Ha megtapasztaljuk, hogyan építik a különböző kultúrák a testünkről, szexuális nemünkről és identitásunkról alkotott képet, az elmélyíti a megértésünket arról, hogy mi lehetséges. Amikor egymástól tanulunk, megszabadulunk a szégyentől, megkérdőjelezzük az addigi normáinkat és nagyobb önállóságra teszünk szert.
A fenti szavakat a Daily Mail idézi Kiki Maree-től, aki ausztrál szexológusként és oktatóként már többször visszatért Kínába, hogy felfedezze a keleti és nyugati kultúrák közti főbb azonosságokat és különbségeket a szakterületén. Maree a közösségi médiában dokumentálja megfigyeléseit a kínai és a nyugati nők testét, öregedését és társadalmi etikettjét érintő attitűdök közti ellentétekről.
Az egyik legfeltűnőbb különbség, amelyet a szexológus észrevett, hogy Kínában a nőket is biológiai lényeknek tekintik, legalábbis ami a szellentést és böfögést illeti.
Nem tudom kifejezni, milyen jó érzés egyszerűen kiengedni azt a levegőt, amit akkor kell engedni, amikor szükségesnek érezzük
– mondja a szakértő.
Bár ezeket a cselekedeteket mindkét kultúrában udvariatlannak tartják, megjegyezte, nyugaton elsősorban a nőktől várják el, hogy „hölgyként viselkedjenek”, és elnyomják a természetes testi funkcióikat, miközben akár veszélyes is lehet, ha visszatartjuk a szellentést. Különböző kínai fórumokon azt találni, hogy a nyílt böfögés általánosan elfogadott, azonban a magasabb társadalmi osztályoknál ugyanúgy elkerülik. Egy Kínában dolgozó emigráns például azt írta Redditen, hogy a női kollegái rendszeresen böfögnek az arca előtt a munkahelyi ebédek után, amire ő még sok év után is felkapja a fejét. Böfögés helyett inkább az számít illetlenségnek, ha valaki azelőtt kezd el enni, hogy az idősebbek megkóstolták volna az ételt, vagy ha zajt keltenek az evőpálcikákkal és a tányérokkal.
Ugyancsak nyugatról nézve szokatlan, hogy az ázsiai országban élő nők nem próbálják meg gondosan becsomagolva elrejteni a menstruációs vért és az ilyenkor szükséges higiéniai eszközöket. A szakértő úgy véli, ez a fajta láthatóság segíthet normalizálni a ciklusokat, valamint felszámolni a tabukat, amelyek sok kultúrában még mindig fennállnak.
Képzeld el, hogy kislányként felnőve nyíltan látod a menstruációs vért a fürdőszobákban, ahelyett, hogy magunkba szívnánk a szégyent, megbélyegzést és titkolózást, ami olyan gyakran körülveszi ezt a területet.
A másik erőteljes különbség, hogy az ázsiai országban sokkal nagyobb a társadalmi elvárás az örök fiatalság illúziójának kergetése felé. „Elég durva megjegyzéseket hallottam a nők öregedésével kapcsolatban, egyiket sem szeretném megismételni” – jegyezte meg Maree, mikor az ageizmus elterjedéséről mesélt. A történelem során Kínában a sápadt bőrt, a karcsú alakot és a kerek arcot a gazdagság és a szerencse jelének tekintették, így különösen erős a nyomás a fiatalság megőrzésére – számos szépségápolási kezelés elérhető, amelyek mind a friss megjelenés „megőrzését” vagy „helyreállítását” célozzák. Mindeközben a szexológus azt pozitív különbségként emelte ki, hogy Kínában a nők nővérnek és nagynéninek szólítják egymást, amellyel elismerik a másik személy korát vagy rangját.
Az ausztrál szakértő számára a legnagyobb kulturális sokkot a beleegyezési korhatár jelentette. Maree azt mondja, szinte őrültnek tartják, amikor a korhatár felemeléséről beszél, de Ázsiában is bőven találni szakembereket, akik azért küzdenek, hogy ez megváltozzon (ami Japánban két évvel ezelőtt már megtörtént).
