A kereskedelmi bankok “kitatarozására” irányuló állami konszolidációs lépések összességében pozitívnak ítélhetők, mivel megóvták a teljes csődtől a bankrendszert és ezen keresztül a gazdaságot – röviden így értékeli a hitel- és bankkonszolidációt az Állami Bankfelügyelet (Baf) éves jelentésében. A tavaly decemberben nyilvánosságra hozott néhány oldalas tanulmány szerint állami “mentőöv” nélkül már 1993-ban elfogyott volna a bankrendszer tőkéje, 1994 végén pedig a pénzintézeti mérlegek mintegy 200 milliárd forintos tőkehiányt mutattak volna.
A Baf tanulmánya elsősorban a banki mérlegadatok összegzésén keresztül vizsgálta a hitel- és bankkonszolidációs lépések hatását a bankrendszerre. Figyelembe vette, hogy a problémás követelések megvásárlása (hitelkonszolidáció), illetve az egyes pénzintézetek feltőkésítése államkötvényekkel, valamint alárendelt kölcsöntőkével (bankkonszolidáció) hogyan befolyásolta a bankok fontosabb mutatóit: a jövedelmezőséget, a jegyzett és a szavatolótőkét. Ugyanakkor – itt-ott ugyan hézagos adatok alapján – megpróbálta megbecsülni, hogy e lépések elmaradása nélkül hol állna ma a bankrendszer.
Mint ismeretes, az 1992. évi hitelkonszolidáció során az állam mintegy 102 milliárd forint értékben vásárolt meg problémás (átlag alatti, kétes, rossz minősítésű) követeléseket a kereskedelmi bankok egy részétől. Az érintett pénzintézetek rövid időre fellélegezhettek, hiszen így a megvásárolt követelések mögé nem kellett megképezniük a szükséges céltartalékot, ami – a felügyelet értékelése szerint – hatalmas, a tőke csaknem teljes elvesztését jelentő veszteséget okozott volna. A hitelkonszolidációs lépéseknek a jegyzett tőkére közvetlen hatásuk nem volt, viszont a hitelek szanálásának elmaradása esetén a szavatolótőkében oly mértékű csökkenés következett volna be, hogy a bankok felügyeleti szempontból lényegében kezelhetetlenné válhattak volna. A tőke-megfelelési mutatók pedig a nemzetközi és magyar szabályok által egyaránt előírt 8 helyett 0 százalék körül alakultak volna.
A helyzet 1993-ban tovább romlott, és egyértelművé vált: nem elegendőek pusztán a kinnlevőségek javítására tett kísérletek, a bankok tőkehelyzetét is rendezni kell. Az egyes pénzintézetek feltőkésítése azonban nem készpénzzel, hanem húszéves lejáratú államkötvényekkel történt, úgy, hogy a pénzintézeti törvény által előírt 8 százalékos tőke-megfelelési szinthez csak a nagybankokat segítette hozzá az állam. A kisbankoknál a mentőöv csak a 4 százalékos arányszám eléréséhez volt – ideiglenesen – elegendő, azzal a kikötéssel, hogy a még szükséges tőkepótlást a privatizációval kell majd biztosítani. Mint a Baf megállapítja: ez a konszolidációs lépés már jelentős változást eredményezett mind a jövedelmezőségben, mind pedig a tőkeháttérben.
A konszolidált bankok jelentős részénél ugyanis a szóban forgó évben az adózás előtti jövedelmet elsősorban a konszolidációs kötvények kamata “termelte” ki, ami összességében 22 milliárd forintot jelentett. A bankok jegyzett tőkéje az állami tőkeemeléssel és alárendelt kölcsöntőkével 179 milliárd forinttal gyarapodott, ami nélkül a bankrendszer gyakorlatilag a jegyzett tőkéjét is elvesztette volna. Az előző évi 102 milliárd forintos szavatolótőke-csökkenés, az adózás előtti jövedelem mérséklődése és a tőkeemelés elmaradása ugyanis összességében 303 milliárd forinttal kevesebb szavatolótőkét eredményezett volna a bankrendszer egészében, aminek következtében az átlagos tőke-megfelelési mutató 1993-ban mínusz 16,8 százalékra változott volna – állapítja meg a felügyelet jelentése.
Két évvel ezelőtt aztán végre már látszottak a konszolidációs lépések jótékony hatásai. A problémás követelések állományának növekedése 1994-ben megállt, ami nagy valószínűséggel az adóskonszolidáció során elengedett követeléseknek köszönhető. A konszolidációs kötvények után fizetett kamatok révén pedig a pénzintézetek 90 milliárd forintos többletjövedelemhez jutottak, amely nélkül a szektor továbbra is veszteséges lett volna. A bankok ugyanis 1994-ben összességében csak mintegy 25 milliárd forintnyi adózás előtti nyereséget könyvelhettek el, azaz ha nem jutottak volna (és jutnak most is) a tulajdonukban lévő kötvények után folyamatosan bevételhez, már régen “fejre álltak” volna. Mindez viszont azt is mutatja, hogy a bankrendszer problémái a konszolidáció ellenére sem oldódtak meg, és – legalábbis a Baf szerint – további lépésekre lesz szükség a folyamatok megfordítására.
A konszolidáció “áldásos” hatását leginkább a jegyzett és a szavatolótőkében mutatkozó változások tükrözik. A felügyeleti kimutatás szerint az 1994-ben végrehajtott további 38 milliárd forintos tőkeemelés nélkül a jegyzett tőke összesen már 217 milliárd forinttal lett volna kevesebb a kimutatott tényleges értéknél. A szavatolótőke pedig – a korábbi 303 milliárd forintos csökkenést és a konszolidációs kötvényekből befolyó kamatok és a tőkeemelések elmaradását figyelembe véve – összességében mintegy 431 milliárd forinttal lett volna kevesebb, ami ismét negatív tőke-megfelelési mutatókhoz vezetett volna.
A Baf jelentése ezért alapvetően kedvezően értékeli a hitel- és bankkonszolidáció hatását, bár rámutat bizonyos fonákságokra is. Egyfelől a folyamat jelentősen befolyásolta a bankok tőkepozícióját, hiszen a bankrendszer egészét vizsgálva e lépések nélkül 1993-ban lényegében elfogyott volna a bankrendszer tőkéje, ami az egész gazdaság működését ellehetetlenítette volna. A tőke-megfelelési mutató már 1992-ben 0 százalék körül alakult volna, az 1994-es mérlegekben pedig óriási, közel 200 milliárd forintos tőkehiánnyal találta volna magát szembe az állam.
Nem hagyható viszont figyelmen kívül az a tény sem, hogy a konszolidáció által kínált lehetőségeket – többek között a bankokon belüli folyamatok tisztázását és a hatékonyság növelését – az állam nem használta ki kellőképpen. Egyebek mellett ennek is következménye, hogy a konszolidációs kötvények kamatai nélkül a bankrendszer egésze továbbra is veszteséges lenne, tehát az elnyújtott konszolidáció tulajdonképpen jelenleg is tart – vonja le a végső következtetést a felügyelet jelentése.
