Kevesebb mint hét százalékos munkanélküliséggel alighanem szívesen kiegyeznénk. Különösen, ha már nekünk is 100 éves gyakorlatunk lenne, mint az osztrákoknak, a munkanélküliség kezelésében.
A száz évvel korábbi magánbiztosítók működését is szabályozva, Ausztriában 1918-ban jelentek meg az első állami munkabiztosítási törvények. A két világháború között nem volt jelentős mértékű az ottani munkanélküliség, köszönhetően a hadiipar erőteljes fellendülésének. Ám a problémával mindig szembe kellett nézni, és Ausztriában ezt mindig is nagyon komolyan vették. Ez ügyben jelenleg két különlegesen fontos törvény is érvényben van Ausztriában: az egyik a munkanélküliség elleni biztosítást, a másik a munkanélküliek különleges támogatását szabályozza.
A munkanélküliség elleni biztosítás anyagi alapja a minden munkaadó és minden foglalkoztatott által fizetett, a bérek 3-3 százalékát kitevő járulék. A munkaadóknak a bruttó bér további 0,5 százalékát kell befizetniük úgynevezett bérgaranciaként. E járulékokból finanszírozzák a munkanélküliek havonkénti járadékait és mindazt, amit a szaknyelv “aktív eszközöknek” nevez: az át- és a továbbképzést, a speciális tanfolyamokat, az oktatási központokat stb. A munkáltatók és a foglalkoztatottak által összesen befizetett évi 40-45 milliárd schilling körülbelül 2,5 milliárd schilling költségvetési támogatással egészül ki.
A munkanélküli-segély rendszeres fizetésének feltétele a legalább egyéves biztosítási idő, továbbá az, hogy a havi kereset meghaladja a 3400 schillinget. Az is alapfeltétel, hogy az illető munkanélküli egészségileg és minden egyéb szempontból munkavégzésre kész állapotban legyen (a betegség, esetleges rokkantság már a szociális ellátás hatókörébe tartozik), és az is nagyon fontos szempont, hogy az újra-elhelyezkedés szándéka bizonyítható legyen.
Amennyiben valaki önszántából mondja fel a munkaviszonyát, akkor négy hétig nem kaphat munkanélküli-segélyt, kivéve, ha meggyőzően bizonyítja, hogy a munkáltatója úgymond “lehetetlenné tette” a munkahelyi életét. Az osztrák szabályozás szigorú keménységgel alkalmazza a felkínált állásajánlatok visszautasításával kapcsolatos adminisztratív előírásokat. Amennyiben a munkanélküli sorozatosan nem fogadja el a munkaügyi központok szakemberei szerint elfogadható és megfelelő ajánlatokat, akkor az illetőt minden teketória nélkül kizárják a segélyezettek köréből. (Ez ügyben nálunk csak most tapasztalhatók az első és nagyon tétova próbálkozások.) Egyébként a segély átlagos összege havi 9000 schilling, folyósítási ideje pedig általában 20 hét, három évnél hosszabb munkaviszony esetén 30 hét, 40 évet meghaladó munkaviszony esetén már egy év. A segély maximális összege 13 ezer schilling.
A segély csak kivételes esetben fizethető a maximális egy évnél tovább, és csak akkor, ha a munkanélkülinek fölajánlott állások, munkahelyek bizonyíthatóan nem voltak megfelelőek, de az egy év után fizetendő összeg már csak az alapsegély 92 százaléka. Ennek megítélésekor már figyelembe veszik a házastárs esetleges jövedelmét és az egyéb családi körülményeket is.
Egyébként Ausztriában is létezik a korengedményes nyugdíjazás, illetve az úgynevezett előnyugdíj, ám mindkét formát – az általuk rugalmasnak ítélt munkanélküli-segélyezés és a jól kiépített szakszolgálat miatt – a következő években megszüntetik.
Ausztriában a pályakezdők nem kapnak munkanélküli-segélyt, kivéve a hagyományos értelemben vett szakmunkásiskolákban végzetteket, mert az ő esetükben a tanulóidő valóságos munkaviszonynak számít.
A törvényi szabályozással kapcsolatban Josef Wallner, az Arbeiter-kammern Wien munkapiaci osztályvezetője megjegyezte: ha Ausztria nem csatlakozhatott volna az Európai Unióhoz, akkor a jelenleginél sokkal magasabb munkanélküliségi rátával kellene számolniuk, mert az osztrák termékek több mint 70 százalékát az Unió országaiban értékesítik, és a rendkívül magas vámok miatt a gazdaság sokkal rosszabb helyzetben lenne.
Stefan Potmesil, a Szövetségi Munkaügyi és Szociális Minisztérium osztályvezetője szerint az Uniótól kapott évi 1,1 milliárd schilling támogatást kizárólag a tartósan munkanélküliek helyzetének megoldására fordítják. Emellett a bruttó nemzeti termék majdnem 2 százalékát költik kizárólag segélyezésre és 0,35 százalékát az oktatásra és az átképzésre. Azt is megemlítette, hogy újabban – dán példa alapján – foglalkoznak az úgynevezett munkarotációval is. Ez azt jelenti, hogy ha valaki önkéntesen kiválik az aktív keresők táborából, akár továbbtanulás, akár hosszabb pihenés, regenerálódás miatt, akkor a helyét elfoglalhatja valaki az azonos szakképzettségű munkanélküliek közül, méghozzá a munkakörhöz járó teljes fizetéssel. Aki pedig bármi okból is kivált az aktív keresők közül, az megkapja az őt helyettesítő munkanélküli járadékát. Dániában ez a megoldás több tízezer embert érint, Ausztriában egyelőre kísérletként kezelik, de a munkaügyi szakemberek máris hajlanak a módszer véglegesítésére.
Mindent egybevetve: a munkanélküliség kezelésének osztrák gyakorlata nem azért higgadt, szakszerű és racionális, mert az ottani munkaügyi hivatalok a mi fogalmaink szerint irdatlan mennyiségű pénzzel gazdálkodhatnak, hanem legfőképpen azért, mert nagyon pontosan körvonalazott és főleg nagyon szakszerűen átgondolt alapelvek szerint végzik ezt a munkát, következetesen szétválasztva a munkanélküliség kezelését és a szociálpolitikai gyakorlatot.
