony forgatókönyv, ha megfelelő számú kulcsfontosságú ország igen közel van a kritikus limitek teljesítéséhez.
A második forgatókönyv – amelyet egyes információk szerint a franciák javasolnának -, a Maastrichtban kidolgozott limitek “laza interpretálása”. A szöveg erre lehetőséget nyújt. Az államadósság arányára vonatkozó 60 százalékos limittel kapcsolatban a szerződés ugyanis úgy fogalmaz, hogy egy adott ország akkor is tagja lehet az EMU-nak, ha államadóssága “kielégítő módon csökken, és megfelelő ütemben tart” a limit felé. Számszerűen azonban nincs leszögezve, hogy milyen közel kell kerülnie a 60 százalékhoz. A 3 százalékos deficit-limit megfogalmazása keményebb, de itt is van manőverezési lehetőség. Egy állam például elérheti az EMU-tagságot, ha deficitje “közel” van a limithez, ha “lényegesen” csökkenő tendenciát mutat, valamint akkor is, ha “különleges és ideiglenes” okok miatt lépte túl a 3 százalékot.
Egy harmadik forgatókönyv lehet az eredeti menetrend módosítása olyan formában, hogy egy évvel kitolják a határidőket. (Eredetileg 1998 második negyedében kellene megszületnie a klubtagok kiválasztásáról való döntésnek, és 1999. január 1. az EMU kezdési időpontja.) A Bundesbank nagyhatalmú vezetője, Hans Tietmeyer azonban a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy “a határidők késleltetése kisebb problémát okoz, mint ha azokat betartjuk, de később az EMU kisiklik”. A határidők elmulasztása azt jelentené, hogy a Torinóban megkezdődött, több szakaszos, körülbelül egy évig elhúzódó kormányközi konferencia egy olyan “Maastricht-II.” megjelenéséhez vezet, amely már lényegesen különbözik az eredetitől. Ez nyilvánvalóan politikai döntés kérdése is. Annál is inkább, mert Nagy-Britannia (amelynek a Maastrichti Szerződés értelmében joga van arra, hogy az EMU-tól és az európai valuta bevezetésétől tartózkodjon) egyre szkeptikusabb magatartást tanúsít. Röviddel a konferencia előtt hozták nyilvánosságra az angol kormány Fehér Könyvét, amelynek már a címe is (A Partnership of Nations, Nemzetek partnersége) jelzi a britek szembenállását a nemzetek feletti európai intézményrendszer további kiterjesztésével.
