A társadalmi juttatások rendszerének alapvető meg-változtatására van szükség Magyarországon – állapítja meg a Világbank múlt héten nyilvánosságra került tanulmánya.
A tanulmány készítőinek számításai szerint a szegénység két legmeghatározóbb dimenziója az iskolai végzettség és a munkaerő-piaci státus. A lakosságnak 1993-ban már egyharmad és kétötöd közötti része élt a szegénységi küszöb alatt; 1989-ben ez az arány még csak 5 százalékot tett ki (amennyiben szegénységi küszöbnek a minimális nyugdíj másfélszeresét tekintjük). A legszegényebbek azok a családok, ahol a családfő munkanélküli, alkalmilag foglalkoztatott, vagy ahol a háztartás megélhetése valamelyik gyermekgondozási ellátásra épül. Az ellentmondás felszámolására és a szegénység problémájának preventív kezelésére a Világbank szakértői azt javasolják, hogy a kormányzat a gazdasági növekedés fenntartásával, új munkahelyek teremtésével a piaci jövedelmek növekedését és a szociális juttatások csökkentését érje el.
A juttatások rendszerével az az egyik legnagyobb baj, hogy az egy korábbi korszak jövedelemviszonyaihoz igazodik: azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a pénzbeli támogatásokat – egy inflációtól és munkanélküliségtől mentes gazdasági környezetben – a normális bér helyett adták. Ezen túl az is gondot okoz, hogy a programok nem elég pontosan célozzák meg a támogatandókat.
A túl nagy körben alkalmazott támogatásokat a tanulmány az alábbi mutatókkal illusztrálja: a juttatások 1993-ban a háztartások bruttó jövedelmének körülbelül 38 százalékát tették ki (ami a GDP 20 százalékát jelenti). Ennek következtében a különböző transzfereknek 7 millió haszonélvezőjük van, ők a háztartások 91 százalékában élnek. A széles körű juttatási rendszer révén a lakosság 60 százaléka él a szegénységi küszöb fölött. Ezzel kapcsolatban – a tanulmány bemutatása alkalmából szervezett konferencián – Bauer Tamás az Országgyűlés gazdasági bizottságának tagja hangsúlyozta: ez a hatvanszázalékos arány azt jelenti, hogy a társadalom még nem szakadt ketté, így a stabilitás egyik feltétele adott. Amennyiben a gazdasági mutatók tovább javulnak, akkor ez a pozitív folyamat fenntartható.
A juttatások közül kiemelkedő fontosságú a nyugdíj, a családi pótlék és a szociális támogatás. A 3 millió nyugdíjas túl nagy terhet ró az államháztartásra, miközben a támogatási rendszer egy csoportot, kiváltképp az egyedül élő idős nőket súlyos szegénységben tart – szögezi le a tanulmány. A hatásosság növelése érdekében a Világbank azt javasolja, hogy a kormány növelje az állam által garantált legkisebb nyugdíj szintjét, miközben a legmagasabbakét csökkenti. Családi pótlékot a háztartások 44 százaléka kap; jobb “célzással” a családi pótlék a jelenleginél jóval jelentősebb szerepet játszhatna a szegénység megelőzésében. Ennek azonban az a feltétele, hogy jól azonosítható jellemzők alapján meg kell szüntetni bizonyos jómódú csoportok jogosultságát.
A juttatások leghibásabb eleme a szociális segélyprogramok rendszere. Ez annál is sajnálatosabb, hogy ez a juttatási forma adja a szociális háló-rendszer legalsó rétegét. Túl nagy a juttatások “elszivárgása” és a támogatásból kimaradók aránya. Az előbbi probléma abból adódik, hogy bizonyos juttatásoknál a folyósítást csak viszonylag magas jövedelemszint elérése után állítják le, illetve, hogy a jövedelem-eltitkolás nem teszi lehetővé a tényleges rászorultság megállapítását. A kimaradás mértéke eléri azt a szintet, hogy a minimálnyugdíjnál kevesebb jövedelemmel rendelkezők hatvan százaléka nem részesedik semmilyen támogatásban.
A finanszírozás felelősségét a tanulmány szerzői az önkormányzatok és a központi kormány között osztanák meg.
