Míg a japán politikacsinálók továbbra is az ország bankcsődjének utóhatásaival foglalkoznak, újabb pénzügyi robbanás fenyeget. A világ egyik legendás gazdasági lokomotívja elöregedett, és “légzési nehézségekkel” küszködik. Japánnak, a többi gazdasági hatalomhoz hasonlóan, meg kell találnia annak a módját, hogy miként kerülheti el a nyugdíjrendszer válságát.
A demográfiai probléma minden fejlett gazdaságra jellemző, ám a helyzet Japánban a legsúlyosabb. A születések számának csökkenése és a várható élettartam emelkedése miatt 2020-ra a 65 éven felüli népesség aránya a jelenlegi 14 százalékról 25 százalékra nőhet.
A Goldman Sachs tokiói intézetének kutatásai szerint ezért azok a nyugdíjasok, akik most 65 év körüliek, életük hátralévő részében összesen 56,3 millió jen nyugdíjat fognak kapni: négyszer annyit, mint amit annak idején járulékként befizettek. A mai huszonévesek már 40,6 milliót fognak fizetni és mindössze 44,2 millió jent kapnak majd. Azok viszont, akik még ezután állnak munkába, már több járulékot fognak befizetni, mint amennyit nyugdíjként megkapnak.
A Financial Times szemleírója, Gerard Baker a japán vasutak példáján szemlélteti a problémát. Az egykori állami céget öt éve feldarabolták és privatizálták, nyugdíjalapja így egyaránt tartozik az állami és a magánszektorhoz. Harminc évvel ezelőtt 400 000 vasúti alkalmazott 160 000 nyugdíjast tartott el. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott. A körülbelül 200 000 dolgozónak 450 000 nyugdíjast kell “kifizetnie”. A munkavállalói járulék az 1960-as évek 6 százalékáról mára 9,9 százalékra nőtt, és a munkaadói befizetés is hasonló ütemben emelkedett.
A japán hatóságok régen ismerik a demográfiai időbomba veszélyét. A megemelkedett költségek ellensúlyozása érdekében fokozatosan növelték a jövedelemarányos állami alapokba történő befizetés mértékét. A tervek szerint a munkavállalói/munkaadói járulék együttes rátáját 2025-ig évente 2,5 százalékponttal emelik, s az addigra eléri a 29 százalékot. Fokozatosan emelik a nyugdíjkorhatárt is.
A hatóságok remélik, hogy ezek az intézkedések elégségesek. Ám a remény alapja jelenleg csak az, hogy a következő öt évben kiemelkedő gazdasági teljesítményekkel számolnak. A hivatalos prognózis 5 százalékos nominál GDP-növekedés, 2 százalékos infláció, 4 százalékos évi keresetemelkedés és 5,5 százalékos befektetési hozam évente. A Nomura intézet szerint mindegyik feltételezés derűlátó, de leginkább az utolsó. Ez az indokolatlan optimizmus rávilágít a nyugdíjipar másik alapgondjára, a krónikusan alacsony befektetési hozamra.
Kormányrendelet írja elő, hogy a magán-nyugdíjalapoknak évi 5,5 százalékos hozamot kell elérniük. 1994-ben azonban ez országos szinten mindössze 3,2 százalék volt. Ha a jelenlegi trend folytatódik – mondja Maszao Tamura, a Nomura Kutatóintézet nyugdíjbiztosítási statisztikusa -, számos nyugdíjalap képtelen lesz teljesíteni kifizetési kötelezettségét. Néhány alap már csődbe ment; lehet, hogy az államnak kell megmentésükre vállalkoznia.
A japán nyugdíjalapok teljesítményének legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy még a legdinamikusabb fejlődés éveiben is alacsony hozamot értek el. A Financial Times szemleírója szerint a hozamok rendre elmaradnak az amerikai nyugdíjalapok hozamai mögött. 1985 és 1993 között a japán alapok éves átlagban 11 százalékponttal alacsonyabb hozamot könyvelhettek el, mint amerikai társaik.
Mivel magyarázható ez a gyenge teljesítmény? A szövetség szerint a legfőbb gondot a kormány által előírt korlátozások jelentik. Ezek közül a leglényegesebb az, hogy 1990-ig a japán nyugdíjalapok gyakorlatilag a hazai életbiztosítók és értékforgalmi bankok vadászterületét jelentették. 1990-ig külföldi befektetési tanácsadók egyáltalán nem kezelhették a magánalapokat, s azután is csak a piac egy részében jelenhettek meg.
Tavaly a kormány végre beleegyezett, hogy az állami és a magánalapok nagyobb részét nyitja meg a külföldi verseny előtt. Az új piaci szereplőknek azonban korlátozásokkal is szembe kell nézniök. Szigorú szabályok írják elő, hogy a befektetési alapok mit csinálhatnak a pénzükkel. Az eszközállomány legalább 50 százalékát például viszonylag biztonságos befektetésben – készpénzben és kötvényben – kell tartaniuk. A részvények és a külföldi valutában levő eszközök aránya nem haladhatja meg a 30 százalékot, míg az ingatlan-befektetések maximális aránya 20 százalék. Igaz, ez az úgynevezett “5-3-2” korlátozás hozzájárult ahhoz, hogy az alapok túléljék az ingatlan- és egyéb eszközárak felfutásának időszakát, mára azonban a korlátozásnak inkább visszatartó hatása van.
