„Volt, amikor azt gondoltam, hogy az anyák napja számomra egy életre a gyász napja lesz” – meséli az építészként dolgozó Bernadett, aki 2020-ban vált édesanyává, ekkor született meg kisfia, Bendegúz. Férjével egyetértettek abban, hogy kis korkülönbséggel második babát is szeretnének, sorsuk viszont végül teljesen másképpen alakult.
Első veszteségük a 11. hétben történt, amikor az édesanya váratlanul elvetélt. Mivel ez viszonylag gyakori jelenség, komolyabb kivizsgálást ezen a ponton még nem tartottak indokoltnak az orvosok.
Bernadett 2022-ben ismét teherbe esett. Természetesen a korábbi vetélés miatt volt bennük aggodalom, de nagy kő esett le a szívükről, amikor a 12. heti genetikai vizsgálaton azt az információt kapták, hogy minden rendben. A hidegzuhany a 22. hétben érkezett meg, amikor egy vizsgálaton már csak 50 százalékra jósolták a pici túlélését. A család ekkor került kapcsolatba az Élet. Érzés Egyesülettel, akik egy specialista bevonását javasolták. A szakember megállapította, hogy a baba rendkívül súlyos fejlődési rendellenességgel küzd, a placenta pedig olyan állapotban van, hogy az az édesanyára is komoly veszélyt jelent.
„Mentális és fizikai értelemben is iszonyatosan traumatikus élmény volt, hogy meg kellett szülnöm egy kisfiút, Leót, akit utána soha nem foghattam a kezemben, soha nem vihettem haza” – idézi fel az édesanya.
Amikor már úgy érezték, hogy készen állnak – számos kivizsgálás és pszichológiai konzultáció után – ,ismét belevágtak a babaprojektbe, ezúttal egy kislány fogant meg Bernadett szíve alatt. A 18. héten azonban a szakemberek ismét behozhatatlan lemaradást állapítottak meg a picinél, így végül egy ugyanolyan folyamat zajlott le, mint az előző babánál, annyi különbséggel, hogy az édesanya ekkor már ragaszkodott ahhoz, hogy megnézhesse Rózit, később pedig haza is vitték őt eltemetni.
Sorstársakra találtak
A házaspár még Leó elvesztése után került kapcsolatba a Bátor Táborral. Egy barátjuk ajánlotta a figyelmükbe a Lélekmadár Tábort, ahova olyan családokat várnak, akik betegségben, balesetben, vagy a születés környékén vesztették el a gyermeküket. A résztvevők egy éven át háromszor, egy-egy négynapos turnus során hasonló sorsú szülőkkel és testvérekkel találkozhatnak.
„Évekkel ezelőtt láttam egy videót erről a programról, és emlékszem, még mondtam is anyukámnak, hogy milyen szép ez a kezdeményezés. Ekkor még persze mit sem sejtettem arról, hogy egyszer majd mi is ilyen helyzetbe kerülünk” – emlékszik vissza Bernadett, aki az első turnusra Leó elvesztése után jelentkezett. A második turnusra már úgy ment – férjével és kisfiával közösen –, hogy várandós volt Rózival. A harmadik turnusra pedig már Rózit is elvesztették.
„Iszonyatos hullámvasút volt az egész, de rengeteget segített, hogy sorstársakkal találkozhattunk. Nagyon nehéz lelkiállapotban érkeztünk meg a táborba, fájt, hogy ennyire igazságtalan az élet, és az volt a fejünkben, hogy annyit, mint mi, senki nem szenvedett. Ott viszont arcul csapott bennünket a valóság, láttuk, hogy mások min mentek keresztül, és valami átfordult bennünk. Ezzel együtt megértettük azt is, hogy két család vagy két ember traumája nem összemérhető” – jelenti ki az édesanya.
A Bátor Táborban régóta alkalmazott élményterápia a Lélekmadár Táborban gyászterápiával egészül ki: képzett és tapasztalt szakemberek segítik a gyász feldolgozását. A program úgy van megkomponálva, hogy a rendkívül nehéz beszélgetések, megemlékezések után a családok a könnyedséget és a nevetés gyógyító erejét is megtapasztalhassák. A résztvevők együtt mozoghatnak, kézműveskedhetnek, bűvésztrükköket tanulhatnak, és közben életre szóló barátságokat köthetnek. Bernadették is erős köteléket alakítottak ki néhány családdal, véleményük szerint, ha valaki saját tapasztalatból képes átérezni a velük történteket, az másfajta megértés jelent, mint az, amikor valaki szimplán empatikus.
Az édesanya kiemeli azt is, hogy egy még meg nem született gyermek elvesztése rendkívül bonyolult, nehezen megfogható gyászfolyamatot von maga után. A társadalom nem igazán tudja, hogyan viszonyuljon egy ilyen esethez, az idős, beteg hozzátartozók távozása természetesebb jelenség.
„Mivel Leó elvesztése után néhány héttel az anyukám is elment, az elmúlt években rengeteget tanultam erről a belső munkáról, és ma már tudom, hogy a gyász nem egy lineáris folyamat, nem múlik el végleg, pusztán újra tanulunk élni és örülni, ezekkel a terhekkel együtt. Ezen a nehéz úton ráadásul másképp járnak a nők és a férfiak, a felnőttek és a gyerekek, de ha megértéssel fordulunk a másik felé, akkor ezek a különbözőségek rendben vannak” – fejti ki Bernadett, aki a kisfián is azt látta, hogy nagy hatással volt rá a tábor, sokat segített neki is a tudat, hogy nem ő az egyetlen gyermek, akinek elhunyt a testvére. Bendegúz mára úgy könyvelte el magában a veszteségeket, hogy a nagymamája azért hunyt el ebben az időszakban, hogy a felhők felett vigyázhasson azokra az unokáira, akik idő előtt távoztak.
Bernadett végül kitért, arra is, hogy miért vállalta nyíltan a történetét, és mi az, amit a hasonló helyzetben lévőknek üzenne.
„Ha csak egy valaki is tud kapcsolódni ahhoz, amin keresztül mentünk, vagy talál a cikkben egy olyan mondatot, ami kapaszkodót jelenthet, már boldog vagyok. A sorsátrsaimat pedig arra buzdítanám, hogy merjenek segítséget kérni, legyen az egy Facebook-csoport, egy pszichológus vagy épp a Lélekmadár Tábor. A traumát nem egyedül kell feldolgozni, azt hiszem, hogy anyák napján ezt még fontosabb tudatosítani” – zárja sorait.
A Bátorság anyáknak kezdeményezés keretén belül az Alapítvány olyan történeteket gyűjt, amelyek az anyaság valódi, sokszor nehéz, mégis erőt adó oldalát mutatják meg. A táborozó anyukák történeteit neves színésznők olvassák fel, amikből bárki erőt meríthet. Ha neked is van egy történeted, oszd meg és meséld el, neked mi ad erőt, akkor, amikor nehéz!
