Nem lehet eléggé kiemelni annak a jelentőségét, ha egy rendező az utolsó filmjére készül. Pláne nem, ha azt a rendezőt Tarr Bélának hívják. Ő ugyanis egyre éteribbé váló filmművészetében kínosan ügyel a mély és univerzális tartalomra: József Attila nyomán, ő is a mindenséghez méri magát. Mert amúgy nem érdemes kamerát ragadni. Tarrt ugyanakkor az ember érdekli, a régiós tapasztalatokból kiindulva a megnyomorított lét dühíti fel. Igazságosság, emberi létállapotok, kelet-európai kétségek és végletekig csupaszított filmnyelv teszik a Tarr-világot.
A rendező utolsó filmjének kiindulópontja, amire a cím is utal, Friedrich Nietzsche életének utolsó említésre méltó eseménye. A filozófus Torinóban élt, az utcán észrevett egy veszteglő konflist, amelynek hajtója nem bírta mozdulásra bírni a lovat, ezért elkezdte ütlegelni. Mire a filozófus sírva a ló nyakába borult, hazament, anyja karjaiba omlott, majd két évig élt csendes őrületben. Az a Nietzsche, aki kinyilvánította Isten halálát, lerántotta a leplet az európai kultúra képmutatásáról és hazugságairól, az embert pedig Isten helyére emelte volna, ezzel a gesztussal vallja be kudarcát.
Ez a történet már több, mint tíz éve foglalkoztatta Tarrt, s most itt A Torinói Ló, amelyben a filozófus lova az apokalipszis lovává lesz, miután hat nap alatt kihúny a világ.
Tarrtól nem szokatlan minimálkörnyezetben él egy tanyán apa és lánya a lét peremén, kapcsolatuk, életük, létük csak a legvégső értelemben emberi: kisemmizettek ők, s most meg kell élniük, ahogy a világtól is megfosztatnak. A vég (a pusztulás félrevezető szó volna) napról napra erősödik, fekete-fehér felvételeken, a hosszú snitteken, Víg Mihály nyers-szálkás kamarazenéjével haladunk felé. Derzsi János és Bók Erika léte, mindennapi cselekedeteik kezdenek értelmetlenekké válni, ugyanakkor ettől (maradnak) emberek.
Az erre érzékenyek A Torinói Ló által megsejthetnek valamit a végről, megérinti őket az általános, univerzális megszűnés érzése, ami nem azonos a halállal, annál egyetemesebb. Hogy ebből a tapasztalatból mi fakad, a néző mire ébred rá emiatt, nagy kérdés, amire nem tudok választ adni.
Ahogy arra sem, Tarr saját filmművészetének végét emeli világvége-tapasztalássá, vagy ez a véleménye a világról – hogy az általa ismert világ összeomlik. Az előbbi esetben teljesen öncélú film A Torinói Ló, az utóbbiban pedig szükségtelenül általánosító. Amit nem lehet elvitatni, az az autonómia, a perfekcionista igény (formailag is), és az egyediség. Tarr Béla filmjei elértek a végükhöz, a világot pedig meglátjuk később. De valami ilyen lesz az is.
A Torinói Ló – fekete-fehér, magyar-francia-német-svájci filmdráma, 150 perc, 2011, rendező: Tarr Béla, Hranitzky Ágnes, forgatókönyvíró: Krasznahorkai László, Tarr Béla, zeneszerző: Víg Mihály, operatőr: Fred Kelemen, producer: Téni Gábor, vágó: Hranitzky Ágnes, szereplők: Bók Erika, Derzsi János, Kormos Mihály, forgalmazza a Cirko Film
Hazai bemutató: március 31.
